Sikerpropaganda és „köteles beszéd”; Nemzeti Színház és Terror Háza; Orbán–Medgyessy-vita; gázáremelés és „suttogó propaganda”; sokkoló vereség és meglepő győzelem – felidézzük a 20 évvel ezelőtti kampányt.
Nincs olyan történelmi évforduló, ami másfél évszázad óta annyira kiszolgáltatott lenne a politikának, mint március 15-e.
„Nem vagyunk egyenlőek sem a kockázatok, sem az azok megelőzésére hozott intézkedések tekintetében” – emeli ki 2020. márciusában adott interjújában a francia filozófus.
80 éve, 1942. március 9-én lett Magyarország miniszterelnöke Kállay Miklós, akinek neve összefonódott a hintapolitikával.
Sokakat talán meglephet, hogy az egyik legismertebb revíziós szlogen – a Nem! Nem! Soha! –, és a hozzá kapcsolódó kép, a trianoni Magyarország területétől elcsatolt országrészek egymástól való elszakadásának ábrázolása nem a Horthy-korszakban keletkezett.
Seidman könyvének nagy érdeme, hogy rávilágít azon „névtelen” munkások jelentőségére, akik nem voltak hajlandók ideologikus lózungok hatására önként erősíteni a termelés egy olyan rendszerét és egy olyan államot, amelyekben ők változatlanul bérmunkások maradnak.
„Ha az akkori világnézetemet meg akarom határozni, annak egyik jellemzője a magyarság volt, a másik a népi kultúra, a harmadik a parasztradikalizmus, tehát a földbirtokreform követelése, a negyedik egy közösségi életforma iránti sóvárgás.”
A Szegényeket Támogató Alap kivételesen szerencsés egymásra találása volt a megéledő demokratikus ellenzéknek, az értelmiségi és művészeti ellenkultúráknak és a szociális gondokkal együtt növekvő társadalmi segítőkészségnek.
Bálint ügyvéd alakját Szép Ernő klasszikussá lett memoárja, az Emberszag is megörökítette.
A második világháború után a politika a nyelvben is igyekezett felszámolni az úr–szolga viszonyt.
