Tar Sándor másoktól eltérően azonban soha nem hagyta el azt a közeget, ahonnan „kiemelkedett”, élete végéig a gyárban, a kocsmában, a munkások között érezte otthon magát.
Tar Sándort elsősorban nem azért érdemes olvasnunk, hogy saját szolidaritásunkat, érzékenységünket és részvétünket ébren tartsuk, attól meghatódjunk, hanem azért, hogy fényt derítsünk magunk előtt még nem ismert gyengeségeinkre, azokra a vakfoltokra, ahol mi szorulunk segítségre, osztozásra.