Valóban végletesen megosztotta a magyar társadalmat politika? Lehetséges-e egyáltalán forradalom – legyen bár „szelíd” és erőszakmentes – „egymásnak feszülés” nélkül?
Debord-nál nem meggyőzésről van szó még a legfontosabb teoretikus dolgaiban sem: hanem arról, hogy kedvet csináljon, hogy értéket adjon a lázadásnak, a boldogság keresésének, a vágyak megélésének.
Mindig van abban valami szomorú, amikor egy nép, mely mióta világ a világ, a barikádok emeléséhez értett a legjobban, leteszi a fegyvert, és inkább felejteni, mint emlékezni próbál.
Az ellenzék közös videóban emlékezett meg a forradalomról, de leginkább csak Orbánról beszéltek.
149 éve fojtották vérbe le a párizsi kommünt, 1871 Párizsa csak a kezdete volt egy olyan küzdelemnek, amelynek végén az emberiség, meghaladva saját árnyékát, nélkülözés és szenvedés nélkül élhet.
A mai korszak nagy újdonsága abban áll, hogy bizonyos sokáig megingathatatlannak tartott elvek, eszmék, évszázados poltikai gyakorlatok válnak lassan idejétmúlttá. A mi céljaink nyilvánvalóak: a lázadási hullám gyakorlati megnyilvánulási formáinak és a kommunizmus megvalósulásának egymáshoz közelítése.
A spontánul lázadó népi erőnek ez a spektákuluma olyan felejthetetlenül rémítő a fönnálló polgári társadalom (a tőkés establishment) számára, hogy a romániai forradalmat azóta is rágalmazni kell (vagy a sose létezett romániai „kommunizmus” elleni öntudatos föllépéssé stilizálni).
Az általuk képviselt hagyományt éppen úgy lehet csak tovább vinni, ahogy ők tették: az élet-halál kérdésekkel való szembenézés komolyságával, kompromisszum nélkül és elkötelezetten. Gyakran könnyekkel. Másképpen nem lehet. Minél hamarabb jövünk erre rá, annál hamarabb kezdődik el a változás.
Az ’56-os forradalom és szabadságharc felkelőcsoportjaiban nagy arányban harcoltak nők, vagy vettek részt másképp a küzdelmekben. 3 portré.
Szolgálat, népben és progresszióban való gondolkodás: 220 éve született a „külváros rejtett apostola”.
