2018-ban egy 16 cikkből álló sorozatot publikáltunk a 16 akciónap apropóján, november 25. és december 10 között, amikor a nőkkel szembeni erőszak végét követelve mozdulnak meg nők milliói az egész világon. Ez volt az első alkalom, hogy a nemi alapú erőszak témája ilyen koncentráltan jelent meg a portálon. Azóta elindítottunk egy aloldalt, ahol a nők és gyermekek elleni erőszak halálos áldozatait dokumentáljuk, mert azt gondoljuk, a sajtónak is szerepet kell vállalnia abban, hogy rendszerszintű változást érjünk el e téren.
Az alábbi cikkek nem egy hagyományos sorozat részei: a következő években ebben az időszakban készült szövegek mellé más fontos írásokat is beválogattunk, amelyek különösen megvilágító erejűek a patriarchátus, a kapitalizmus és a belőlük fakadó erőszak megértéséhez és az ellene vívott küzdelemhez.
A Mércén megjelent sorozatokat mind egy helyen találod, ha ellátogatsz a Sorozatoldalra!
A nyomozás megállapította, hogy mivel mindennapos volt nálunk az életveszélyes fenyegetés, az obszcén, trágár kommunikáció, így az nem volt alkalmas megfélemlítésre, félelemkeltésre.
Miközben nagyon sokan azt kérdezik, hogy a bántalmazott nők miért maradnak, én is szeretnék kérdezni néhányat. Mindenkit bíztatok, hogy inkább ezeket a kérdéseket tegye fel, ha egy nő családon belüli erőszak áldozatává válik.
A 16 akciónap utolsó cikke a NEM! (Nők Egymásért Mozgalom) munkáját, illetve a csoport alakulásának körülményeit járja körül.
„Én a legmegdöbbentőbb és a legdurvább árulást természetesen a jog és az igazságszolgáltatás területén éltem meg, de emellett még ott volt az egészségügy is, hisz azonnali műtétekre volt szükségem.”
A boszorkányság minden nő öröksége, de ahhoz, hogy megértsük azt a nőgyűlöletet, ami a mai napig meghatározza a patriarchális intézmények gyakorlatait és a férfi-női viszonyokat, emlékeznünk kell a boszorkányüldözések alatt elkövetett nők elleni erőszakra.
A kormány komoly fejlesztés kezdeményezésére szánta el magát a nőket érő erőszak leküzdése terén, viszont az általa válogatottan szűk körből kikerülő (nagyrészt egyházi fenntartású) szolgáltató intézmények néha többet ártanak, mint segítenek.
Itthon mostanság kezd el szélesebb körben terjedni a „PAS”-ra való hivatkozás azokban a szülői felügyeleti jog- és kapcsolattartás-perekben, ahol felmerült az apa gyerek elleni szexuális visszaélésének vagy fizikai bántalmazásának, vagy az anya elleni bántalmazásának a gyanúja vagy vádja.
Freud árulása a nők ellen meghatározó példája annak, hogyan termeli újra a szenvedést az egyenlőtlenségek és az erőszak láthatatlanná tétele.
Bevett szokás, hogy a gyereket az akarata és igénye ellenében, a bántalmazó szülő és az őt támogató hatóságok által kifejtett nyomásgyakorlására kényszerítik az apjával való kapcsolattartásra.
„Volt olyan bíró, aki azzal kezdte, hogy adnak nekünk tíz percet, menjünk ki a folyosóra, és beszéljük meg egymással. Ott álltam, hogy mi ez, ez most valami kandi kamera? És akkor beszüntették azt a könnyű testi sértési eljárást, merthogy nem békültem ki vele.”
Ha az a szándékunk, hogy felszámoljuk a nők elleni erőszakot, nem elegendő, ha a sikert csupán az egyének érzékenyítésétől, okításától vagy tudatosságuk növelésétől várjuk, legyenek ők akár hétköznapi szemlélők, az elkövetők maguk, vagy éppen az esettel találkozó szakemberek.
Az egyik legalapvetőbb egyenlőtlenség, amire a prostitúció épül, az, hogy a prostituált nem szexelni akar, hanem arra a pénzre van szüksége, amit a használó szexért fizet neki.