A Harmadik Köztársaság 1989 október 23-i kikiáltása óta ez a kilencedik alkalom, hogy a magyarországi választópolgárok az Országgyűlés összetételéről, és így közvetetten a választás után felálló kormány összetételéről szavazhatnak. Ezzel kapcsolatban apró, demokráciánk állapotáról önmagában keveset eláruló érdekesség, hogy a Visegrádi országok közül Magyarország az egyetlen, ahol az összes törvényhozás kitöltötte mandátumát és nem volt szükség előrehozott választások kihozására – erre a mutatványra egyébként a tágabban értelmezett keleti blokk országai közül is csak néhányan voltak képesek.
A mai voksolásra való tekintettel úgy gondoltuk, hasznos lehet egy rövid áttekintést adni a korábbi választások eredményeiről és a kampányok legfontosabb mozzanatairól.
2014: Előételnek pártszakadások, főételnek összefogás-vita, desszertnek újabb fideszes kétharmad
A közel napra pontosan nyolc évvel ezelőtt, 2014. április 6-i országgyűlési választás fordulópontot jelentett Magyarország rendszerváltás utáni politikatörténetében. Ugyanis a kormánypártok, kihasználva kétharmados parlamenti többségüket, új alkotmányt írtak, az állam minden területén bebetonozva a hatalmukat, ráadásul létrehoztak egy olyan új választási rendszert, amely gyakorlatilag képtelenséggé tette a megosztott ellenzék győzelmét az ideológiai spektrumon a „centrális erőteret” képviselő Fidesz-KDNP-vel szemben.
Így hamar nyilvánvalóvá vált, hogy csak valamiféle pártok közötti együttműködéssel váltható le a Fidesz, azonban az összefogás pontos módjának kitalálása többéves elfoglaltságot adott az ellenzék baloldali pártjainak, akik közül a legtöbben akkoriban még elutasítottak bármiféle szövetséget a Jobbikkal.
Az összefogást nehezítették az MSZP belső feszültségei, melyek az akkori elnök, Mesterházy Attila köre, és a párt egyes rétegeiben továbbra is számottevő támogatottsággal rendelkező Gyurcsány Ferenc között húzódtak. A konfliktus 2011 őszére annyira elmélyült, hogy Gyurcsány és 9 másik szocialista képviselő az MSZP frakciójából kiválván megalapította a Demokratikus Koalíciót. Ha ez nem lett volna elég, 2012-ben Mesterházyék kvázi külső kihívót is kaptak Bajnai Gordon személyében. Az ország kormányzását Gyurcsány Ferenctől 2009-től átvevő Bajnai ugyanis három ellenzéki civil társulás összefogásával (Milla, Szolidaritás, Haza és Haladás Egyesület) megalapította az Együtt 2014 mozgalmat, amely mintegy az olaszországi baloldali pártok szövetségének, az Olajfa koalíciónak (L’ulivio) a magyar megfelelőjeként egy ernyőszervezetet kívánt létrehozni: ennek zászlaja alatt egyesültek volna a magyar baloldal erői. Ebben az időben az általa vezetett válságkezelő kormány tevékenysége miatt
Bajnai Gordon viszonylag sok, alapesetben nem is baloldali állampolgár bizalmát bírta,
arról nem is beszélve, hogy az üzleti életet előbb gazdasági miniszteri majd miniszterelnöki posztra váltó Bajnai kezében komoly politikai fegyver volt többek között az hogy róla nem került nyilvánosságra olyan hangfelvétel, amelyen indulatosan fejti ki, hogy „Európában ekkora böszmeséget még ország nem csinált”.
Bajnai személye a 2002-2010 közötti kormánnyal szemben erősen kritikus LMP tagságának egy részét is meggyőzte. A zöld párt kongresszusa rövid időn belül kétszer is szavazott az Együttel való kooperációról, ám mindkét esetben a Bajnaiékkal való közösködést elutasító, Schiffer András pártelnök vezette irányvonal kerekedett felül. Ezt a döntést azonban a párt Jávor Benedek – Szabó Tímea – Karácsony Gergely fémjelezte vonala nem volt hajlandó elfogadni, így más társaikkal közösen otthagyták az LMP-t és megalapították a Párbeszéd Magyarországot, amely választási szövetséget kötött a magát jogi korlátok miatt végül Együtt- A Korszakváltók Pártja névre hallgató formációval.
Ennek ellenére Bajnai Gordon útja az általa vágyott miniszterelnök-jelölti posztra korántsem volt kiközve, azért ugyanis előbb meg kellett küzdenie a pártját vasakarattal vezető Mesterházy Attilával.
A kettejük közötti erőfitogatással jól el is telt a 2013-as év tulajdonképpen egésze. A baloldal összefogását nehezítette a DK kérdése is, hiszen vezetőjük, Gyurcsány Ferenc megosztó személyisége miatt a szocialista-liberális párt egyszerre volt az összefogás sikerének legnagyobb akadályozója és megkerülhetetlen eleme. Ennek fényében nem is csoda, hogy végül csak a választás előtt néhány hónappal, 2014. január 14-én született meg az összefogás, melyet az MSZP, a DK, az Együtt, a Párbeszéd Magyarországért és a Fodor Gábor egykori SZDSZ-elnök vezette Liberálisok alkottak. Nevüknek eredeti szándékuktól „szerzői jogi aggályok” nyomán elállván nem az „Összefogás”-t, hanem az igen magabiztos „Kormányváltás”-t választották, miniszterelnök-jelöltjükként pedig az MSZP-t vezető Mesterházy Attilát jelölték meg. A szocialisták által erősen dominált szövetség (amely az országos lista mellett az egyéni választókerületekre is kiterjedt) sokakban csalódást keltett, a Momentum korábbi elnöke, Fekete-Győr András például többször elmondta, hogy azután döntött a politikai pályára lépés mellett, hogy megnézte azt a sajtótájékoztatót, amelyen a baloldali pártok vezetői bejelentették az összefogásukat.
Az LMP az összefogásból kimaradván önállóan készült a választásokra, melyen nem is a kormányra kerülést, hanem konstruktív ellenzékiséget ígért a szavazóinak a következő parlamenti ciklusra. Hasonlóan tett a Jobbik is, akivel kapcsolatban fel sem merült, hogy együttműködne a baloldali pártokkal – sőt, civilek komoly kampányt folytattak azért, hogy lebeszéljék a választókat az akkoriban még mindig keményen szélsőjobbos pártra való szavazásról.
A kampánya középpontjába a rezsicsökkentést és az „elmúlt nyolc év” erői visszatérésének megakadályozásának hangsúlyozó Fidesz-KDNP bizakodva tekinthetett a választásra, hiszen nemcsak az ellenzéki pártok gyengesége és megosztottsága, hanem az általuk megfogalmazott jogállam-ellenséggel és korrupcióval kapcsolatos vádak hatástalansága is őket segítette.
Azonban biztos ami biztos alapon a kormánypártok nemcsak a választási körzeteket és a mandátumszámítási rendszert szabták újra, hanem az ellenzéki voksok megosztása érdekében az országos listaállítás feltételeit is megkönnyítették.
Ennek következtében a 2014-es voksoláson rekordszámú párt képviseltette magát, akik között szép számban voltak olyan szervezetek, akiknek enyhén szólva nehéz volt elhinni, hogy valójában az ország vezetése iránt érzett csillapíthatatlan vágy és nem csak a busás kampánytámogatások sarkalták őket az indulásra.
A fentiek fényében nem volt meglepő, hogy az új rendszer szerint egyfordulós –most először az országos listákra való közvetlen szavazást is lehetővé tevő–, 2014. április 6-án tartott választás a Fidesz-KDNP pártszövetség győzelmét hozta. Ami meglepő volt viszont, az a kormánypártok által elnyert mandátumok száma. Hiába kapott ugyanis alig 44,9 százalékot a Fidesz-KDNP, a 199 fősre csökkentett Országgyűlés mandátumainak kétharmadát, vagyis 133 képviselőhelyet szerzett köszönhetően a nekik kedvező, erősen torzító hatású választási rendszernek.
Csak hogy érzékeltessük annak a ténynek az abszurditását, hogy a választók 55 százaléka által elutasított párt alkotmányozó többséget szerzett, érdemes feleleveníteni, hogy amikor 2006-ban a Fidesz-KDNP a területi listás szavazatok 42 százalékát szerezte meg, az egy igen kellemetlen választási vereséget eredményezett, annak ellenére egyébként, hogy a jelentősen magasabb részvétel miatt darabszámra a jobboldali pártszövetség akkor több szavazatot szerzett, mint 2014-ben. Hatalmas győzelmet aratott viszont a jobboldal a külhoni szavazók körében, akik most először részt vettek a választáson (azonban csak az országos pártlistákra adhatták le a szavazatukat) – a Fidesz-KDNP listáját a határon túli választópolgárok 95,49 százaléka támogatta.
A pártközpontok boszorkánykonyháiban hosszú hónapokon át kotyvasztott baloldali összefogás nem nyerte el a választók tetszését, a Kormányváltók listája csupán 25,6 százalékot kapott.
Ennél jóval nagyobb volt a kudarc a 176-ról 106-ra csökkentett egyéni választókerületek esetében, a baloldali összefogás ugyanis csupán 10 körzetben végzett az élen –ebből 8 a fővárosban, 1-1 pedig Miskolcon és a 2002 óta rendre balra szavazó Szegeden született. Az Összefogás pártjai csupán 38 képviselőt küldhettek az Országgyűlésbe, melyek döntő többsége az MSZP frakciójába ült be – a DK és az Együtt egyránt csak 4 képviselőhelyet szereztek (hármat-hármat listán, egyet-egyet pedig OEVK-kból ), vagyis nem ugrották meg az önálló frakcióalapításhoz szükséges 5 mandátumot.
A Jobbik négy évvel korábbi eredményét jelentősen túlteljesítve 20,22 százalékot szerzett, ami gyakorlatban azt jelentette, hogy több mint egymillió választó támogatta a nemzeti radikális pártot. Azonban Vona Gáborék egyetlen egyéni választókerületben sem végeztek az élen, annak ellenére egyébként, hogy országosan sok helyen előzték be a baloldali pártokat. A választók részben egy része az LMP különutasságát is díjazta, a pártszakadások és a ciklus egy időszakában elvesztett frakció ellenére a zöldek 5,34 százalékos eredményükkel ismét bekerültek a törvényhozásba – egyéni győzelmet azonban sehol sem arattak. Kaptak cserébe viszont sok kritikát a többi baloldali párttól, akik szerint sok szoros választókerületet lehetett volna elhódítani Fidesztől akkor, ha a végül csak pár százalékos eredményeket produkáló LMP-s jelölte visszaléptek volna a „kormányváltók javára”.