Az életszínvonal, a fogyasztás javulása, a restaurációs periódusokra furcsa mód jellemző – politikamentes – kulturális föllendülés, egyben lemondás az egyéni és közösségi szuverenitásról, a politikai szabadságról: ez a „kollektív emlékezetben” a maximum, amit népünk elért.
A forradalom folytatódó története még mindig az osztályegyüttműködés fölbontásának időszakában van elméletileg, és a polgári egyenlőség-egyenjogúság rekonstrukciójának szakaszában politikailag: mintha még mindig 1917 februárjában lennénk. 1917 októbere még csak ezután következik.
József Attila írásának, amelyre itt föl akartam hívni a figyelmet, úgyszólván nincsenek aktualizálható tanulságai, mivel a munkásmozgalom pillanatnyilag szünetel (jobb esetben talán „átalakítás miatt zárva”). De van, ami – a kontextustól függetlenül – mégis hasznosítható belőle.
A kisebbségbe szorult antikapitalista baloldalnak – illúziók nélkül – befelé kell fordulnia, és újjá kell alakítania forradalmi kultúráját, életformáját, és újra kell tanulnia a szakítás és a rejtőzés, az öntisztulás, a kivárás, „a nép közé járás” (és az olvasás) művészetét.
