2020-ban azt prognosztizáltam, hogy az akkori tizenévesek és a húszas éveik elején járók globális generációvá fognak szerveződni: a koronaválság következménye, a világtól való tömeges és hosszas elzártságuk olyan közös élményt jelent számukra, melynek bázisán világhálót alkotva legalábbis virtuális közösségé lesznek képesek formálódni^[1]. És a mához érkezvén, ennek mintha már lennének is jelei: a One Piece jelképeit zászlaikra tűzve százezreket megmozgató tüntetéseket tartanak a világ legtávolabbi pontjain, Bangladestől, a Fülöp szigetektől, Nepáltól és Marokkón, Indonézián át egészen Franciaországig. (Sőt e jelképek szórványosan az egy éve tartó szerbiai tüntetéseken és a Tisza rendezvényein is is feltűnnek.) A One Piece olyan japán manga és anime, amely a világhálón terjedve a társadalmi igazságosság eszméjét a fiatalok számára testközelbe képes hozni és mozgósító erővé varázsolni. Hősei lázadó kalózok, akik a világkormány ellen harcolva küzdenek a hatalmi visszaélések ellen és egy méltányosabb társadalomért.

A tüntetéseken résztvevő fiatalokra a közvélekedés a Z generáció hangjának artikulálójaként tekint. Z-sek tüntetnek a globális és helyi hatóságok, a közösségi erőforrások torz elosztása, és a korrupció ellen is. De vajon képes lesz-e eme korosztály valódi generációvá formálódni, vagyis olyan csoportosulássá válni, mely tartós nyomot hagy a világ menetén? És eme hatás pusztán rombolás erőit táplálja, vagy egyben építő is lesz? Írásomban ezt a kérdést fogom körüljárni.

Korosztály vagy generáció

A 20. század legmarkánsabb generációs elméletét Mannheim dolgozta ki. Ennek lényege, hogy nem minden korosztály (közel azonos időszakban született emberek összessége) szerveződik generációvá, vagyis értelmezése szerint olyan társadalmi csoporttá, mely megváltoztathatja a történelem irányát^[2]. Karl Mannheim tézise nyomán (kibővítve és árnyalva azt) egy korábbi munkámban magam egy korosztály generációvá formálódásának három feltételét tételeztem. Egyrészt a korosztály tagjai legérzékenyebb korukban, vagyis gyermek, illetve kamaszkori eszmélődésük időszakában kollektív élményként markáns, cezúraszerű társadalmi történéseket élhessenek át. Másrészt szüleik elleni kamaszkori lázadásuk világnézeti formát öltsön. Végül a korosztály tagjainak legyen közös ellenségképe^[3].

Mannheim nyomán további feltétel, hogy a korosztály megszűljön méhéből egy un. reprezentatív csoportot. A reprezentatív csoport legfőbb jellemzője, hogy az akár tudattalanul is képes hangot adni a korosztály életérzéseinek, és azt nagy nyilvánosság előtt teszi, teheti.

Vegyük sorra ezeket a kritériumokat!

A Z-seket felcseperedésük kezdetétől közös és meghatározó, főként pedig cezúraszerű élmények érik.

Egyrészt ez az első olyan korosztály, mely egyszer csak úgy, szinte egyik egy pillanatról a másikra beleszületik a digitális világba. Míg a korábbi korosztályok digitális bevándorlók, a Z-sek már digitális bennszülöttek, akiknek ez irányú szocializációja már csecsemőkorukban megkezdődik. Ennek egyik legfontosabb hatása, a közvetlen, face to face kapcsolatok gyengesége, illetve háttérbeszorulása, mely szinte minden gyermek és kiskamasz lelki cseperedésének alapvonását érinti.

További markáns és megkülönböztető hatást jelentenek a 2008-as világgazdasági válság következményei. Ez a válság a jóléti kapitalizmust a ’70-es évektől felváltó neoliberális modell addigi legmélyebb és a korábbiaktól minőségileg különböző krízise, mely már megkérdőjelezi e modell „létjogosultságát” is. Eme válság egzisztenciális következményi pedig szinte minden családot érintenek – a centrumkapitalizmus országaiban is. A családok gazdasági helyzete minden korábbinál labilisabbá válik, perspektíváik beszűkülnek, ami olyan szorongást kelt köreikben, mely gyermekeik lelki fejlődésére is hatással van – de széles körben közvetlen gazdasági életviszonyaik alakulására is. Eme válságjegyek közül a Z-seket leginkább a lakhatási válság érinti: a fiatallá cseperedők egyre nagyobb része él mamahotelben, mely az önálló egzisztencia megteremtésének ellehetetlenülése mellett növekvő biztonságigényüket fejezi ki, egyben azonban forrása lehet a szülők korosztályával való konfliktusos viszonyok elmérgesedésének is.

A perspektívavesztés talán ennél is mélyebbre ható tényezője, hogy a közvélemény különböző szintjeire ebben az időszakban felkiáltójelként robban be a közelgő klímakatasztrófa réme. A Z-sek pedig életkori sajátosságaik miatt különösen érzékenyen reagálnak erre a veszélyre, elsősorban ők azok, akiknek pszichéjére a ma klímaszorongásnak nevezett lelki jelenség már kora gyermekkoruk időszakában árnyékot vet.

A legmeghatározóbb, legmarkánsabb és a leginkább cezúraszerű közös élményt azonban a 2020-21-es koronaválság következménye, a kollektív és tömeges bezártság jelenti számukra. Ekkor a kisgyermekek és kamaszok a világ legkülönbözőbb pontjain kerülnek ugyanabba a helyzetbe: hosszú hónapokat kell mozgásukban korlátozva, bezárt ajtók mögött tölteniük, úgy, hogy a szűk családjuk körén kívüli világgal csakis digitális eszközeik közvetítésével tudnak érintkezni. Ebben az időszakban válik csak igazán „mélyrehatóvá” a digitális világnak való kiszolgáltatottságuk. A közvetlen, face to face kapcsolatok kialakítására és működtetésére való képességeik kibontakozása így súlyos korlátokba ütközik, vagy legalábbis hátráltatott.

De mit mondhatunk a generációvá válás második feltételének teljesüléséről, vagyis a Z-sek kamaszkori lázadása ölt-e világnézeti formát? Nos, kutatásaim alapján az előtörténetet tekintve utoljára az 1945 utáni jóléti kapitalizmusban szocializálódó, és a ’68-as lázadásokban kulcsszerepet játszó baby boom nemzedék tagjainál színeződik át eme lázadás világnézeti elemekkel^[4], és a rendelkezésre álló friss irodalom is azt mutatja, hogy erre azóta is csak a Z-seknél kerül sor^[5]. Míg azonban a „boomerek” lázadásának formája a szülői minták elvetése mellett, azzal összekapcsolódóan minden tekintély és minden korlát megkérdőjelezése volt, addig a Z-sek lázadása nem frontális, ők a One Piece mozgalom megszületése mellett is sokkal inkább vagy a szülők világából és az általuk reprezentált intézményekből való kivonulást, vagy enyhébb esetben ezen intézmények megreformálását választanák^[6]. Ennek okai sokrétűek, közülük a legfontosabb az, hogy míg a boomerek egy viszonylag biztonságos világban nőttek fel, ezért – mintegy ellenhatásként – tagadásuk az ezt reprezentáló intézmények teljes elvetésére sarkallta őket, addig

a Z-sek gyermek-és kamaszkori szocializációjára a kései kapitalizmus labilis, széteső és egyre kaotikusabb világában kerül sor, mely annyira aláássa biztonságérzetüket, hogy természetes reakcióként ők sokszor inkább a meglévő keretek és intézményi korlátok megerősítésében vagy legalábbis megjavításában involváltak.

Pontosabban: a meglévő intézményekhez való viszonyuk ambivalens.

Ennek megfelelően közös ellenségképük sem nagyon van. Lázadásuk döntően nem konkrét személyek, csoportok és szervezetek ellen irányul, sokkal inkább spirituális jellegű: mély ellenszenvvel és kritikával illetik szüleik, az X korosztály és az idősebb millenniálok értékeit, életmódját és életstílusát. A szülőkhöz való viszony jellegzetessége azonban az, hogy a szülői vonások elvetése döntően (csak) eszmei, érzelmi jellegű, a gyakorlati élet sok tekintetben más, ott inkább egy sajátos mintakövetés jellemző. A Z-sek mindennapi életükben az erre vonatkozó kutatások szerint – idézőjel nélkül és idézőjelben is – a rugalmasságot, a változatosságot, a sokszínűséget igénylik – melyek kereteit éppen hogy szüleik világa hozza létre.

Összegezve: a Z-sek generációvá szerveződésének feltételei csak részlegesen felelnek meg az általam megadott első három kritériumnak. Legalábbis eddig még – mert vannak ellentétes tendenciákra utaló jelek is. Ezzel pedig elérkeztünk a reprezentatív csoport kérdéséhez.

A Z-seknek nincs olyan reprezentatív csoportjuk, mint amilyen a boomereknek a Beatles volt. Vannak azonban olyan celebek, influenszerek, aktivisták és azok különböző csoportjai, melyek egy-egy rétegük szinte osztatlan lelkesedését élvezi: például a BTS, egy koreai fiúegyüttes, mely szinte globális közösséget teremtett a Z-sek körében. Billie Eilish és Olivia Rodrigo, akik önreflexiós és érzelmi igényeiket, őszinteségre valamint önmaguk elfogadására irányuló vágyaikat reprezentálják. Tik-Tok alkotók és csoportjaik, akik körükben a kreativitás és önkifejezés vágyát szimbolizálják. Klímaaktivisták (Greta Thunberg) és azok csoportjai (például Fridays for Future).

A jövőt tekintve pedig a már említett One Piece, illetve az annak jelképei alatt tüntető fiatalok olyanokká lehetnek, akiknek globálissá terebélyesedő mozgalma képes a Z korosztályt valódi generációvá szervezni. Eme mozgalom fontos jellegzetessége, hogy annak a centrum által alkotott zászlaját mindezidáig döntően a perifériák, félperifériák fiatalsága lobogtatja. Ennek az az oka, hogy elsősorban ők azok, akik a kapitalizmus válságát nem csupán életmód-válságként, de anyagi egzisztenciájuk közvetlen fenyegetettségén keresztül is érzékelik, ez pedig fokozottan szenzitívvé teszi őket a különböző szintű hatalmak működésének visszásságaira is. A középrétegek fiatalságának egzisztenciális válsága azonban – mint arra már utaltam – az utóbbi évtizedben már a centrum országokban is megjelenik, és az egymásra halmozódó válságok további mélyülése várható. Ez pedig radikalizálhatja az ott élő Z-seket is, megteremtve ezzel a jelenleginél egységesebbé válásuk és megszerveződésük gazdasági és lélektani feltételeit, sőt ezen túlmenően azt is, hogy előbb-utóbb ők váljanak a globális Z generáció létrejöttének motorjává – vagyis reprezentatív csoportjává. Ez azonban a mai nap még csak a lehetőségek tartományába tartozik…

Identitás és értékek

A Z korosztály tehát már ott áll a generációvá szerveződés küszöbén , de további útja során komoly buktatókkal kell szembenéznie. Melyek ezek?

A kiinduló probléma identitásának és értékeinek labilitása.

Az identitás és az értékek problematikájáról egymásra hatásuk tükrében kell gondolkodnunk. A kisgyermekkori családi és iskolai szocializáció folyamatában kialakuló alapértékek nagyban befolyásolják azt, hogy egy Z-s kamaszkori „identitáskeresésének” fő terepén, a digitális térben annak mely pontján lép be a rendszerbe. Ugyanakkor ezek az „induló” identitások eme exponenciális sebességgel gyorsuló tér hatására folyamatos metamorfózisokon mennek keresztül. Sőt, az erős digitális hatás adott esetben megfoszthatja a fiatalt attól, hogy identitásának formálásában bárminemű autonómiát élvezhessen, vagyis érvényre legyen képes juttatni értékeit. Azért is, mert a közösségi médiában az algoritmusok, eme személytelen hatalmak egyre meghatározóbb szerepet játszanak abban, hogy az embereket milyen digitális hatások érik, érhetik – és ennek nyomán hogyan formálódik értékalkotó személyiségük és énképük.

Eme gondolatmenet alapján úgy tűnhet, hogy azt állítom: a családi és iskolai szocializációval összefüggő értékek és identitások még szilárd talapzatot jelentenek a fiatalok számára, és csupán az őket körülvevő digitális tér sajátosságai következtében válnak eme értékek és identitások labilissá. Nos, nem így gondolom: a családi és iskolai behatások önálló (bár a többivel együttható) tényezőkként is korlátozzák azt a folyamatot, melynek során a Z-seknek stabil személyiségük formálódhatna ki. És ehhez még hozzá kell tenni az általuk érzékelhető tágabb közélet hatásainak érték-és identitásformáló szerepét is.

Ranschburg Jenő gyermekpszichológus ismert tétele szerint négyfajta szülői attitűd különböztethető meg: meleg-megengedő, meleg-korlátozó, hideg-engedékeny és hideg-korlátozó^[7]. A Z-sek felmenőire – rendszerszintű okoknál fogva – pedig az utóbbi kettő, vagyis a hideg-korlátozó és hideg-engedékeny nevelői magatartás, pontosabban a kettő váltakozása jellemző.

A Z-sek egy része olyan családban nő fel, ahol a gyereknevelés valamiféle projektként működik, vagyis olyan, jórészt kívülről oktrojált feladatként, melynek célja az utódok alkalmazkodó képességének és versenyképességének megalapozása^[8]. Ezek a szülők úgy próbálják gyermekeik állóképességét és sokoldalúságát „létrehozni”, hogy egymásra halmozódó különórákat írnak elő számukra – már szinte csecsemőkoruktól. A szoros időbeosztás nem hagy teret az egymáshoz való odafordulásra, a családon belüli érzelmi kapcsolatok működtetésére. A szülők részéről erre sokszor nincs is lehetőség: a késő kapitalizmus felpörgetett világában nekik is minden percük be van osztva. Mindazonáltal gyakran igényük sincs erre: az X-es és korai millenniális szülők nagy és növekvő része a kiégés lelkiállapotában leledzik, melyben érzelmi szükségleteik folyamatosan sorvadnak, energiáik elapadnak^[9]. Az ebből fakadó bűntudatukat pedig a gyermekeik fogyasztói vágyainak korlátlan kielégítésével kompenzálják. A gyerekek nagy részének életéből így hiányzik az érzelmi biztonság – melyet a családok összetételének állandó változása, a mozaikcsaládok terjedése csak tovább erősít. Ebből fakadó lelki hiányaikat, magányosságukat pedig a digitális térben igyekeznek enyhíteni – növekvő ütemben.

Ez a modell mindazonáltal jórészt az „elitszülők” és a felső középrétegek családjainak sajátja. A szülők növekvő része azonban nem engedheti meg magának a gyerekek költséges magánóráinak finanszírozását – és bár ők még inkább a hagyományos családmodellben élnek, az ő gyermekeik sem érezhetik magukat érzelmi biztonságban. A szülők itt még leterheltebbek és kiégettebbek lehetnek, és anyagi „kompenzációt” sem tudnak gyermekeik számára biztosítani – ezek a gyerekek gyakran csak tengenek-lengenek, végül elkallódnak. A digitális tér pedig több szabadidejük és a szülők által közvetített kulturális minták visszatartó erejének gyengesége következtében még inkább beszippantja őket, mind az elitszülők és felső középrétegek gyerekeit. (Feltéve, hogy annak eszközei rendelkezésre állnak – erre még visszatérek).

Mindazonáltal jelen vannak a palettán a meleg-korlátozó nevelői attitűd nyomai is. Ezek alanyai, az un. helikopter szülők túlóvják gyermekeiket, minden életmegnyilvánulásukat kontrollálni igyekeznek, hátráltatva őket abban, hogy kudarcaikból is tanulva autonóm személyiséggé váljanak.

Rátérve az óvodai és iskolai szocializációnak az értékek és identitások megformálásában játszott szerepére, fő tételem az, hogy ezek is inkább hátráltatják, mint segítik azt, hogy a Z-sek stabil személyiséggé formálódhassanak. Az oktatási rendszerből ugyanis – néhány európai országot kivéve – szinte teljesen hiányzik a közösségi nevelés, mely alapfeltétele lenne a szilárd, vagy legalább viszonylagos állandóságot biztosító értékek és identitások kialakulásának, kialakításának – értékeiket és identitásaikat az emberek mindig egymáshoz való viszonyukban alakítják ki, így közösségek hiányában ezek kiformálódásának, majd stabilizálásának mechanizmusa erősen gátolt.

Ami leginkább hátráltatja az óvodai és iskolai közösségek kialakulását, az a gyermekek, a diákok állandó versenyeztetése. Bourdieu nyomán tudjuk, hogy az adott rendszerben az oktatási szisztéma ahelyett hogy enyhítené, gyengítené, még inkább felerősíti a társadalmi egyenlőtlenségeket és a szegregáció mechanizmusait – és ebben egy ideje már nem csak „objektív” strukturális tényezők játszanak szerepet, de/mivel a versenyhelyzetek létrehozása, és a versenyszellem folyamatos fenntartása tudatos és deklarált nevelési elv is. Mely nem csupán a társadalom, mint makroközösség, hanem az óvoda csoport és az iskolai osztály mint mikroközösség viszonyait is érinti, vagyis azokat a mechanizmusokat, melyek egészen közvetlenül befolyásolják az értékek és identitások kialakulásának, kialakításának folyamatát.

A családi és iskolai szocializáció mellett a Z-sek által érzékelt tágabb környezet is súlyos feszültségeket közvetít. A széles értelemben vett közélet szintén felfokozott versengéssel, éles, robbanásveszélyes konfliktusokkal és a kilátástalanságig fokozódó bizonytansággal telített. A fenyegető jövőről szóló hírek a közelgő klímakatasztrófa, a szélesedő háborúk és a gyorsan terjedő járványok képét vetítik elő.

Közösséghiány, rémisztő jövő – ez alkotja a felnövekvő Z-sek szűkebb és tágabb életvilágát. Csak egy ajtó van nyitva: a digitális tér szövedéke…

Az agyonhajszolt szüleik által közvetített munka világa is a végsőkig elidegenítő számukra. Jövendő munkájukban velük szemben önállóságra és kreativitásra vágynak – ennek lehetőségét pedig elsősorban az ő kötöttségeiktől mentes, a lehető legrugalmasabb munkakörülmények megtalálásában, kialakításában látják. Vágyfantáziájukban a közösségi és társadalmilag fontos munka, valamint a munka és a magánélet egészséges egyensúlyának megteremtése is megjelenik, de csak a munka és a munkahely változatossága iránti igényüknek alárendelten^[10].

A kötöttségek szinte teljes elutasítása egyrészt a digitális tér nyújtotta lehetőségekből, másrészt az iskolai versenyeztetés individualizáló szocializációs hatásából táplálkozik. Melynek következtében a fiatalok nincsenek felkészülve azokra a munkahelyi feladatokra, melyek megoldása során együtt kell működniük, kooperálniuk kell más alkalmazottakkal. És mivel ez már a hatékonyság, a profitabilitás rovására mehet, az igazán „menő” cégeknél a fiataloknak ún. csapatépítő tréningeken kell elsajátítaniuk a kollektív problémamegoldáshoz szükséges készségeket. És aki kiesik ebből a privilegizált körből, az előbb-utóbb hátrányos helyzetbe kerül a munkaerőpiacon.

Mindazonáltal itt két korrekciós megjegyzést is kell tennünk. Egyrészt a cégek vezetése sok ok miatt tendenciáját tekintve már egyre inkább nem kollektív, hanem individualizált tevékenységet igénylő munkaköröket ajánl, illetve szándékozik ajánlani a fiatalok számára^[11], ezért nem kizárt, hogy a fiatal álláskeresők vágyfantáziáikban inkább csak alkalmazkodnak a cégek kínálata nyújtotta lehetőségekhez. Másrészt kevés kivételtől eltekintve a Z-sek munkához való viszonyát feltérképező kutatások megrendelői az üzleti világ szereplői – tulajdonosok, menedzserek és ezek különböző szervezetei, intézményei – akik, amelyek saját, villámsebességgel mozgatható, mobilizálható munkaerő iránti igényeiket szeretnék megerősítve, visszaigazolva látni és láttatni. Ezek is közrejátszhatnak abban, hogy míg a Z-sek biztonságigénye minden eddigi korosztályénál nagyobb, addig a közvetlen munkaerő piacon a rugalmasított munkakörök iránt támasztanak nagyobb keresletet – vagy legalábbis az üzleti szféra által megbízott kutatók elemzéseik során ilyen irányú igényeiket – akár tudattalanul is – felnagyítják, túlhangsúlyozzák.

Ez a homályosság összefüggésben van a társadalmi környezetnek a munkatevékenységhez való, korábbiakhoz képest megváltozott viszonyával. A kései kapitalizmus uralkodó ideológiáját és közvélekedését is a posztmodern szellemiség uralja: a nagy narratívák és eszmények halottak, így halott a tőke-munka viszonyt és a kizsákmányolást középpontba állító társadalomelmélet is, ezzel együtt pedig az ezek tárgyát jelentő munkatevékenység, mint a tudományos elemzések és a közbeszéd alakításának alanya is elvesztette relevanciáját. A munkatevékenység és a hozzá való viszony így kiszorul a tudományos és ami most fontosabb, közéleti diskurzusokból^[12]. Ez a társadalmi hangulat nem kedvez annak, hogy a Z-seknek a munkához való kapcsolódása és a munkához kötődő identitása erőssé és szilárddá formálódhasson. Ennél jóval fontosabbak számukra a fogyasztás értékei és az ezekhez kapcsolódó identitásaik – a média teljes spektruma az ezekhez kapcsolódó üzeneteket sugározza feléjük. Ezek a hírek és információk jelentőségükben számukra jóval megelőzik az intézményes politikai élet szférájából áramló üzeneteket is – ilyen értelemben a Z-sek apolitikusak. Ahogy mondani szokták, jobban bíznak egy-egy márkában, mint akármely politikusban.

Mindazonáltal a fogyasztás nem mint önmagában való érték és mint egyedüli önmegvalósítási lehetőség fontos számukra. Sokkal inkább tekinthető a másik emberhez való kapcsolódásuk közvetítőjének, vagyis eszközének.

Egy-egy márkáért való lelkesedésük így az azt fogyasztó többiekhez való tartozás óhaját is kifejezi. Megfigyelhető ez az összemosódás kedvenc influenszereikhez és zenekaraikhoz való kapcsolódásaikban is: bár még inkább fogyasztási jószágnak tekintik őket, mint elődeik tették, ennél is erősebb motivációt jelent számukra az azok közönséghez való kapcsolódás vágyfantáziája – az odatartozás így identitásuk megformálódásának egyik legfontosabb eleme, illetve eszköze lehet^[13].

Mindennek jelentőségét akkor érthetjük meg a maga teljességében, ha tekintetünket a Z-sek közvetlen emberi kapcsolataira, ezen belül face to face kapcsolataira vetjük. Ezek a kapcsolatok többnyire esetlegesek, instabilak és felületesek – pontosan ez az amit az előbb tárgyalt virtuális közösségekhez való erős kötődésükkel kompenzálnak.

A szüleikhez és óvodai, iskolai társaikhoz való problematikus viszonyaikról már szó volt. Utóbbiakon túlmutató baráti és párkapcsolataik sokban hasonlítanak ezekhez. Mindazonáltal velük szemben eme kapcsolatok jelentősebb része az online térben bonyolódik, ahol párkapcsolatok esetén is egyszerre több vasat lehet tartani a tűzben, másrész egy-egy a köteléket akár egy gombnyomással is meg lehet szakítani. Ezek a viszonyok pedig tükröződnek face to face kapcsolataikban is. Az ismert történet: egy-két bizakodásra okot adó randevú vagy baráti találkozó után a egyik fél magyarázat nélkül, nyomtalanul eltűnik. Már neve is van a jelenségnek: ghosting. A névadás ténye pedig arra utal, hogy bár a kapcsolatokból való ilyetén kilépés a „régi időkben” is gyakran előfordult, mára már a kapcsolatok lezárásának általános gyakorlatává vált.

A párkapcsolatok témájához kapcsoltan kell megemlítenünk a Z-sek egy része nemi identitásának elbizonytalanodását is, ami más oldalról multipolarizálódást jelent. Ennek egyik oka kétségtelenül az, hogy az ebből a szempontból a korábbiaknál toleránsabb légkörben a szexuális másság könnyebben vállalható, sőt deklarálható. Mindazonáltal az ehhez kötődő motivációknak és viselkedésnek, bár vannak genetikai tényezői, a kortárs mediatizált térben nehéz elválasztani azokat a trendekhez, a közösséghez tartozni akarás parancsától, vagy éppen hogy az attól való elkülönülés vágyától – erről élénk vita folyik a szakemberek körében, de a közbeszédben, ezen belül az intézményes politika szférájában is.

Ilyen körülmények között szinte lehetetlen tartós és mély kapcsolódásokat létrehozni és működtetni. Az online kapcsolatok dominanciája erősen gátolja a valódi intimitás kialakulására, kialakítására való képességet, sőt félelmet is kelt az irányukba.

Lélekgyógyászok mesélik, hogy eléggé általános vált egy-egy párkapcsolat olyan meghatározása miszerint „együtt vagyunk, de nem járunk”. Vagy sokan keresnek „barátságot extrákkal”. Ezek is voltak már a múltban is, de mostanában szinte már domináns kapcsolati formákká váltak. A jelenség általános neve: situationship.

Mindennek alternatívája a teljes, minden korábbinál mélyebb magány. A tehetősebbek számára irány a pszichológus. A kényszerűségből egyre inkább az izoláció kezelésére „szakosodó” lélekgyógyász pedig a főáramú pozitív pszichológia^[14] jegyében a kezelés során arra igyekszik rávenni őket, hogy lássák be: magányosságukért őket terheli a felelősség. Miként azért is, ha kapcsolataikban kiszolgáltatottá, divatos kifejezéssel bántalmazottakká válnak. Mert kapcsolataikban nem elég rugalmasak, önmagukba fordulók, akik szinte keresik a magányt, vagy ellenkezőleg, nem húzzák meg a határaikat, így viszonyaikban bántalmazó személyek áldozataivá válnak. Ezzel pedig eme szakemberek, akár tudattalanul is kiolthatják fiatal pácienseik azon késztetéseit, melyek nem a nagyvilág, nem a makrotársadalmi viszonyok, de akár csak a közvetlen környezetük megváltoztatására is sarkallhatná őket.

A terápia eredménye pedig adott esetben a még mélyebb magány vagy éppen kiszolgáltatottság – és következményük, a szorongás illetve annak elmélyülése. Mindazonáltal azok a fiatalok, aki nem tudják finanszírozni a terápiás kezelést – vagy nem is hallottak erről a lehetőségről – sokszor még nehezebb helyzetben vannak: azt az átmeneti megkönnyebbülést sem élhetik át, amit problémáik, lelki fájdalmaik nyílt kimondása, megosztása okozna számukra.

Milyen menekülési útvonalak adódnak ezekből a helyzetekből? Nos, a digitális térbe való még mélyebb elmerülés.

Ott pedig a súlytalanság állapota várja vissza őket. Szinte szó szerint: miután az ebben térben létrejövő kapcsolataikat egyik pillanatról a másikra akár egy gombnyomással megszakíthatják, eme viszony jelzője önmagukra, önmaguk érzelemvilágára is visszavetül. Nem fontosak, bármikor kicserélhetőek, talán nem is léteznek. A százezer virtuális kapcsolat között lebegve egyre kevésbé találják önmagukat. Ahány közösségi platform, annyi profil, annyi avatar – annyi identitás. Az irodalom (többek között) multiple digital identities (többszörös digitális identitás) –nak nevezi a jelenséget. Eme mozaik-identitások pedig nem állnak össze egy valamennyire is integrált, autonóm személyiség énképévé, önazonosságává. Ehhez ugyanis az kellene, hogy az „identitás-mozaikoknak” legyen valamiféle hierarchiája, és az legalább időleges stabilitást mutathasson (hogy a mozaikok csoportosításának legyen rendezőelve) – ez azonban a digitális tér szélsebességgel változó szerkezete, annak kaotikus dinamikája miatt nem lehetséges.

Mindazonáltal, eddigi gondolatmenetem logikájából következően ebben a folyamatban

a digitális tér csak az eszköz funkcióját tölti be: nem más, mint az inkonzisztens, széteső személyiségek termelésének technológia instrumentuma, melynek akár tudattalan funkciója a kései kapitalizmus végtelenségig rugalmasított munkaerő- állományának előállítása.

Olyan egyénekké, akik nem is tudnak összefogni egymással azért, hogy kontroll alá vegyék, vagy megkérdőjelezzék a fennálló társadalmi viszonyokat. A rendszer lényegéből sugározódó felhívás a fiatalok számára: találd meg önmagadat, légy önmagad! Emberi lényeged alapja azonban nem a másik emberhez való közelséged, hanem az a vonásod, ami megkülönböztet téged másoktól, a tőled különálló többiektől. Mint láttuk, az uralkodó üzenet: húzd meg határaidat! De úgy, hogy közben tökéletesen rugalmas maradsz, mert csak így van rád szükségünk! Mindkét üzenet egyénellenes, ráadásul ellentmondásuk áthidalhatatlan – vagyis az így felállított lelki és fizikai határok a gyakorlatban nem védenek semmitől…

Mindezért nem véletlen, hogy az utóbbi időben riasztó adatok látnak napvilágot a Z-sek pszichés állapotáról: körükben a mentális betegségek (szorongás, depresszió stb.) és az öngyilkosságok száma folyamatosan növekszik^[15]. Emellett gyorsan terjednek a személyiségzavarnak, enyhébb megfogalmazásban sajátos idegrendszeri állapotnak nevezett kórképek, elsősorban az autizmus és az ADHD is^[16]. Bár ezek kialakulásában a biológiai okoknak döntő szerepük van, és az is igaz, hogy a folyamatosan finomodó diagnosztikai módszerek eredményeként könnyebben és hamarabb felismerhetőek, a szakértők egyetértenek abban, hogy az adott makro-és mikrotársadalmi környezet legalábbis jelentős katalizátora manifesztálódásuknak és terjedésüknek.

A szorongásos állapotok kialakulásának társadalmi tényezőiről már szót ejtettünk. Ezeknél is árnyaltabb képet ad a rendszer lényegéről az autizmus és az ADHD dekódolt jelentése. Az autizmus elsősorban befelé forduló, kapcsolatteremtési nehézségekkel küzdő személyiséget jelez – ábrázoltuk megfelelőjüket. De láthattunk az ADHD-s típusú egyéneket is: ők figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban szenvednek, mely jelző híven kifejezi az adott rendszer és az annak megfelelő lelki környezet személyiségromboló hatását: a szédítő információ-áradat közepette az egyének figyelme csak nehezen fixálható, ezért azok folyamatosan nagy, katartikus élményekre vágynak, csak ilyenekkel köthetőek le – de azokkal is csak átmenetileg. (Hozzá kell tenni: az emberi diverzitás természetes jelenség, és az, hogy ezen a „másállapotok” alapján az érintett emberekről diagnosztikai szakvélemény készül, a problémáikkal való nyíltabb szembenézés mellett azt is kifejezi, hogy az adott, individualizáló társadalmi rendszerben egyre több emberi különbözőség medikalizálódik).

Riasztó képet adnak a Z-sek állapotáról a kognitív készségeiket és azok változását feltérképező kompetencia-vizsgálatok eredményei is. Ezek szerint szinte csak a digitális készségek és a térbeli gondolkodás képessége mutat náluk javulást, a többi készséget mérő mutató tendenciáját tekintve romlást jelez. Különösen nagy visszaesést jeleznek a szövegek mély megértésére és a kritikai gondolkodásra irányuló képességeik alakulását tükröző indikátorok^[17]. És a fiatalok számára az ezekkel a tendenciákkal való szembesülés csak újabb frusztráció forrása.

A szaporodó lelki bajokat, nehézségeket közvetlenebbül is összekötve az értékek és identitások problematikájával: a Z-sek attól szenvednek, hogy vágyott, követett/megvalósuló és deklarált értékeik és identitásaik között mély ellentét feszül, ami abból adódik, hogy mély válságuk, pontosabban az abból születő természetes felhajtóerő következtében talán elődeiknél is erősebben vágyakoznak biztonságra és lelki társakra – egyértelműségre, melegségre és tisztaságra. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy az önmagukról a környezetük felé sugárzott képük állandó ingadozást mutat: hol élt, hol vágyott életükkel határozzák meg önmagukat. Ez pedig gyötrelem forrása lehet. Olyan gyötrelemé, melyből csak előre lehet menekülni…

Epilógus – a jövő képei

És a Z-sek legbátrabbjai éppen ezt teszik. Z-sek tünetnek a One Piece zászlai alatt, Greta Thunberg, aki klímaaktivistaként indult, mostanság már általános kapitalizmuskritikát is megfogalmaz és Gázába utazik – vonzereje nagy. És még sorolhatnánk.

Mindazonáltal az írásom bevezetőjében megfogalmazott kérdésre válaszolva, a Z-sekről, mint generációról mindezidáig inkább csak virtuális értelemben, mint egy potenciális lehetőség megjelenítőiről beszélhetünk.

Egyfelől a Z-seknek vannak olyan rétegei, amelyek egyáltalán nem részesei a digitális térnek – becslések szerint nagyjából 20 százalékuknak nincs internetes elérhetősége, ők főleg a legszegényebb perifériák lakói^[18]. Másfelől, mint azt láttuk, halmazuk csak részlegesen felel meg azoknak a kritériumoknak , melyek alapján generációként definiálhatnánk őket: bár vannak közös, meghatározó és cezúraszerű gyermek-és kamaszkori élményeik, lázadásuk csak részlegesen ölt világnézeti formát és közös ellenségképük is csak halványan rajzolódik ki. Reprezentatív csoportjuk így még nem születhetett meg, legfeljebb egy-egy szubkultúrájuknak vannak valamennyire reprezentatívnak tekinthető csoportjai és személyiségei.

Generációként való létezésük és funkcionálásuk legfontosabb indikátora az lenne, ha identitásaiknak lennének lényegi közös elemei – erről pedig csak korlátozottan beszélhetünk: mivel többségük koherens identitása egyéni szinten nem formálódhatott ki, a mégis csak létező közös elemek mentén való kapcsolódásuk csak esetleges és átmeneti. Ennek oka az, hogy ezek a kapcsolódások a koherens, strukturált énkép hiányában általuk nem kontrollálhatóak, ezért a rájuk való vágyakozás mellett félelemmel is telítettek lehetnek. A felsorolt okok mellett ennek vannak más tényezői is – és ezek megfogalmazásával el is indulhatunk valódi generációvá formálódásuk feltételeinek felrajzolása irányába. És itt fog bejönni alapkérdésünk: mi lesz a Z-sekkel ezen túl, vagyis mi lesz történelmi funkciójuk, gyakorolnak e majd hatást az emberi társadalom mozgásának alakulására? És ha igen, milyet?

Amikor másfél évtizeddel ezelőtt egy empirikus vizsgálat keretében az X korosztály és a millenniálok attitűdjeit és lelkiállapotát vizsgáltam, arra jutattam, hogy többségük identitása gyenge, legfeljebb csak halványan rajzolódik ki. Ennek pedig az az oka, hogy az ezekbe a csoportokba tartozó akkori fiatalok nem tudták magukat elhelyezni sem időben, sem térben – a megfigyelések szerint az identitások kontúrjait elsősorban ezek a dimenziók rajzolhatják ki. Nos, eme fiatalok egyrészt nem rendelkeztek releváns ismeretekkel szűkebb és tágabb környezetük történetéről és mind az egyéni, mind a társadalmi szintű jövőről is csak homályos elképzeléseik voltak. Másrészt hajlamosak voltak a magányra, társadalmi kötelékeik gyengék, közösségi élményeik szórványosak voltak^[19].

És hasonlókat írtam most a Z-sekről is – de az ő helyzetük a felsorolt szempontok alapján már egyenesen drámai. Azért is, mert ők már mást sem hallanak a közösségi és egyéb médiákból, mint hogy élj a mában, engedd el a múltat, ne firtasd a jövőt! És töröld az életedből azokat az embereket, akik korlátoznak abban, hogy önmagad legyél, ami úgy dekódolódik, hogy

önazonosságodat a másokkal való különbségeid mentén valósítsd meg.

Ha ez így marad, akkor, miként az X-es korosztály és a millenniálok – vagyis mint a szüleik –, ők sem lesznek képesek valódi generációvá szerveződni, pontosabban megakad az a folyamat, mely a jelek szerint most még ilyen irányba vihetné őket.

És némileg sarkítva a következő drámaian paradox képlet áll előttünk: ha a Z korosztály nem szerveződhet generációvá, akkor az emberi történelem véget ér, mert ma már csakis ők azok, akik visszatarthatják emberiséget attól, hogy az a szakadékba zuhanjon. Ha ellenben a világ megjavításában nem fogják/nem tudják jelenleg még előre menekülő tagjaikat követni, akkor óhatatlanul a negatív, a társadalomromboló erők eszközévé fognak válni – ha nem alanyává. Ekkor viszont – miután a negatív hatások érvényre jutásának melegágya és jövőbeni feltétele adott gyenge szervezettségük, erősebb kifejezéssel atomizált állapotuk – a negatív erők felülkerekedése egyben indikátora lesz annak, hogy nem, vagy csak átmenetileg szerveződtek generációvá.

Vagyis a Z-sekből csak akkor születhet generáció, csak akkor hagyhatnak maradandó nyomot maguk után, ha ez a nyom pozitív lesz. Ellenkező esetben a világgal együtt ők is szétesnek.

Felrajzolható tehát egy negatív, pesszimista forgatókönyv. E szerint a világ vezérlőpultjait, és különösen legerősebb, vezető kormányait ma néhány őrült, hatalommániás öregember – boomer – tartja fennhatósága alatt. A Z-sek ugyan nagy távolságot tartanak az politika, különösen az intézményes politika szféráitól, mindazonáltal az utóbbi időben körükben már erősödni látszik a szélsőséges, elsősorban szélsőjobboldali eszmék, értékek és az ezeket képviselő vezérszemélyek hatása^[20] – utóbbiak törekvesei így termékeny talajra hullhatnak köreikben is. Ebből pedig az egész emberiség létét veszélyeztető világégés lehet, és ha túléljük, egy, a káosz romjain kiemelkedő digitális világállam,mely a mesterséges intelligencia, az AI közreműködésével vagy szolgasorba taszítja az embereket vagy/majd akár meg is semmisítheti őket^[21].

Felsejlik azonban egy pozitív szcenárió is, ez pedig nem más, mint kilépés a jelenlegi rendszer kereteiből egy újszocialista szisztéma irányába^[22]. Ez a Z-sek nélkül nem fog menni, és/de mint szerencsére láthattuk, szorongásaik nem csak destruktívak lehetnek, hanem adott feltételek között forrásai egy emberibb társadalom iránti vágyakozásnak, és az azért való cselekvésnek is.

Az „adott feltétel” nem más, mint a virtuális közösségi létből valós közösséggé formálódni, mind a személyes kötelékek szintjén, mind társadalmi szinten. Ez elengedhetetlenné teszi egyfelől a digitális tértől való eltávolodást (de nem annak teljes elhagyását) és az elmozdulást a face to face kapcsolatok felé.

Másfelől az egymás iránti szolidaritás erősítését, különösen a perifériák fiatalságának irányába. Végül a jelen mély megértése mellett a történelmi múlt tendenciáinak feltérképezését és értelmezését, valamint a jövőről való kollektív gondolkodást. Annak belátását, hogy a Z-sek mindennek nyomán csak a láncaikat veszíthetik. És ekkor jelenleg szétszórt identitáselemeik koherens egyéni és csoportidentitásokká formálódhatnak. És mindezek révén a korosztályi létet meghaladva, valóban megszülethet a Z generáció – vagy ahogyan a tudományos és köznyelvben gyakorta hívják, a híres, nevezetes Gen Zen.