Fontos már az elején leszögeznem, hogy nem magával a rendszerváltás gondolatával szemben fogalmazok meg kritikát – éppen ellenkezőleg: támogatandónak tartom azt. Rendszerváltáson azt értem, hogy leváltsuk az Orbán Viktor nevével fémjelzett politikai berendezkedést, gyökeresen átalakítsuk a jelenlegi hatalmi struktúrákat, és megteremtsük egy átláthatóbb, részvételibb és valóban demokratikus kormányzás feltételeit. Ez az írás építő szándékú kritika kíván lenni, amelyet a közelmúltban cigány/roma civil szervezetek által kiadott Magyarország velünk épül! A roma civilek önrendelkezésének deklarációja ihletett. 

A Tisza Párt jelöltállítása során mindhárom roma származású jelölt-jelölt kiesett. Ez különösen szomorú, hiszen a roma közösség jelentős része valóban velük szeretett volna rendszerváltást elérni. A jelenlegi helyzet szerint az ellenzéki oldalon Herfort Marietta, a Budapest 01. OEVK-ban, és Varga Ferenc Csongrád vármegyében a Demokratikus Koalíció színeiben lesznek jelöltek. Ennek ráadásul történelmi jelentősége is van: roma származású jelölt eddig még soha nem mérettette meg magát egyéni választókerületben mainstream párt színeiben. Az elmúlt három évtizedben a roma származású országgyűlési képviselők kivétel nélkül listás helyről jutottak be a parlamentbe.

Fontos leszögezni, hogy egy politikai közösség hitelességét és felelősségvállalását nem az adja, hogy „kipipálja a cigánykvótát”, és a listáira felhelyez néhány „gyütt-ment” roma szereplőt.

Valljuk be: azok a kritikus gondolkodású, magas szakmai felkészültséggel rendelkező roma szakemberek, akik a közösség érdekében egy politikai tábor belső fórumain is képesek és hajlandók megfogalmazni érdemi kritikát, rendszerint nem jutnak valódi döntéshozói pozíciókhoz vagy tényleges megszólalási lehetőséghez. A pártok inkább azokat részesítik előnyben, akik konfliktuskerülők, politikailag könnyen kezelhetők, és jól illeszkednek a szavazatmaximalizálás logikájába. Ez a jelenség nem kizárólag a roma politikusokat érinti: a pártfegyelem kritikátlan követése általános, rendszerszintű probléma, nem etnikai sajátosság.

Ugyanakkor egy kisebbségi közösség amúgy is szűk parlamenti jelenléte mellett, az autonóm és felelős érdekképviselet hiánya sokkal súlyosabb következményekkel jár. A jelenlegi kormánypártok a hűbéri mintázatokat konzerváló politikai rendszerük fenntartása érdekében hosszú ideje törekednek a látszatreprezentációra. A Fidesz holdudvarában a roma politikusok többsége leginkább gombnyomogató funkciót tölt be, és nem rendelkezik erős értelmiségi háttérrel vagy szakmai felkészültséggel.

Sztojka Attila – volt romaügyi kormánybiztos, jelenleg a felzárkóztatásért felelős államtitkár, és Járóka Lívia jelentenek kivételt. Járóka az Európai Parlament képviselője volt, és alelnökké történő megválasztása történelmi jelentőségű: először töltött be cigány, ráadásul női politikus ilyen magas tisztséget az uniós intézményben.

Mégis, éppen az ő pályájuk teszi különösen láthatóvá a rendszer strukturális korlátait. Sztojka tipikus pártkatonaként működik: gondolkodás nélkül közvetíti a központi narratívát, mozgástere a roma közösséget érintő kérdésekben minimális. Járóka Líviára pedig hosszú időn át következetesen passzív, konfliktuskerülő politikai attitűd volt jellemző; utolsó két ciklusában szinte teljesen eltűnt a roma ügyekből. Ennek megfelelően nem is hozta a kormányzó párt által várt roma szavazatokat, így másodjára ismét félreállították.

Persze az erős értelmiségi háttér és a szakmai felkészültség önmagában még nem garantálja, hogy valakiből jó politikus vagy hiteles érdekképviselő váljon. Ehhez politikai autonómiára, döntési mozgástérre, intézményi támogatásra és arra lenne szükség, hogy a roma ügyeknek tényleges súlya legyen a pártstruktúrán belül. Ezek hiányában még a legfelkészültebb roma politikusok sem tudnak érdemi képviseletet biztosítani – pályájuk így inkább a rendszer korlátait mutatja meg, semmint saját képességeik hiányosságát. Holott Járóka Líviából, aki történelmi pozíciót töltött be az Európai Parlament alelnökeként, valós és hatékony roma érdekképviselő válhatott volna, ha a rendszer teret enged a tényleges érdekérvényesítő munkának.

Ezzel szemben a közösségi öntudatot képviselő, autonóm roma politikusok jellemzően inkább az ellenzéki oldalon tudtak érvényesülni – gondoljunk például Osztolykán Ágnesre vagy Lőcsei Lajosra. Kormányzati szerepben ezekre a hangokra valahogy soha nincs igény. És ez nemcsak a Fidesz sajátossága: az elmúlt harminc év politikája is tele van ilyen mulasztásokkal.  Az SZDSZ képes volt elpazarolni egy olyan meghatározó és bátor roma közéleti szereplőt, mint Daróczi Ágnes. Bár bevonták volna a pártba, nem kapott valódi döntéshozói vagy szakpolitikai feladatot, inkább szimbolikus figuraként tekintettek rá. Mivel nem vállalta a „díszcigány” szerepét, és következetesen kritizálta a rasszizmust, gyorsan kényelmetlenné vált a párt számára. Az SZDSZ strukturálisan gyenge romapolitikája nem tudott mit kezdeni az autonóm, erős hangjával, így végül háttérbe szorult, és eltávolodott a pártpolitikától, ezzel a rendszerváltás utáni időszak egyik legfontosabb roma közéleti szereplőjét veszítettük el.

A passzív, szavazatmaximalizáló pártkatonák mellett a kormánypártok kedvelt figurái azok a roma politikusok is, akik megerősítik a többségi társadalom romákkal kapcsolatos narratíváit. Ennek egyik leglátványosabb példája a tragikus körülmények között elhunyt Bogdán László, Cserdi volt polgármestere. Rajta keresztül a liberális értelmiségi elit valójában saját rejtett rasszista nézeteit tudta szalonképesnek tűnő formában kimondatni. Bogdán erős megfelelési vágya és a többségi normákhoz való alkalmazkodása kiváló „megmondóemberré” tette őt. Vitathatatlan, hogy rengeteget tett Cserdiért és a helyi közösségért, ugyanakkor mind a jobb-, mind a baloldal felhasználta őt az anticiganista narratívák legitimálására. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy a roma közösségen belül ne lenne szükség önkritikára, csak nem mindegy, milyen módon, milyen kontextusban és kinek a narratíváját erősítve tesszük ezt.

És hogy miért nem szabad egy rendszerváltó hangulatban az elnyomott közösségeknek csendben maradni? Mert ezzel saját magunkat tartanánk újabb 4–8 évre éber kómában.

Ha hallgatunk, valójában asszisztálunk ahhoz, hogy a következő rezsim is fenntartsa ugyanazt a látszatképviseletet, amely a rendszer mindent átható rasszizmusát hivatott leplezni; az üvegplafont, amely eddig is visszatartott minket a valós politikai részvételtől és érdekérvényesítéstől.

A roma közösség társadalmi helyzetét érzékelteti a Humanisták nevű új politikai formáció kommunikációja is. Bár rendszeresen hivatkoznak elnyomott – marginalizált csoportokra, Magyarország legnagyobb nemzetiségének nevét a megszólalásaikban egyszer sem említették. Ez a következetes láthatatlanság önmagában is mutatja, mennyire háttérbe szorul a roma közösség a hazai közéleti diskurzusban. Éppen ezért számomra nem elfogadható az az érvelés, miszerint mindegy, kik foglalnak helyet a parlamentben, amennyiben megfelelő munkát végeznek. A valós és hiteles reprezentáció ugyanis csak akkor valósulhat meg, ha a közösség tényleges részvételi lehetőséget kap, és ennek révén társadalmi elismerésben részesül, szövetségesként, nemzetalkotó tényezőként tekintenek ránk.

Azok a roma, Tisza-közeli szereplők, akik pártérdekből igyekeznek elhallgattatni a közösség felől érkező kritikus hangokat, vagy azt várják el, hogy legalább áprilisig maradjunk csendben, valójában nem különböznek a Sztojka Attila-féle politikai kiszolgálóktól. Ugyanaz a logika mozgatja őket is: a hatalom közelségének ígérete, a húsosfazék körüli helyezkedés, és saját önző ambícióik, személyes nárcizmusuk kielégítése.

Az ilyen típusú „közösségi képviselettel” soha nem fognak megvalósulni azok a létfontosságú közösségi érdekek, amelyeket közel száz hazai roma civil szervezet történelmi jelentőségű összefogással fogalmazott meg a Roma Deklarációban. A dokumentum nyolc kulcsterület mentén jelöli ki a roma emancipáció alapfeltételeit: a valódi esélyegyenlőséget az oktatásban; a tisztességes munkához és gazdasági lehetőségekhez való hozzáférést; a lakhatási biztonságot és az emberi méltóság védelmét; az egészségügyi egyenlőséget; a politikai és kulturális reprezentációt; az elismeréspolitikát és identitásvédelmet; a független igazságszolgáltatást és az igazságügyi reformot; valamint egy átfogó, emancipációközpontú roma stratégiát.

A valódi demokrácia alapja a konstruktív, őszinte, kritikus párbeszéd. Enélkül nincs rendszerszintű változás, sem szabadság, sem társadalmi felemelkedés. Magyar Péter ígéretet tett arra, hogy befutó helyeket is biztosít roma származású jelöltek számára. Tegyük fel, hogy ezt az ígéretét valóban betartja. Önmagában azonban a jelöltek felkerülése még nagyon keveset jelent: a lényegi kérdés az, hogy kik lesznek ezek a személyek, milyen szakmai és közéleti tapasztalattal képviselik majd a közösséget, hányan juthatnak valódi mandátumközelbe, és mekkora autonómiával dolgozhatnak a politikában. Még ennél is fontosabb, hogy a kiválasztásuk folyamata mennyire lesz átlátható, és létrejöhet-e valamiféle közösségi konszenzus. A roma civil szervezetek bevonásával, közös egyetértésen alapuló jelöltkiválasztás azért lenne kulcsfontosságú, mert csak így teremthető meg a valódi és hiteles politikai képviselet.

A jelenlegi gyakorlat ugyanis sokszor a szavazatmaximalizálás logikájának kedvez: előtérbe kerülnek azok a jelöltek, akik kommunikációs szempontból jól működnek, elsővonalas politikusként képesek szavazatokat hozni, ám szakpolitikai felkészültségük és érdekképviseleti hitelességük erősen megkérdőjelezhető. Egy rendszerváltást ígérő pártnak azonban képesnek kellene lennie háttérbe szorítani saját rövid távú politikai érdekeit, és olyan jelölteket támogatni, akik nem csupán reprezentációs értékkel bírnak, hanem valós érdekérvényesítésre is képesek. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a párt valódi teret és döntési mozgásteret biztosít minden elnyomott vagy marginalizált csoport számára – beleértve a roma közösséget is

Fontos, bár kellemetlen tény, hogy a roma közösségen belül a középosztály még nem tudott megerősödni. A közösség mögött nincs jelentős anyagi vagy intézményi háttér, ezért különösen lényeges a konszenzusos jelöltállítás. Ez garantálhatja, hogy olyan felkészült szakemberek kerüljenek a listára, akik nem a saját társadalmi előrelépésük lehetőségét látják a politikai pályában, hanem valóban a közösség érdekeinek képviseletét tekintik elsődlegesnek. Ez annál is inkább fontos, mert egy több évszázados, generációkon átívelő rendszerszintű elnyomás következményeként teljesen érthető és természetes szociálpszichológiai jelenség, hogy az egyéni érdekek gyakran előtérbe kerülnek a közösségi érdekekhez képest.