Emlékszünk még a kínai kémballonokra? 2023 januárjában jelentek meg Kanada és az Egyesült Államok légterében, hogy aztán heteken át tégláról téglára épüljön fel a második hidegháborús történet, ráerősítve az USA és Kína közötti politikai-gazdasági feszültségekre. Tartva a tradíciókat, már a földönkívüliekre is gyanakodtak, meg arra, hogy katonai létesítmények voltak a Kommunista Gonosz célpontjai, de még júniusban is arról cikkeztek, hogy amerikai technológiát alkalmaztak a ballonokban.

Megszólaltak szakértők, kommentátorok, bevetették az FBI-t; a teljes pereputty, Washingtontól Bukarestig éjt nappallá téve elemezte a híreket, mintha valami rendkívül komoly jelenségről volna szó. Csupa nyakkendő, diploma, laborköpeny, meg persze hangzatos fogalmak, sajtótájékoztatók, kimutatások, számok és ábrák ügyesen megszerkesztve. Szóval rettegtek a hölgyek és urak, és nagyon dolgoztak rajta, hogy lecsorogjon ez a rettegés közénk, az akolba. A magyar média is felült a vonatra, amely úgy robogott, mintha nem lenne holnap – születtek a gondosan fordítgatott cikkek, helyükre kerültek a címkék és hashtagek, koptak a billentyűzetek, izzottak a szerverek, pörgött a látogatottsági mutató.

Aztán eljött a június vége, a fél év szorongást, verejtékezve-forgolódva alvást, a bunkerépítést és égkémlelést lezárva. A Pentagon végül kimondta az újabb igazságot: nem kémkedtek a kémballonok, még ha – állítólag – volt is erre technikai lehetőség.

És most gondoljuk végig, hogy találkoztunk-e valaha olyan magyar nyelvű cikkel, amelyben a fordítottját tárgyalják.

A kémballonok bohózata mellett emlékszünk-e arra, hogy 2017-ben afölött sajnálkozott a The New York Times, hogy Kína 2010-től igyekezett felszámolni a CIA kémhálózatát az országban? Felmelegítve a sztorit négy évvel később, egy másik cikkben is arról panaszkodnak, hogy a CIA működése nem optimális, számos országban véget vetnek a kémjeik karrierjének. A hisztéria megfordul: a kém itt a jó, és aki ellen kémkedik, az a rossz. Történet lezárva.

Kinek küldjük a hálánk?

Bőven találni még példákat arra, ahogyan a kémkedés, az agresszió, drónok, csatahajók, katonai bázisok telepítése az egyik oldalon helyes, a másik oldalon riasztó és helytelen. A média^[1] általában véve nem kíváncsi, nem tájékoztat, nem együttműködik az olvasóval, hanem uralkodni óhajt fölötte. Lefelé beszél. Ahogy Marx és Engels írják A német ideológiában, „az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is”.

Nem véletlen, hogy nemcsak a tradicionális média áll a magántőke vagy az állam tulajdonában, hanem az új platformok is:

a világ leggazdagabb embere, Elon Musk tulajdona az X, Mark Zuckerbergé a Facebook, az Instagram, a WhatsApp, és az sem véletlen, hogy az USA rátette a kezét a TikTokra, természetesen a Trump-közeli milliárdos, Larry Ellison vezetésével. Milliárdos kézben van a CBS-t és nemsokára vélhetően a Warner Bros.-t is birtokló Paramount, amennyiben pedig ez a tranzakció megtörténik, akkor a CNN is az övék lesz. Hogy kié is? A fennebb említett Larry Ellison és fia, David birtokolják a médiabirodalom felét. A korábban leggazdagabbnak számító Jezz Bezosé a Washington Post és az Amazon MGM (illetve az Amazon, persze), Rupert Murdoché egyebek mellett a Fox News, The Wall Street Journal, New York Post, a brit The Sun és The Times, az ausztrál The Daily Telegraph, Herald Sun, a Sky News Australia, illetve a HarperCollins könyvkiadó.

Ismételjük meg:

„az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is”.

Övék a filmek, a hírek, a táncikálós videók és főzőműsorok, az influenszerek, a beszélő fejek, elemzők, és végső soron a politikai osztály zöme is. A médiamunkások zöme pedig, azt sejtem – és tapasztalhattam másfél évtizedes újságírói munkám alatt – nem feltétlenül tudja, hogy mi történik: ismétli, amit megtanult, önreflexió nélkül.

A gonosz: a dezinformátor

A kapitalizmus ideológiai újratermelő mechanizmusa, amely a választás szabadságát látszólag kínálja, természetesen hamis. Az, hogy „garázsprojektek”, „független-objektív” csatornák jelenhetnek meg például a YouTube-on, látszatra valóban a pluralizmus és demokrácia jele: minden jött-ment összetákolhat magának egy stúdiót a nappaliban, kinőhetnek népszerű megmondóemberek fesztiválriportos bohóckodásokból, de ez még nem jelenti azt, hogy a gondosan lefektetett ideológiai idomítás alól kiszabadultunk volna. Ami sikeres, az többnyire ugyanannak a langymeleg agymosásnak a visszaköszönése, és ha vannak is üdítő kivételek, ezek ritkák, vagy a cenzúra áldozatává válnak.

A tőkés rendszer éppen addig engedi meg a szabadságot, amíg az nem létezik: amint kidugja a fejét valahol, visszavágja azonnal, mert az uniformizmus a garancia a továbbélésére.

A cenzúra hatékony is lehet, de árulkodó: ha véletlenül eljut az emberekig a hír, nem örvendenek neki, bár van, hogy állva tapsolnak a megágyazott háborús hangulatban, mint ahogy az a Russia Today és Sputnik News esetében történt Európában.

A cenzúránál hatékonyabb a megbélyegzés. Ilyen a dezinformáció bélyege, a konteó vagy whataboutism vádja mellett. Debord már 1988-ban írja:

„ami ellentmondani merészel az egyetlen hivatalos igazságnak, szükségszerűen csakis ellenséges, de legalábbis rivális erők terjesztette dezinformáció lehet, amelyet szándékosan hamisított meg a rosszakarat”.

A dezinformációt a vétkesek terjesztik és a bolondok hiszik el, azok, akik a spektákulumban elérhető „rendkívüli boldogsággal” szembefordulnak – Debord tehát arról ír, hogy a rendszer védekezési mechanizmusának része a bélyeg, amellyel azokat illetik, akik nem fogadják el az uralkodó osztály ideológiáját.

Ez az ideológia, amely a rendszer hibáit jelentéktelennek állítja be, tulajdonképpen nem rendszerhibákként jeleníti meg azokat, hanem külső problémákként, amelyek függetlenek a rendszer jellegétől.

Ha belegondolunk, hogy az egymást követő krízisek kapcsán, a 2008-as gazdasági válságtól a járványon és háborún át a klímaváltozásig csak elvétve merül fel a rendszer felelőssége, akkor tisztává válhat, hogy miről ír Debord három és fél évtizeddel ezelőtt. Ahogy George Monbiot és Peter Hutchinson felhívja rá a figyelmünk, a neoliberális kapitalizmus mint rendszer egyszerűen láthatatlan a közbeszédben, nem beszélünk róla, nincs. Máshonnan közelítve: dolgok vagy csak maguktól történnek, vagy a külső ellenség hathatós tevékenysége által, ahogyan a tőke is rátolja a költségeit a társadalomra, úgy a politikai és médiaelit is valami hasonlót játszik.

A dezinformáció bélyege ezért is hatékony: a jól betanult mitológia szerint „mi” mindent jól csinálunk: Európa különösen „jó”, de „a Nyugat” általában véve megtalálta a kulcsot az örök boldogsághoz azzal, hogy a liberális demokrácia és kapitalizmus az emberi természethez és egymáshoz tökéletesen simuló párosát kialakította. Az, hogy ez mégiscsak haldoklóban van, hogy Európa fasizálódik országról országra, és a beválogatott pártoktól függetlenül hajtja végre minden politikai hatalom a neoliberális projektet a maga társadalmával szemben, dezinfó, és amúgy sem rendszerhiba: ez az áskálódó ellenségeink munkája, akik nem átallnak az igazságot megíró fent sorolt médiabirodalmakkal szembemenve aljas hazugságokat terjeszteni. Okozzák a hibákat, aztán hazudnak róluk – ez az önellentmondás, amiben mindannyiunknak hinni kell.

„Nincs olyan, hogy társadalom”

Mára minden hibát csakis individuálisan kell megoldanunk: nem a rendszeren múlt a lakhatási válság, a drogok elterjedése, a stressz, az öngyilkosságok hétköznapisága, a klímaváltozás sem – ezek mind „egyéni szocproblémák”, amelyeket az egyén magának okozott, ezért csakis maga oldhat meg. Aki megnevezi a rendszert, az szélsőséges, bolond, az félrevezeti az embereket, hiszen tudjuk, hogy nincs társadalom.

Szakértők hada magyarázza el, hogy a „post-truth korában” hogyan vértezzük fel magunkat a szerintük hamis hírek, szerintük konteók, szerintük dezinformáció ellen: gondosan nézegessük a lapok impresszumát, hasonlítgassunk össze AI-videókat és keresgéljük a vízjeleket, metaadatokból bányásszuk ki a huncutságot, hogy nyugodtan aludjunk. Persze, hacsak nem a már említett médialistáról van szó: ott tulajdonképpen minden a legnagyobb rendben van, mégiscsak jól képzett, standardok szerint dolgozó független-objektív újságírók dolgoznak, hátra lehet dőlni, minden rendben van. Az impresszum a garancia rá, meg a CNN-re vezető linkek.

Mint ahogyan a szelektív hulladékgyűjtésre tolják rá a globális nagyvállalatok ökoszisztéma-rombolásának terhét is, úgy a dezinformációval szembeni védekezés felelőssége is lecsorog hozzánk. Így erősödik meg a vidéki, fogatlan, iskolázatlan emberek tömegének rémképe, a felemás értésre épülő Ortega- és Nietzsche-kultuszok, az okoskodások arról, hogy mihez kellene kötni a választójogot, az értelmetlen méricskélések arról, hogy hány osztály után hiszi már el az ember, hogy jártunk a Holdon.

Másodszor: komédia

Nem szívesen lépek a magyar politika területére, de talán érdemes megemlíteni, hogy a megbélyegzés nem egyirányú: bár továbbra is fentről lefelé működik, a különböző politikai felek egymással szemben is ezt az eszközt alkalmazzák.

Ami tragikus elsőre, az immár komikus inkább. A különböző YouTube-csatornákon, podcastekben, lapokban, tévéstúdiókban tenyésző, naponta többször újrahasznosított beszélő fejek és elemzőcelebek egy kisebbség figyelmébe kapaszkodva egymás ellen játsszák ki ugyanazokat a vádakat: propagandista, dezinformátor, konteós, fizetett ember, külföldi ügynök és így tovább, aztán sajnálkozva állapítják meg, hogy a másik, csakis a másik egy buborékban él.

A hülye fideszes, a félrevezetett tiszás, az agymosott DK-s, a Brüsszelből, Moszkvából, Pekingből fizetett politikus megalkotott képe nem a rendszer lényegét hivatott érinteni, mert mindig csak partikuláris.

Nem azt jeleníti meg, hogy a média általában hogyan kitett a tőkének, hogy a politika miért is a tőke képviselete a társadalom helyett (és ellen), hogy a beszélő fejek is hogyan vannak bekötve ide-oda, a teljes uralmi ökoszisztéma miért hazug. Ez végül is nem érdek:

az érdek a business as usual, a megszokott ügymenet fenntartása, ameddig csak lehet, ha a fasiszták beengedésével, akkor úgy – majd ez is beépül a spektákulumba, eljátszunk a dezinfó vádjával, amíg szükséges, mintha nem volna tudható, hogy nem a hazugság, ami zavarja az uralkodó osztályt, hanem az igazság. Ahogy Debord írja még 1967-ben, a spektákulumnak „annyi a mondanivalója, hogy »ami látszik, jó; ami jó, látszik«” – azt pedig mi hozzátehetjük, hogy amennyiben több látszik annál, aminek látszania szabadna, az válik hazugsággá, gyanússá, problémássá, alkalomadtán pedig üldözendővé és büntetendővé.

Az egymásra mutogatás körkörössége nincs még kívül: jócskán belül található, a rendszer lényegében keresendő, mert

a kölcsönös „feltárások” és vádak éppen azt szolgálják, hogy a pluralizmus látszata fennmaradjon, a választási lehetőségeket így visszaterelve a rendszeren belülre.

A baloldal céljai másak: minket nem kell kötnie sem a szórt vádaknak, sem a felállított korlátoknak. Elismerhető, hogy a tényellenőrzés időnként hasznos, ahogy a dezinformáció bélyege is gyakran betalál. A kérdés nem az, hogy különböző felek hazudnak-e, hogy repkednek-e időnként kémballonok, hanem az, hogy maga az építmény hamis, vagy sem. És mivel hamis, ezért nekünk a feje tetejére álló világot kell talpra állítani. A rendszerkritika nem az O1G-nél kezdődik, meg a fogak megszámolásánál, hanem a globális kontextusánál, a fasizálódó kapitalizmusnál, ahogy az orosz-ukrán háború vagy a gázai népirtás sem a gonosz oroszok vagy gonosz zsidók, a gonosz Putyin vagy gonosz Netanjahu műve – ennél azért komolyabb muníciókra van szükség. Kezdjük talán ott, hogy a vádak körkörösségét ignorálva arra figyelünk, ami fontos: a kapitalizmus mozgására egy globális klímaválságban, ahol a tőke és fasizmus jegye kibontakozóban van, egyre nyíltabban. Ne jussunk el oda, hogy egybe is kelnek.