Böröcz József tanulmánya (I. és II.) a volt és jelenlegi államszocialista rendszerekről rendkívül fontos elemzés, mert nemzetközi összefüggések alapján, meggyőző statisztikai bizonyítékokkal tárja az olvasó elé azt a képet, amivel mi, magyarországi olvasók feszengve, kínok közepette találjuk szembe magunkat. Azonnal elvetjük következtetéseit, elsősorban azért, mert szembenézésre kényszeríti generációm sok tagját, ami mint évtizedek óta tapasztaljuk, a magyar társadalom és politikai rendszer egészének nem éppen a legerősebb oldala.

E hozzászólásban arra teszek kísérletet, hogy Böröcz tanulmányának néhány megállapításával és következtetésével egyetértve, kiegészítsem ezeket. Hozzászólásom nem kritikai élű, épp ellenkezőleg. A kelet- és délkelet-ázsiai országok egyértelmű gazdasági, pénzügyi és társadalmi sikerei (melyek nem valamiféle csoda következményei) megerősítenek Böröcz József tanulmányának legfontosabb következtetéseiben. Ezek az országok (köztük az államszocialista rendszerek) kiegyensúlyozott jövedelmi viszonyokkal, rendkívül gyors technológiai fejlesztésekkel és a nemzeti jövedelem folyamatos növelésével ma a világgazdaság vezető, így jelentős befolyással bíró országai. Számunkra ugyan szomorú, de ezek az országok éppen az államszocialista rendszernek köszönhetően érték el mindezt.

Végül, mert Böröcz József tanulmányában erről is találunk meggyőző érvelést, ezen országok többsége vagy a fehér Európa valamelyik országának gyarmata volt, vagy a japán gyarmatbirodalom része, így talán az sem véletlen, hogy

az ázsiai térség tanul(t) ugyan a nyugati országoktól, de sohasem másolt, mivel saját céljaiknak megfelelően módosítottak minden számukra használható intézményi vagy éppen döntési mintát. A legtöbbet ezek az országok a nyugati „modellek” kudarcaiból tanultak,

ezért nem véletlen, hogy egyikőjük sem alkalmazott sokkterápiát vagy neoliberális „modellt”.

Böröcz József tanulmányának legfontosabb megállapításai

A volt államszocialista rendszerek, talán egyetlen kivétellel (ez a volt Csehszlovákia) a félperifériás országokban „győztek”.

Viszonylag kiegyensúlyozott gazdasági növekedéssel, a kulturális és egészségügyi szolgáltatások többségének ingyenességével, az állami tulajdonként működtetett gazdasági egységek nem nyereségorientált működésével a világgazdaság termeléséhez történő hozzájárulásukkal fejlődtek. E fejlődés bizonyítéka például a világgazdaságban termelésükkel elért részesedésük, mely a rendszerváltásokkal, vagyis az államszocializmus teljes megszüntetésével drámaian csökkent az elmúlt három évtizedben.

E fejlődés az államszocializmus időszakában természetesen korlátozott volt, amihez részben hozzájárult a hidegháború kényszere is.

Az államszocialista rendszerek mindegyike integrálni próbálta a társadalom különböző csoportjait, korlátozott, de egyértelmű sikerrel.

A hidegháború a nyolcvanas évekre a lényegesen fejlettebb nyugati országok, különösen az Amerikai Egyesült Államok tudatos cselekvései következtében („legyen a Szovjetuniónak is egy Vietnámja”, ami Afganisztán lett), azonban olyan mértékben kimerítette a szovjet gazdaságot, hogy Gorbacsov ennek a nyomásnak engedve (indokoltan) odadobta a kelet-európai régió egészét a fejlett Nyugatnak.

Ami ezután következett, az eltérően Francis Fukuyama politológus jóslatától, nem a nyugati típusú demokratikus rendszerek győzelmét hozta el a volt államszocialista országokban. A szakértők, a tanácsadók, az állami tulajdonban levő vállalatokat „értékelő” cégek, a sokkterápiát sürgetők egyetlen célt tartottak szem előtt: az államszocialista országok piacgazdasággá történő átalakítását.

A volt államszocialista országok többségének súlyos veszteségei voltak a „rendszerváltások” vagy „átmenet” következtében. Gazdasági visszaesés, infláció, munkanélküliség, ellenőrizetlen privatizációk sora, melynek legrombolóbb változata Oroszországban történt.

Elsősorban ezért vágyott minden kelet-európai és észak-európai (balti) ország az EU-hoz történő csatlakozásra, mert kivétel nélkül minden egykori államszocialista ország vezetése úgy látta, hogy ez segít visszanyerni a három évtizeddel korábbi gazdasági súlyukat a világgazdaságban

(lsd. Ferber Katalin: Érdemeink beismerése mellett, Jószöveg Műhely Kiadó, 2010). A Nyugat, az ő értelmezésükben segítő, támogató, a piaci fejlődést elősegítő tömb volt, s a tömbtől várta minden volt államszocialista ország a dinamikus fejlődést, növekedést, valamint a kiegyensúlyozott társadalmi, jóléti szolgáltatások működőképességének visszanyerését.

Ismereteim szerint (s ezt Böröcz tanulmánya is alátámasztja) fel sem merült, hogy mindez irreális elvárás, mert az EU-nak sem 2004-ben, sem ma nem célja a kelet-európai félperiféria felzárkóztatása. Éppen ellenkezőleg.

Erre számos példát lehetne említeni, azonban hozzászólásként álljon itt mindössze egy: az orosz privatizáció mikéntje és annak katasztrofális gazdasági és társadalmi következményei.

1992-ben Moszkvába érkezett az amerikai Harvard Egyetemen belül működő kutatóintézet (angol rövidítése HIID) néhány tagja, hogy piacgazdaságot teremtsen Oroszországban. Tizennégy évvel később a bíróság a szaktanácsadói csoportot 31 millió dollár büntetés kifizetésére kötelezte, mert tanácsadói tevékenységük (az amerikai adófizetők pénzét felhasználva) korrupt volt, vagyis a privatizáció számos lépéséből a tanácsadók jelentős nyereséget zsebelhettek be.

A bíróság döntése után az intézményt megszüntették.

Mindennek részletes elemzése megtalálható Janine R. Wedel Árnyékelit című könyvében (Shadow Elite, Basic Books, 2009). Janine R. Wedel antropológus kutatómunkájának és publikációinak köszönhető többek között, hogy az amerikai tanácsadók tényleges tevékenységéről pontos képe van az érdeklődőknek.

A privatizációs tanácsadók között volt Jeffrey Sachs, a sokkterápia alkalmazásáról elhíresült közgazdász, Al Gore volt amerikai elnökhelyettes, Andrei Shleifer akkor fiatal közgazdász és Jonathan Hay, a Harvard Jogi Egyetem végzettje. Ugyanakkor a felsorolt tanácsadók némelyike élettársát, feleségét is bevonta az orosz privatizációba, mégpedig saját cég alapításával, mely a tőzsdei műveletek, valamint az amerikai kormány segélyalapjának (USAID) felhasználásával óriási pénzügyi bevételt biztosított mindegyikőjüknek.

Az orosz privatizáció társadalmi-gazdasági következménye a maffiagazdaság diktatúrája lett, a teljes pénzügyi szektor kétharmadát, a gazdasági csaknem kilencven százalékát ellenőrizték, sajátos módszereikkel. A népesség várható élettartama az 1930-as évek szintjére zuhant, az infláció meghaladta a 70-100 százalékot és maga az orosz kormány is néhány maffiacsoport kezébe került. Az emigráció megindult, óvatos becslések szerint ekkor kétmillió állampolgár hagyta el véglegesen az országot. Nem túlzó következtetés tehát az, hogy a nyugati tanácsadók privatizációs javaslatainak megvalósítása idézhette elő néhány évvel később Vladimir Putyin hatalomra kerülését.

Az oroszországi privatizáció „nagyban” ismételte meg a korábbi kelet-európai, nyugati szakértők által irányított átalakítást. Ettől ezek a kelet-európai országok nemhogy nem lettek versenyképesebbek a korábbi időszakhoz képest, éppen ellenkezőleg.

Éppen ezért várták kivétel nélkül az EU-hoz történő csatlakozástól a felzárkózást. Ismétlem azonban, hogy az orosz privatizáció mindössze egyetlen példa arra, miként vesztette el az egész régió a felzárkózás bármiféle esélyét.

Az alternatívák elvetése

Számos lehetőség volt arra, hogy például Magyarország ne erre az útra lépjen, vagyis ne a „piaci szabadesést” válassza.

Levéltári anyagok bizonyítják, hogy Japán komoly szakmai előkészületeket tett arra, hogy az „átmenet” mikéntjét és ebből következő eredményeit saját tapasztalataival segítse. Erre már csak azért is komoly lehetősége volt, mert Magyarország ebben az időben, 1990-ben a volt szocialista államok között egyetlen Nemzetközi Valutalap (IMF) tagként , hosszú-és középlejáratú külföldi kölcsöneinek kétharmadát japán pénzintézetektől kapta.

A japán szakértői csoportok mindegyike nem a később megvalósult teljeskörű privatizációt javasolta, hanem egy lassú, fokozatos, az állami szakképzett pénzügyi és gazdasági intézmények szakembereinek irányításával lezajló átalakítást. Stratégiai ágazatok kijelölését (pénzügyi szektor, energiaellátás) „közérdekű” társaságok állami támogatással történő létrehozását (infrastrukturális területeken), s ezek csak példák arra, hogy a japán „fejlesztési” modellen alapuló elgondolások elvetették a korlátlan piaci verseny mindenhatóságát. Ehelyett az állam által felügyelt, némileg korlátozott, fokozatos gazdaságfejlesztési programot javasoltak „vegyes” tulajdonformák bevezetésével.

Mindezek ellenére, a japán ajánlatot a magyarországi politikai és gazdasági „szakértők” valódi vita és elemzés nélkül elvetették. Szlovénia és Csehszlovákia kivételével minden ország azt a „nyugati” modellt vette át, melynek koncepciója, eszköztára rendkívül leegyszerűsítve a korlátok nélküli neoliberális, szabadpiaci átalakítás volt. A (svéd, angol és amerikai) tanácsadók túlnyomó többsége nem kínált alternatívákat az egyes országoknak. A tangóhoz két ember kell, így a fogadó országok politikai és gazdasági, valamint pénzügyi szakemberei gyanakvás és kritika nélkül váltak megvalósítóivá mindannak, melyet ma, három évtizeddel később neoliberális, nacionalista és ezek elegyeként szélsőjobboldali rendszereknek hívunk. (Az egyes országok között természetesen eltérések vannak, de ez a lényegen nem változtat.)

S ezzel átlépünk Böröcz József tanulmányának egyik legfontosabb megállapításához, vagyis ahhoz, hogy a jelenlegi világgazdaságban igazán sikeres országok többsége ázsiai és államszocialista rendszerű. Ezen országcsoporthoz tartozik Kína is.

Böröcz József tanulmányának második része ezzel a számunkra megdöbbentő, ismét statisztikai adatokkal alátámasztott ténnyel foglalkozik.

Bár a korábbiakban említett példa, Japán, „különleges eset” a kelet-ázsiai térségben, Kína, Malajzia, Tajvan, Dél-Korea, Szingapúr, valamint Vietnám egyaránt állami támogatásokkal, felügyelettel, vegyes tulajdonformák működésével valamint a piaci verseny korlátozásával valósította meg, s valósítja meg a nemzetközi színvonalú gazdasági fejlesztést. Ezen országok gazdaság-és pénzügypolitikájának közös eleme az állami intézményrendszer piaci szemlélete és gyakorlata. Az állami „piacbarát „ irányítás” és az állami szakképzett bürokrácia meghatározó stratégiai szerepe, valamint a hosszútávú tervezés egyaránt a volt államszocialista országok gyakorlatának átvétele. (Erre talán a legjobb példa Kína és Vietnám.)

Részben történelmi, részben pedig kulturális okok miatt, ezekben az országokban az állami irányítás (a szakképzett bürokráciának köszönhetően) nem a piac ellensége, hanem piacteremtő és szükség esetén piacszűkítő, vagy éppen a versenyfeltételeket megszüntető entitás.

Bár sem Japán, sem Dél-Korea (valamint Malajzia) nem államszocialista rendszer, mindhárom ország gazdaság-és társadalompolitikája rengeteget tanult az államszocialista rendszerek célkitűzéseiből, s azok intézményi megvalósításából.

A jövedelmi és vagyoni különbségek adórendszer segítségével történő csökkentése, az állami egészségügyi és szociális ellátásnak az egész társadalomra történő kiterjesztése, valamint a legalacsonyabb jövedelmű társadalmi rétegek állami támogatása az államszocialista rendszerekből származik.

A kelet-és délkelet-ázsiai államszocialista rendszerek közvetlenül a kelet-európai államszocialista országok tapasztalatait vették át, s ezek néhány eleme (intézményekkel együtt) ma is működik. Ilyen a lakossági megtakarítások ösztönzése és a hosszútávra lekötött lakossági betétek átirányítása egyes ágazatok fejlesztésére (ki emlékszik az iskolatakarékpénztárakra?) vagy az 5 és 10 éves gazdasági tervek, melyek közvetlenül a volt Szovjetunió hatvanas évekbeli gyakorlatát (módosítva) vették át.

Érdemes tehát, szomorúságunkat és megdöbbenésünket leküzdeni és gondosan elolvasni Böröcz József tanulmányát. Továbbgondolni sem hiábavaló. A világgazdaság teljes átrendeződése zajlik, s ebből úgy tűnik, hogy nem Európa kerül ki „győztesen”, de még csak nem is az Amerikai Egyesült Államok.