2024. június 19-én az ENSZ Közgyűlése határozatot fogadott el, amelyben 2025-öt a Szövetkezetek Nemzetközi Évének nyilvánította. „A szocialista munkásság három oszlopa vívja meg harcait világszerte. Ezek: pártszervezet, szakszervezet, szövetkezet” – olvashattuk a Népszava 1944. január elsejei számában. Vajon miért volt ilyen fontos a munkásmozgalomnak a szövetkezet?

Őselvek

1844. december 21-én a rochdale-i 28 takács az angol gyárosok ellen fogott össze. Közösen vettek nyersanyagot, szövőszékeket, és kezdték meg a munkát. Úgyszólván tőke nélkül kizárólag a saját erejükre támaszkodva olyan szervezetet létesítettek, melynek célja nem a nyerészkedés volt, hanem a szükségleteik jobb ellátása a közvetítő haszon kiküszöbölésével. Idegen segítségtől mentes összefogással létrehozták boltjukat. A szövőgyárak sokasodása idején ezek a takácsok mintha vissza akarták volna forgatni az idő kerekét. Nem adták el munkaerejüket a tőkésnek, és nem sztrájkokat szerveztek, nem szakszervezetet, majd pártot alakítottak, vagyis nem a modern nagyipari világhoz alkalmazkodó megoldásokat választottak, hanem szembe fordultak ezzel, és alternatív termelési szervezetet teremtettek. Hogyan maradhatott életben a profitabilis cégvilággal szemben?

Szigorú alapelveket fektettek le:

1. Az árukat a kicsinyben való kereskedés árán, azaz a helyi piac árfolyamán kell eladni.
2. Csak tagoknak árusítanak.
3. Csak készpénzért adnak el árukat.
4. A nyereség a tagok között, azok vásárlása arányában osztandó fel.
5. Minden szövetkezeti ügyet a tagok határoznak el, és minden tagnak csak egy szavazata lehet.”

Ez az egyenlő jogokkal rendelkező tulajdonosi közösség az altruizmus elvén működött, a szegények, kisegzisztenciák összekapaszkodása volt, és ez tette vonzóvá a szocialisztikus mozgalmak előtt. Filléres járulék befizetésével gyűjtötték össze az első szövetkezeti bolt megnyitásához a szükséges pénzt. Eleinte csak négyféle árut árusítottak, vajat, köleskását, cukrot és lisztet. 1850-ben létrehozták az első szövetkezeti malmot. Egy idő után aztán olcsó élelmiszer és ruha beszerzési raktárat létesítettek. Munkát adtak, házakat építettek, földeket vásároltak vagy béreltek művelésre tagjaiknak. Hozzáláttak embereik oktatásához. Segítséget nyújtottak másoknak, akik hasonló szervezetet kívántak létesíteni.

1910 körül a szövetkezetnek 46 fióküzlete, gőzmalma, sütödéje, húsvágója és hentesüzeme volt. Saját könyvtára 60 ezer kötettel rendelkezett. 1884-ben Lipcsében hoztak létre fogyasztási munkásszövetkezetet 130 résztvevővel. A kiskereskedők intenzív szövetkezetellenes agitációja ellenére a létszám a hatodik évben megközelítette a 2500 főt. A fejlődés rohamos volt. Nemcsak a pártmozgalom segített a tagszámemelésben, de az osztalékfizetés is. 1909-ben a résztvevők száma több mint 40 ezer főt tett ki, ráadásul a súlyos adóteher mellett számos gyárnak, épületnek a tulajdonosa volt már maga a szövetkezet. A fogyasztási szövetkezetek mellett Dániában tej-, tojás-, húsértékesítő, valamint ezeket feldolgozó szövetkezeteket hoztak létre az 1870-es években. Németországban egy bizonyos F. W. Raiffeisen falusi hitelszövetkezettel próbálkozott 1862-ben Annheimben. Az óceán túlpartján gabonaértékesítéssel foglalkoztak. Aztán tovább folyt a szakosodás. Megjelentek a biztosító, a petróleum, a fakitermelő, a vegyi, a villamossági, a tüzelőanyag, az idegenforgalmi stb. szövetkezetek.

Működésük a termeléstől, a beszerzésen, az értékesítésen, a hitelnyújtáson át egészen a lakásépítésig terjedt.

Az 1920-as évek végén a világban nagyságrendileg 80 ezerre becsülték a fogyasztási szövetkezetek számát, a hitelszövetkezetekét 95 ezerre, nem is beszélve az értékesítő szövetkezetekről, amelyek ekkorra egyes országokban a teljes forgalomban túlsúlyba jutottak. (Például egyes szektorokban Dániában vagy Kanadában.) A szövetkezetek típusok szerint érdekvédelmi szövetségeket hoztak létre, és 1895-ben megszületett a nemzetközi szervezete is, a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége. Kongresszusokat szerveznek, július első hétvégéjén világnapot tartottak.

Beilleszkedés a tőkés formák közé

A XIX. században az ősszövetkezetekhez nagy reményt fűztek a munkásmozgalom klasszikusai is. Lassalle egyenesen az állam által támogatott szövetkezeti rendszerben látta a fokozatos és békés átmenetet a szocializmusba. Az idő előrehaladtával nőtt a nagyipari munkások létszáma és a parasztság a földosztásban látta maga számára a kivezető utat. A szövetkezeti szocializmus ideálja lassan leáldozott. 1907-ben a II. Internacionálé koppenhágai kongresszusán az egyik álláspont az volt, hogy a munkásszövetkezetek a munkásosztály harcának egyik segédeszköze, elősegítik a proletariátus tömörítését. Viszont a francia Jean Jaurès és mások szerint a szövetkezet a társadalmi átalakulás döntő tényezője, amit nem szabad eszközzé degradálni.

Végül is abban állapodtak meg, hogy a munkásszövetkezetek nem osztályszervezetek, de a tőke elleni harcban felhasználhatók. Ami a parasztságot illeti, ott a győztes forradalom után az egyik vonulat, például Rosa Luxemburg, a szocialista nagyüzem bevezetését ajánlotta, Lenin viszont a földosztás mellett volt, és csak később hangsúlyozta a fokozatosan bevezetett, önkéntes és államilag támogatott szövetkezés jelentőségét.

A szövetkezetek szinte azonnal beilleszkedtek a tőkés társadalom kereteibe.

Ahol nagy mértékben elterjedtek, ott sem voltak képesek a kapitalista világot átalakítani, hanem szimbiózisban léteztek vele. Törvények segítették és tartották kordában őket, együttműködtek más tőkés gazdasági szervezetekkel, gyakran a polgári állam különféle támogatását is megszerezték. Erdei Ferenc, a szövetkezetek nagy korifeusa 1937-ben a Válasz folyóiratban gúnyos szkepszisét így fejezte ki:

„A szövetkezet ma Magyarországon széltire ajánlott csodaszer, amelyet minden társadalmi nyavalya ellen sikerrel lehet alkalmazni. Olyan orvosság, mint a kalendáriumokban hirdetett életelixír: nem fontos, ki a beteg és mi baja, a csodaszer mindenből kigyógyítja, egyformán használ külsőleg, belsőleg, bedörzsölve és mellre szíva.”

Erdei a polgári-liberális szövetkezeteket nem különböztette meg más vállalati formáktól, a részvénytársaságoktól, kft.-ktől, annyiban, hogy ugyanúgy profitra termeltek, mint emezek. Elfogadják a kapitalista szabályozókat. Az 1960-as évek végére 620 ezer szövetkezet volt a világon, amelyek hatvan országban összesen 270 millió tagot számláltak. Az akkori világ szövetkezőinek 40 százaléka a fogyasztási, 28 százaléka a hitel-, 18 százaléka mezőgazdasági, 1 százaléka halász-, 5 százaléka kisipari, 5 százaléka építő és lakás-, 3 százaléka pedig vegyes szövetkezetekben tömörült. A forgalom megoszlása szerinti sorrend; fogyasztási, mezőgazdasági, kisipari, vegyes, halász, építő. Jellegzetes tendencia a szakosodás és az integráció volt, a taglétszám növekedése és a szövetkezetszám csökkenése.

Ekkor már tekintélyes szövetkezeti bankok finanszíroztak nagyszabású beruházásokat, például Nagy-Britanniában, ahol a csaknem hétszázezer tagot számláló Cooperative Permanent Building biztosította a fedezetet lakásépítésre. Az alkalmazkodás odáig fajult, hogy például 2011-ben növekedett a multik által profitmaximalizálás céljából létrehozott szövetkezetek száma Hollandiában. A szövetkezetek – ellentétben a részvénytársaságokkal és kft.-kel – mentesültek a 15 százalékos osztalékadó alól. Például a Nike sportszergyártó egész európai tevékenysége két Hollandiában bejegyzett szövetkezet alá tartozott, amelyeket négy – adóparadicsomban élő – magánszemély alapított.

A séma általában ugyanaz: adóparadicsomok polgárai hollandiai szövetkezeteket létesítenek, és a multik egész Európából oda utalják a pénzt, így mentesülnek az adófizetés alól. Az 1930-as évek második felében azonban már két más szerveződés is megjelent. Az egyik a szovjet, amely erőszakkal államosította, elosztóhivatalokká, termelési alegységekké degradálta a szövetkezeteket. (A kollektivizálásról 1927-ben döntöttek és 1937-re fejezték be a kulákgazdaságok szétverésével, az autonómiák megszüntetésével.) A másik a náci Németországé, az államkapitalista, nemzeti szocialista modell, amely rendies szerveződés volt, ez sem ismerte el a szabad tagságot, az önálló gazdasági tevékenységet és a demokratikus igazgatást, hanem a spirituális közérdek elvét állította a központba és a kötelezés elve alapján, bürokratikusan működött.

Magyar változat

Szövetkezeti típusú szerveződéssel már az 1850-es években találkozunk, 1868-ban jött létre a Pest-Budai Fogyasztási Egylet, aztán 1898-ban a „Hangya”, amely komoly karriert futott be, és amely több évtizedes kihagyás után ma is létezik. A Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége 1904-ben Budapesten tartotta VI. kongresszusát. Egy 1913-as statisztika szerint Nagy-Magyarországon 9 ezer szövetkezet működött 1 millió 200 ezer taggal. Nálunk a II. világháború előtt ugyanúgy betagozódtak a szövetkezetek a kapitalizmus körülményei közé, mint bárhol a világon, legfeljebb nem volt olyan erős ez a szektor, mint Nyugat-Európában. Erdei Ferenc elbürokratizálódott egyszerű kereskedelmi vállalkozásként látta őket.

„A Gazdák Biztosító Szövetkezete épolyan mint a többi kartelbeli biztosító társaság és épúgy jelen van, amikor igazi biztosító szövetkezetek létrejöttét kell megakadályozni, mint szakmatársai. A Magyar Mezőgazdák Szövetkezete sem előnyösebb bevásárlási forrás, mint a mezőgazdasági gépgyárak. Amit a Hangya visszatérít évenként vásárlóinak, az alig több, mint amit a falusi zsidó boltos nyújt hitel és ajándék formájában” – írta egy tanulmányában.

Az állami támogatás még ráerősített erre a jelenségre, exporttevékenységük kiesett a szövetkezés keretei közül. Az államközeliség a tagok csoporttudatának teljes hiányát eredményezte. Ráadásul a harmincas évek második felétől „Eke” elnevezéssel olyan nemzeti szocialista és németbarát szövetkezeti mozgalom szerveződött a Dunántúlon, amely állami támogatásra ácsingózott és célja „kivenni a kereskedelmet a zsidó kapitalisták kezéből”. A Teleki-kormány idejében az állam által támogatott szövetkezés aztán programmá vált. Erdei Ferenc erős szkepszissel fordult el a szociáldemokraták munkásszövetkezeteitől, de ebben nem volt teljesen igaza.

A munkásszövetkezetek

A mozgalom szervezése régről indult. A kezdet még 1904 májusában a Gozsdu-udvari kis bolt volt, aztán szépen terebélyesedett a hálózat főként a fővárosban és környékén. 1908-ban megnyílt Erzsébetfalván (a mai Pesterzsébet) a 6-os, és rövid időn belül a 8-as számú, Csepelen a 7-es számú, Újpesten a 9-es számú és Kispesten a 10-es számú szövetkezeti fiók. Az 1934. év végén az Általános Fogyasztási Szövetkezetnek (ÁFOSZ) 71 630 tagja, 73 fűszerüzlete, 33 mészárszéke, 1 edény- és játékáruháza és 1 ruházati áruháza volt. Saját nagyszabású húsüzeme, modern vegyészeti és szappangyára, pincészete, konzervüzeme, sütödéje, különböző javítóműhelyei, valamint fióküzletei és leányvállalatai voltak. Az év végén 991 alkalmazottnak biztosítottak megélhetést, tagjainak vásárlási visszatérítést és ingyenes életbiztosítást nyújtott. A Hangyával szemben az ÁFOSZ azonban nem tudott országos hálózatot kiépíteni. Viszont a szakszervezetek komoly bevételhez jutottak. Így épült Dunakeszin strand és üdülőtelepet a budapestiek örömére. A vasasoknak Angyalföldön volt sporttelepe. Üdülők álltak rendelkezésre Békásmegyeren, Csillaghegyen, Gödön a nyomdászoknak, a kereskedelmieknek, a könyvkötőknek, a szabóknak, a cukrászoknak, a bőrösöknek és a sütőknek. 1938-ban már 112 fiók állt a fogyasztók rendelkezésére. A tagok részére összesen több mint 2 és fél millió pengő vásárlási visszatérítést biztosítottak. A legfontosabb élelmi cikkek átlagára a szövetkezetnél alacsonyabb volt, mint a vásárcsarnoki átlagárak. Szociális akciókat szerveztek, például gyermekek százait uzsonnáztatta meg a Hűvösvölgyben, karácsonyi támogatást nyújtott munkanélküli tagjaik részére. Volt önálló lapjuk is, a Szövetkezeti Értesítő.

Peidl Gyula még 1935-ben az ÁFOSZ küldöttközgyűlésén is a szövetkezeti szocializmus eszményét közvetítette a tagoknak. Ezt mondta: „…célunk a profitra fölépített gazdasági rendnek egy olyan berendezkedésre való helyettesítése, amely kizárja azt, hogy milliónyi dolgozó munkájának eredményét csak egy kiváltságos réteg élvezze…. Az emberiségnek előbb-utóbb rá kell jönnie arra, hogy a termelés egyetlen igazi célja a fogyasztók szükségleteinek kielégítése kell, hogy legyen. A mi szövetkezetünk ennek az új rendszernek az elő futárja.”

1939 aztán az ÁFOSZ végét jelentette. Takarékpénztára csődje magával rántotta az egész szövetkezetet. A munkásszövetkezetek tehát őriztek valamennyit a munkásszolidaritás ethoszából. Erdei Ferenc viszont azokra a néhány kisszövetkezetre esküdött, amelyek nemcsak értékesítésre, hanem termelésre is szövődtek. Ilyennek tekintette a szívéhez közelálló makói hagymakertészek szövetkezetét, ahol a vezetést a kertészek látták el. Pontosan ellenőrizték a kereskedelmi munkát, de termelési feladatok megoldásán is dolgoztak, földet béreltek a tagjaiknak, hagyma és burgonya nemesítő telepet tartottak fenn, eszközöket szereztek be, és bizományi értékesítést is működtettek. Kiemelte még a 750 fővel működő mélykúti bérlőszövetkezetet, amely nagyobbrészt zselléreket tett önálló gazdákká, akik komoly fegyelemben egységes irányítás szerint teljesen racionális technikával termeltek. A szövetkezetek társulását sem tartotta ördögtől valónak, s innen csak egy képzeletbeli lépés volt a szövetkezeti gazdaság némiképp utópikus álma.

1945 után

A II. világháború után merőben más helyzet jött létre itthon. A németeket kiszolgáló, erőteljesen állami irányítással működő szövetkezeti központok vezetőit igazoló bizottságok elé állították, és legtöbbjük nem úszta meg a bírósági eljárást vagy állásvesztést. Ez leginkább a Hangya és a Futura központokat érintette. Ennél azonban lényegesebb volt a földosztással tömegesen létrejött kisegzisztenciák életben tartása, amit jórészt felvásárló, kereskedő földművesszövetkezetekkel kívántak megoldani. A Nemzeti Parasztpárt volt ebben kezdeményező, amely az alulról induló mozgalmat szorgalmazta, de ehhez nem volt elég hitel és szakavatott ember. Vészjóslóan a szövetkezetek válságáról beszéltek. Munkásszövetkezetek is létrejöttek, a szociáldemokraták azonban már nem reklámozták olyan mértékben a mozgalmat, mint korábban, hiszen kormányra kerülésük, a szakszervezetek hallatlan megerősödése és az üzemi bizottságok jelenléte miatt a tőkéseket ellenőrzésük alatt tartották. Bár ők adták a szövetkezetügyi és kereskedelmi minisztert, dilemmájuk inkább az volt, hogyan egyensúlyozzanak a társadalmi bázisuknak számító ipari és kereskedelmi kispolgárság és a szövetkezeti mozgalom érdekütközése között.

A szövetkezeti rendszert az alapoktól kezdve újjáépítették. Új szövetkezeti szövetségeket is létre kellet hozni. Végre megkezdődött a várva várt hitelezés és 1947 nyarán elfogadták a szövetkezeti törvényt, ami közérdeknek nevezte a szövetkezést, adó- és illetékkedvezményt biztosított, Országos Szövetkezeti Központba (MOSZK) integrálta a szövetségeket, létrejött az Országos Szövetkezeti Hitelintézet és az érdekvédelmet szolgálta az Országos Szövetkezeti Kamara. A MOSZK-ba közel 4 ezer szövetkezet tömörült. A változás azonban nem állt meg itt. Az állami beavatkozás visszatért és egyre nagyobb teret követelt magának. 1948-tól felszámoltak egy sor jobboldalinak nevezett szövetkezetet, többek között a Hangyát és a Futurát. 1949 május végén megszűnt a MOSZK, amely úgymond a kapitalista jellegű nagykereskedelem irányába tolódott, és létrejött a Szövetkezetek Országos Szövetsége, a SZÖVOSZ.

Ez gyorsan utasító szervezetté vált, az ágazatot a tervgazdasági követelményeknek vetették alá, főként a begyűjtés lebonyolításával és ennek adminisztrációjával, kampányok (begyűjtési versenyek) szervezésével foglalatoskodott, az ügyintézők akarata érvényesült.

A részjegybefizetés utáni a térítés sok esetben nem fizették ki, a tagok nem érezték magukat tulajdonosnak. Tovább centralizáltak, a központ és megyei irányító testületek dresszírozták a helyieket. Alapszinten egy igazgató dirigált, formalitássá változott a demokrácia. A megyei központok noszogatására bevezették a politikai fejtágítókat és a közös rádióhallgatást. Az egész erősen emlékeztetett a transzmissziós szervezetek tevékenységére. Nyers Rezső az 1990-es évek elején ezt „hideg államosításnak” nevezte.

A nemzetközi szövetséghez tartozó liberális polgári szövetkezetek viszont virultak a világ minden táján, és nem fogadták maguk közé az állampárti közegben működőket, mint autonómia nélküli, parancsuralmi körülmények között létező intézményeket. 1953-1954-ben Nagy Imre miniszterelnöksége idején aztán lazítottak a gyeplőn, és ez kitartott 1955-1956-ban, Rákosi visszatérte idején is. Az ötvenes évek végén, a téeszesítéskor sem tértek vissza a szovjet kolhoz mintára. Az áttörés azonban a gazdasági reformmal jött el. A szövetkezetek önállóságot kaptak, nem rendelődtek alá a tervgazdaságnak. Nyers Rezsőék nagy fegyverténye volt, hogy a magyar szövetkezeti központokat felvették a nemzetközi szövetségbe.

Az 1970-es évek elején azonban visszarendeződési folyamat indult el. A szövetkezeteket összevonták, a téeszvezetők ellen megfélemlítő eljárások indultak. A nagy létszámú szövetkezetek hatékonysága gyengült, a belső demokrácia nem működött. A szövetkezetek hasonultak a vállalatokhoz. Az emberek ugyanúgy eladták munkaerejüket, mint a gyárakban. Új, rövid reneszánsz a hetvenes évek végétől indult, amihez hozzájárult az ország akkori legnagyobb szövetkezeti áruházának marketingje, az 1976-ban megnyílt Skála, Demján Sándor attrakciója. A legfontosabbnak a kor vállalkozási szellemének megfelelően a piaci hatékonyság bizonyult. Ekkor jöttek létre a kisszövetkezetek, amelyek olyan 100-nál nem több tagot számláló egységek voltak, amelyekben a résztvevők beleszólhattak a gazdasági döntésekbe, ugyanakkor közvetlenül érezték a piac értékítéletét. Éppen ez a közvetlenség tette lehetővé az önigazgatás, az adminisztráció, és a gazdaságirányításhoz való kapcsolódás egyszerű formáit. Számuk 1983 és 1985 között háromszorosára nőtt. Persze gyors felfutásukban szerepet játszottak a pénzügyi kedvezmények, például a vagyonadó alóli mentesség.

Fekete évtized és konszolidáció

A rendszerváltás után a tőkés privatizáció antalli hullámában aztán a szövetkezetek ellen valóságos gyűlöletcunami indult el. Az agrárvilágban főleg a Torgyán József-i Kisgazdapárt tüzelt a „zöldbárók” ellen reprivatizációt követelve. Az 1991-es úgynevezett átmeneti szövetkezeti törvény bevezetése a téeszvilág összeomlását eredményezte. A többi szövetkezet ellen az az SZDSZ-es Tellér Gyula ágált, aki később az orbánizmus tanácsadójának szerepében osztotta a bölcsességeket, és aki a rendszerváltást követően a részvénytársaságokat, kft.-ket ajánlotta az állampárti szövetkezetek helyett.

A kilencvenes éveket a szövetkezetek fekete évtizedének szokták hívni. A szövetkezetek védekeztek, ahogy tudtak, például a fel nem osztott közös vagyont kívülálló tulajdonosoknak értékesítették, így előállt az a helyzet, hogy a szövetkezetnek kevés tagja és sok kívülálló tulajdonosa lett. Az utóbbiak többnyire más településen éltek, mint ahol a szövetkezet működött, náluk tőkeérdekeltség lépett fel, ami merőben ellentétes a szövetkezeti filozófiával. Hasonló volt a helyzet a takarékszövetkezeteknél is. Ezeket a bankokat már nem tekinthetjük a szó klasszikus értelmében szövetkezeteknek. 2013 után meg is szűntek, miután az Orbán-kormány államosította, aztán egy év múlva privatizálta a több mint 120 helyi szervezetet és 1800 fiókot összefogó Takarékbankot. A Demján Sándor elnök vezetésével működő Országos Takarékszövetkezeti Szövetség hiába próbált ellenállni.

A tömegesen csődökkel szemben új szövetkezetek jöttek létre. Például 1995-ben az országos szövetkezeti üzletlánc, a Coop, amely viszont két év múlva Co-op Hungary Zrt.-vé alakult át. Ugyancsak a kilencvenes években született a Hangya Együttműködés, amelynek tagszervezetei szakági rendszert hoztak létre. 2006-ban új szövetkezeti törvény született, ami magába foglalta a szövetkezés mai nemzetközi normáit. Ezek: 1. önkéntes és nyitott tagság, 2. demokratikus tagi ellenőrzés, 3. tagok gazdasági részvétele, 4. autonómia és függetlenség, 5. oktatás, képzés, tájékoztatás, 6. szövetkezetek közötti együttműködése, 7. felelősség a közösségért. A törvény a különböző szövetkezeti formákat kiemelten elismert. Így: iskolaszövetkezet, szociális szövetkezet, agrárgazdasági szövetkezet, téesz, nyugdíjas szövetkezet, kisgyermekkel otthon lévő szövetkezet. Magyarországon a mintegy hatezer szövetkezet, 1,2 millió taggal valamelyest konszolidálódott. A hagyományos munkásszövetkezetek eltűntek, a formák azonban igen változatosak.

Szükségben menedék

Milyen legyen a viszonya mai baloldalnak a szövetkezetekhez? Mindenekelőtt a ma is aktuális őseredeti eszményeket kell számon kérni tőlük – Olyan gazdasági együttműködést az emberek között, amit az egyenrangúság ural, szemben a tulajdonosok és munkások alárendelésével; továbbá a demokratikus döntéseket és a profitszerzés helyett a közhasznú közös célok meglétét. A szövetkezet megáll a maga lábán, nem azonos az alapítvánnyal, melyet a vagyona felélése, vagy adományok, pályázatok éltetnek – és nem azonos az egyesülettel sem, amelyet pedig a tagdíj és ugyancsak támogatások tartanak életben. Gazdálkodik, de tagjai szociális és kulturális igényeiről sem feledkezik meg. Emberséges, a tőkés univerzalitásban más elvek vezérlik. Eleven csoporttudat, autonóm vezetés és spontán társulási szándék nélkül nem létezik szövetkezet. Ma, válságok közepette ugyan úgy a szükség inspirálhat összefogást, mint a XIX. században.

Ahogy egy interjúban egy fiatal gondolkodó jellemezte: „A Szolidáris Gazdaság Központot, amelynek tagja vagyok, az hívta életre, hogy el kell kezdeni kialakítani azokat a formákat, amelyek az alapvető emberi szükségleteket – például a lakhatást, az élelem- és energiatermelést – másképp, szövetkezeti vagy egyéni önrendelkezési formában elégítik ki. Ha képesek vagyunk arra, hogy ilyen intézményeket jelentősebb számban létrehozzunk, az már adhat megfelelő anyagi alapot az antikapitalista, piacellenes mozgalomnak.” És ismét megfogalmazódik a régi irány, a pártmozgalom, a szakszervezetek és a szövetkezetek, vagy tágabban a szociális és szolidáris gazdaság összekapcsolódásának reménye.