Magyarországon az elmúlt hónapokban megkésett, de annál élesebb vita alakult ki a közéletben Izrael gázai háborújáról, az izraeli kormány, illetve a Hamasz jelen, a jelenlegi tűzszünettel a remények szerint lezáródó háborúban viselt felelősségéről. „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” c. petíciót több száz zsidó és nem zsidó közéleti szereplő írta alá, ezt követően elsősorban a Szombat magazinban alakult ki éles polémia. Gábor György kiállására az izraeli kormánypolitika mellett többen válaszoltak a Szombatban, majd a Mérce felületein is. Karsai László és Ádám Zoltán írásait szintén a Mércén közöltük. Az alábbi szöveg ezt a sort bővíti, amennyiben – Gáborral vitatkozva – rámutat a Hamasz és a jelenlegi izraeli kormány ideológia közös alapjára, ami nem egyéb mint etnovallásos fundamentalizmus.

Kedves Gyuri!

Mint tudod, igen nagyra becsülöm tudományos tevékenységedet. Hogy egyebet ne említsek, nemrégiben a Vidrányi Katalin emlékének szentelt kötetben megjelent Ágoston tanulmányod („Tanúk és levéltárosok: Augustinus és a ’zsidókérdés’”) mestermű. Kiegyensúlyozott, okos, és új utakat nyit Ágoston zsidókkal kapcsolatos történetteológiájának megértésében.^[1] Teljes mértékig melletted állok akkor is, amikor antiszemita, neonáci kritikákat kapsz, és peres úton kell elégtételt venned a gyűlöletbeszéd kormányzatközeli támogatásával szemben.^[2] Nemcsak részvétem, de minden elismerésem is a tiéd ezért a küzdelmedért. Nem lelkesedem viszont a jelenleg Palesztinában folyó izraeli népirtást védő politikai publicisztikádért, amelyben kritikátlanul képviseled az izraeli jobboldal, sőt szélsőjobb narratíváját. Amikor ezt a választ írtam, még nem kötötték meg a tűzszüneti egyezményt. Mindamellett most sem vonom vissza a „jelenleg” határozót. Amíg a telepesek büntetlenül ölhetik a fegyvertelen palesztinokat Ciszjordániában, még nem ért véget az a népirtás, amely a Hamasz 2023-as szintén népirtó szándékú provokációjára válaszul indult el.^[3]

Egyebek között haragos írásban ítéltél el bennünket, akik aláírtuk a petíciót „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért”.^[4] A petíció és a te válaszod jó nagy vihart kavart. Erre bizony szükség volt a magyar, kissé áporodott közéletben, ahol nemcsak a Fidesz-kormány lelkes Izrael-barát, de a liberális ellenzék is majdhogynem mindenben egyetért a különben nem túlzottan szeretve tisztelt szélsőjobboldali kormánnyal és sajtóval. Vádpontjaidra, rövid történeti áttekintésedre többen válaszoltak, te is megírtad viszontválaszodat, ami után a Szombat szerkesztősége lezárta a vitát, talán azért, hogy a zsidó hetilapban az Izrael-párti oldalé legyen az utolsó szó, de talán egyszerűen csak azért, mert a szerkesztők elunták a sok válasz elolvasását, és egyszerűbb volt olvasatlanul visszaküldeni a szövegeket. Így most maradt nekünk a Mérce és egyéb fórumok.

Woke kereszténység vagy cancel culture?

A vita azonban nem most kezdődött. Ha Magyarországon nem is hallatszottak jól hallható hangok, amelyek szembementek a hivatalos narratívával, Ferenc pápa eléggé jól látható közéleti személyiség volt, és ő elítélte Izraelnek a Hamasz mészárlásra válaszul indított bosszúhadjáratát. Ahogyan bennünket „humanizmusnak álcázott tudatlansággal” vádoltál meg, hasonlóképpen az ÉS-ben 2025. január 10-én megjelent cikkedben kicsivel halála előtt a pápára a „woke-kereszténység” bélyegét sütötted. Érdemes sorra venni a pápa állásfoglalásaira adott kritikáidat, mert azok megelőlegezik azt, ahogyan a mi nyilatkozatunkra reagáltál. Mik voltak tehát a pápa bűnei?

Állítólag ezt mondta volna (azért állítólag, mert ez egy hosszabb szöveg két kiragadott, majd összeragasztott részlete):

„A törvény nem ad életet, nem nyújtja az ígéret beteljesedését, mert nem képes megvalósítani azt. Aki életet keres, annak az ígéretre és Krisztusban való beteljesülésére kell tekintenie.”

Ezt így értelmezted:

„A zsidóság és a kereszténység efféle szembeállítása, a fennálló teológiai különbségek ily hangoztatása, valamint a ‘beteljesülésnek’ kizárólag az egyházon belüli lehetősége ismételten felidézi a középkori antijudaista teológiai tanítást. A zsidóság nem részesedhet az ’igazi’ életből, s minthogy vaksága és elvetemültsége miatt képtelenné vált felismerni Jézusban a próféciák messiását, foglya maradt a törvény ’anyagi’ jellegének, s ezért nem juthat el az üdvözülés kizárólag a kereszténységnek fenntartott spirituális állapotába.”

Valójában azonban a pápa szavait, valamint az erre adott kritikát láthatólag olyan felháborodott zsidó források (Ratson Arusi rabbi) alapján idézted, amelyek már a szövegkörnyezetből kiragadva, kiforgatva támadták a pápát.^[5] Az eredeti forrásra nem hivatkoztál. A pápa 2021. augusztusi beszédének teljes szövege magyar fordításban az Új Ember 2021. augusztus 29-i számában jelent meg.^[6] Ferenc pápa itt Pál apostol Galatákhoz írt levelét kommentálta, mégpedig ezt a részt:

„Ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, valóban a törvény által volna a megigazulás. Ámde az Írás mindeneket bűn alá vetett, hogy az ígéret Jézus Krisztus hitéből adassék a hívőknek.” (Gal. 3, 21-22).

Egzegetikai kommentárjában a pápa egyebek között ezt is mondta:

„Mindezek után azonban mégsem szabad azt gondolnunk, hogy Szent Pál a mózesi törvény ellen lett volna. Nem! Nagyon is megtartotta a törvényt! Leveleiben többször is védelmébe veszi annak isteni eredetét, és kijelenti, hogy a Törvénynek igen konkrét szerepe van az üdvösség történetében.”

A zsidóságról egy szót sem ejtett. Ratson Arusi rabbi talán észre sem vette, hogy valójában egy Szent Pál idézetet kritizált meg, de ezt neked, az ókeresztény irodalom egyik legjobb ismerőjének, már nehezebb elnézni. Hogy aztán Pál alapjában megtartotta-e a törvényt annak ellenére, hogy az étkezési előírásokat nem tartotta be, erről lehet vitatkozni, de sem ebből, sem az egzegézis egyéb részleteiből nem ízléses dolog politikai tőkét kovácsolni.

És itt következik Gáza. Felrovod a pápának 2024. december 7-én gázai katolikus híveihez intézett levelét, amelyben vigasztalni igyekezett az agyonbombázott, éhező és gyötrött gázai keresztényeket, akiket ugyanaz a kollektív büntetés sújtott, mint muzulmán földijeiket, mivel a bombák nem kérdezik az áldozatok hitvallását mielőtt felrobbannak. Hogy a levél október 7-én kelt, sokatmondó. A Hamasz terrorakció indította el azt az erőszakspirált, ami az immár két éve tartó szörnyű háborúhoz vezetett. Mégis azt állítod, hogy:

„a pápa ezúttal is elmulasztotta megemlíteni, hogy a ‘gyűlölet szikráját’ ténylegesen ki lobbantotta fel, ki támadott és ki reagált a támadásra.”

Holott Ferenc szavai egyértelműek:

„Egy évvel ezelőtt meggyújtották a gyűlölet gyújtózsinórját; nem szikrázott, hanem felrobbant, és az erőszak spiráljához vezetett, miközben a nemzetközi közösség és a leghatalmasabb országok szégyenletesen képteleneknek bizonyultak arra, hogy elhallgattassák a fegyvereket, és véget vessenek a háború tragédiájának.”

A közel-keleti katolikusok ne tudták volna, hogy a Hamasz-merénylet évfordulóján mire gondol a pápa, amikor azt mondja, hogy egy évvel korábban valaki meggyújtotta a gyűlölet gyújtózsinórját, ami az amúgy is iszonyúan feszült helyzet felrobbanásához vezetett? Mit vártál volna el tőle? Hogy a Hamasz uralom alatt nyögő, Izrael bosszúhadjáratát szenvedő keresztényekre még egy belső üldöztetést is rászabadítson? Nyilván ezért késlekedett a terrortámadás elítélésével is, mert nem akarta nyája biztonságát veszélyeztetni egy szörnyű helyzetben.

Azután még egy evangéliumi idézetet rósz fel Ferenc pápának annak kapcsán, hogy arra buzdította híveit, hogy imával és böjtöléssel álljanak ellen

„valódi ellenségünknek, a gonoszság lelkének, amely háborút kohol, mivel ‘kezdettől fogva gyilkos’, ‘hazug és a hazugság atyja'” (János 8, 44).

Mivel ezeket a szavakat Jézus az őt megölni tervező zsidóknak mondta (előtte a benne hívő zsidókhoz beszélt), és mivel ezt is, ugyanúgy, mint az evangéliumok más részeit később a keresztény antijudaisták, sőt antiszemiták koruk zsidósága ellen fordították, feltételezed, hogy Ferenc is erre utal, de ez megmarad puszta feltételezésnek, hiszen a szöveg semmi ilyenre nem utal. Úgy gondolom, hogy egy keresztény püspöknek, amikor híveihez fordul, joga van a keresztény Szentírást idézni, ahogyan a rabbik sem bírálhatók azért, mert a Talmudra hivatkoznak. Te woke kereszténységgel vádolod a pápát, de amit gyakorolsz, az „cancel culture”.

Felháborodásod tárgyát persze nem a Biblia-idézetek képezik, hanem az, hogy a pápa Gáza lerombolását és a fegyvertelen palesztin népesség lemészárlását 2024. novemberében népirtásnak minősítette, és hogy „2024. december 7-én egy olyan betlehemet avatott fel, ahol az újszülött Jézus palesztin kendőn, ún. keffijén hevert”.

Nos, mindannyiunknak, akik így vagy úgy kötődünk a zsidósághoz (én például zsidó családból származom, fél családunkat kiirtották a Soa idején, rokonaim és nagyon sok barátom él Izraelben), szembe kell néznünk azzal, hogy népirtás folyt Gázában és etnikai tisztogatás folyik Ciszjordániában, hogy a világ népességének jelentős része szembefordul ezzel, és hogy ezek az események elkerülhetetlenül és sajnálatosan az antiszemitizmus felerősödéséhez vezetnek világszerte, amiről a szaporodó merényletek is tanúskodnak.

Persze, az antiszemitizmus feléledéséről az antiszemiták tehetnek, még ha Izrael háborús bűnei is azok, amik meggyújtották a robbanáshoz vezető gyújtózsinórt, ahogyan az izraeli hadsereg és a felfegyverzett ciszjordániai telepesek háborús bűneiről is az elkövetők tehetnek, még ha a Hamasz terrortámadása volt is az, ami meggyújtotta ezt a gyújtózsinórt.^[7] Ezekkel a dolgokkal szembe kell néznünk, és nem szabad hallgatnunk. Legalább kiabálnunk kell, és jó, ha segíteni tudjuk azokat a szervezeteket, amelyek segítséget visznek a szenvedőknek Gázában és Ciszjordániában, nem feledkezve meg arról sem, hogy a Hamasz hamis gyűjtéseket rendez a maga számára a világ szimpátiáját becsapva és kihasználva.

A keffijén a romok közt heverő Kisjézus pedig, amit én is megosztottam Facebookon, azt jelképezi, hogy Jézus mindig a szenvedők mellett van, egyszerre mindenhol. Ott volt Auschwitzban, Hirosimában, Ruandában és Mianmarban, ott volt Magyarországon a „tranzitzónáknak” csúfolt börtöntáborokban, ahova a menedékkérő menekülteket zárták, ott volt a Nir Oz kibucban, a túszokkal az alagutakban, és hogyne volna ott a romok alá temetett, lebombázott, céltáblának használt, halálra éheztetett gyerekekkel, nőkkel, férfiakkal Gázában? Hogy ez milyen mértékig a Hamasz, és milyen mértékig Izrael felelőssége, ezen egypár évtizedig még el lehet majd vitatkozni, de a tényeken ez mit sem változtat.

A palesztinok és zsidók közös emberiességéért

Akkor térjünk rá „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” indított petícióra. Kritikádat Izrael alapításával és a „Függetlenségi háborúval” kezded, amit a palesztinok Nakba, „Katasztrófa” néven tartanak számon, és retorikusan azt kérdezed, hol voltunk, mi aláírók 1948-ban. Őszintén be kell vallanom, hogy én kilenc évvel később születtem, és akkori hollétem előttem is titok. Majd az 1967-es Hatnapos háborút, és az 1973-as Jom kippuri háborút említed, és ismét megkérdezed, milyen állásfoglalásra késztetett volna az, ami akkor történt. Erre sem tudok válaszolni. Tíz, illetve tizenöt éves voltam, és egészen más dolgokkal voltam elfoglalva.

Nem akarok állást foglalni abban a kérdésben, hogy meg kellett-e alapítani Izrael államot, hogy ez a kétezer éve a rómaiak által elüldözött zsidóság diadalmas visszatérése volt-e, vagy csak a XIX. századi gyarmatosító ideológia kései hajtása, mert mindegy. Nem ez a kérdés, csak az, hogyan lehet béke a Közel-Keleten.

Azután bemutatod, hogy milyen rettenetes volt az izraeliek helyzete azután is, állandó fenyegetettség, merényletek stb. Ehhez már hozzá tudok szólni: 1998-tól kezdve többször is jártam Izraelben, 2009-10-ben feleségemmel és két gyerekemmel egy évet töltöttem ott a Héber Egyetem Institute for Advanced Studies intézetének meghívására egy korai kereszténységgel foglalkozó kutatócsoport tagjaként. Viszonylag békés időszak volt, de a helyet belengte a második intifáda nyomasztó emléke.

Ekkoriban David Shulmannal, a világhírű indológussal, aki most a Héber Egyetem emeritus professzora, a legmagasabb izraeli kitüntetés, az Izrael Díj részese (2016), a Chicagói Egyetem díszdoktora, valamint a megboldogult Ezra Návival, aki vízvezetékszerelő volt, a klasszika filológus Amiél Vardival, Nisszim Mosszek dokumentumfilmessel (fényképüket lásd alább), valamint a Tá’ájus (arabul: „Együttélés”) nevű békeaktivista csoport tagjaival rendszeresen ellátogattam Dél-Hebronba, a közvetlen katonai megszállás alatt álló ciszjordániai C zónába.^[8]

Shulmanék minden hétvégén Dél-Hebronba mentek segíteni a beduin pásztorokat, óvni őket a telepesek terrorjától, megoldani vízellátásukat, mert a telepesek és a hadsereg elvágta őket meglévő ciszternáiktól, segíteni őket nyájaikat legeltetni, mert a telepesek elorozták a legelőiket. Félelmetes volt látni az izraeli jólét, szabadság és felszabadultság, és a beduin pásztorok nyomorának ellentétét. Szemtanúja voltam mind a telepesek és katonák agresszív cselekedeteinek, mind a beduin pásztorok és az aktivisták hősiességének. Sohasem felejtem el azt a szeretetet, amivel ezek a sátorlakó szegény palesztinok (házaikat, településeiket rendszeresen lerombolta a hadsereg) fogadtak bennünket, az egyszerű ételek és a finom teák ízét, amivel vendégül láttak bennünket, a beszélgetéseket az aktivistákkal, a sivatag szikrázó szépségét. Mindig előttem van, ahogy az azóta elhunyt Ezra Návinak, ennek a hihetetlen bölcsességű és ügyességű aktivistának a terepjárójával Szuszja városába megyünk, és az utakra tódulnak a palesztin gyerekek, integetnek és kiabálnak: „Ezra, Ezra!”^[9] Azóta tudom, hogy lehetséges a palesztin-izraeli béke, csak a két közösségnek meg kell nyílnia egymás felé.

Azzal vádolsz bennünket, hogy csak a palesztinok szenvedése rendít meg, és egy szavunk sincs a 2023. október 7-i terrortámadásról. Ez nem igaz. A petíció így kezdődik:

„Mi, magyar zsidó emberek, e levél aláírói, szolidaritásunkat fejezzük ki az izraeli-palesztin konfliktus minden érintettjével: az október 7-i támadás zsidó áldozataival és a Gázában ártatlanul elhunyt palesztin áldozatokkal éppúgy, mint a jelenleg is szenvedő zsidó túszokkal és gázai lakosokkal.”

Ez, azt hiszem, elég világos beszéd. Ámde hadd fejtsem ki bővebben is.

Gilád Salit túszdrámájától az október 7-i terrortámadásig

Ottlétünk idején zajlott Gilád Salit, a Hamasz által elrabolt fiatal katona sorsa fölötti vita is. Salitot 2006. júniusában rabolta el a Hamasz, és az utcán kedves fiatalok lépten-nyomon megállítottak, hogy írjam alá a Salit kiszabadításáért folyamodó petíciót. Mint ismeretes, a Hamasz több mint 1000 fogvatartott palesztin fogoly kiszabadítását követelte cserébe. A fiataloknak mindig azt válaszoltam: nem írhatom alá, mert nem vagyok izraeli. Kívülállóként nem bonyolódhatok bele egy ilyen érzékeny ügybe. Ez jó ürügy volt, de valójában azt gondoltam magamban, hogy bármilyen fájdalmas is Gilád Salit sorsa, az izraeli állam nem mehet bele egy ilyen zsaroló akcióba, mert a Hamasz vérszemet fog kapni, újabb és újabb túszejtések követik majd ezt az egyet, s végül elszabadul a pokol. 2023. október 7. igazolja, hogy igazam volt, ahogyan a korábbi miniszterelnöknek, Ehud Olmertnek is, aki ellene volt az aránytalan túszalkunak. 2009-ben azonban Olmertet Benjámin Netanjahu váltotta a miniszterelnöki székben, aki 2011-ben aláírta a fogolycserét. 2011. októberében és decemberében összesen 1026 palesztin és arab izraeli foglyot engedtek szabadon (köztük néhány külföldivel), köztük többeket, akiket terrorcselekményekért életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. A kritérium az volt, hogy csak olyan foglyokat engedtek el, akik nem öltek zsidókat. Köztük volt Jahja Szinvár, a Hamasz épp egy éve meggyilkolt vezetője is, aki sokszoros brutális gyilkosságért volt felelős – egyebek közt saját kezével fojtott meg egy Fatah (Palesztinai Felszabadítási Szervezet: PFSZ) aktivistát – de zsidókat – akkor még – nem ölt. Ekkor már 22 évet töltött az izraeli börtönökben, tökéletesen beszélt héberül, és töviről hegyire kiismerte fogvatartóinak pszichológiáját.

A Haaretz 2024. április 13-án rendkívül érdekes interjút közölt Juvál Bittonnal, az Izraeli Börtönszolgálat Felderítő Osztályának vezetőjével, aki 1996-tól a börtönökben szolgált mint fogorvos. 2023. október 7-i terrortámadása során a Hamasz Bitton fiát is meggyilkolta. Bitton fogorvosként közeli kapcsolatba került a foglyokkal, gyakran beszélgetett velük. Megfigyelte, hogy a Fatah és a Hamasz foglyok közt óriási a különbség: a Fatah foglyok individualisták voltak, fegyelmezetlenek, a Hamasz foglyok a börtönben is katonai fegyelemben éltek, vezetőik, mindenekelőtt Szinvár parancsnoksága alatt. Nem dohányoztak, nem kávéztak, és nem ettek édességet. Este 9-kor lefeküdtek, reggel 6-kor felkeltek. Fogaik épek voltak, míg a Fatah foglyok fogai tönkre voltak menve. Bitton szerint az izraeli hatóságok nem voltak képesek megérteni a két szervezet közti különbséget. Míg a Fatah nacionalista felszabadító szervezetként működött, céljuk a palesztin állam megteremtése volt, a Hamasz, az egyiptomi és jordániai Muszlim Testvérek leányszervezete, igazi iszlamista szervezet volt és maradt: céljuk Izrael állam eltörlése és az iszlám Szentföld, tehát Izrael és Palesztina teljes területének felszabadítása és szigorú iszlám vallási uralom alá helyezése. Bittont idézem:

„A Fatah az 1967-es határokról beszélt és a megszállásról, a palesztin népről. Nekem a Hamasz-tag foglyok ezeket mondták: ‘Nem létezik sem 1968, sem 1948. Nincsenek határok, és nincs miről beszélni. Ti waqf földön éltek, muszlim szent földön, és semmi keresnivalótok nincs itt.’ Amikor felderítő tiszt lettem, ezeket a felismeréseket használtam fel, amelyek megtanítottak arra, hogy a Hamasz és a Fatah két különböző világot képvisel. Ezt 2007-ig a külvilágban senki sem értette.”

A Fatah tagjai lehetnek fanatikusok vagy terroristák is, de a palesztin élet számít nekik. A Hamasz bármikor akárhány palesztin életet feláldoz a szent cél érdekében.

Ámde az izraeli politika 2011-ben sem volt képes, és láthatólag még mindig nem képes megérteni ezt a különbséget. Ugyanez vonatkozik a tágabb külvilágra is. Francesca Albanese, az ENSZ palesztin-ügyi jelentéstevője a minap is úgy nyilatkozott, hogy a Hamasz nem terrorszervezet, hanem felszabadítási szervezet, amelyet demokratikus úton választottak meg Gázában, amit a nemzetközi közösségnek el kellene fogadnia.^[10] Ez pontosan ugyanaz a tévedés, mint amit a Netanjahu-kormány is elkövet, amikor egy kalap alá veszi a Hamaszt a Palesztin Felszabadítási Szervezettel, sőt amely miatt máig a PFSZ-t tekinti fő ellenségének, és amely a végzetes Gilád Salit alkuhoz vezetett.

Netanjahunak nem ez az egyetlen bűne a Hamasz kapcsán. Politikája évtizedeken keresztül az volt, hogy Izraelnek a Hamaszt kell támogatnia, hogy ezzel megakadályozza Mahmud Abbaszt és a PFSZ-t a palesztin állam létrehozására és a diplomáciai elszigeteltségből való kilépésre irányuló erőfeszítéseiben. Netanjahu közvetlen utasítására Izrael elnézte, hogy bőröndökben érkeztek a katari dollárok Gázába, amit a Hamasz alagutak építésére és fegyverek beszerzésére, készítésére, rakéták gyártására használt fel. Elhíresült, hogy 2019-ben a Likud párt egy gyűlésén Netanjahu kijelentette, hogy mindazoknak, akik ellene vannak a palesztin állam létrehozásának, támogatniuk kell a gázai Hamasz katari finanszírozását, mert a fő feladat a ciszjordániai Palesztin Hatóság és a gázai Hamasz ellentétének fenntartása, hogy így ne létezzék egységes palesztin képviselet, és ne legyen kivel tárgyalni a palesztin államról.^[11]

Azután jött október 7. Ismét Bittont idézem:

„Bennünket [izraelieket] meglepetésként ért az október 7-i szörnyű katasztrófa. Biztos vagyok benne, hogy a Fatah tagjai nem lepődtek meg. Ők látták ezt már korábban is. Látták, ahogy az embereket ledobták a háztetőkről csöppnyi könyörület nélkül. Látták, ahogy a Fatah-aktivistákat elevenen gépkocsik mögé kötötték és végigvonszolták az utcákon, amíg meg nem haltak. A Hamasz szempontjából a Fatah tagjai nem az ő testvéreik. Hogy ők is muszlimok? Mindegy. Csak akadályt jelentenek a cél, egy sárija által kormányzott állam megteremtése útjában…

Elmondom önnek [az interjú készítőjének], hogy amikor annak idején a Fatah börtönbe vetett vezetőivel beszéltem, ezt mondták nekem: „A Hamasz azt csinálja majd veletek is, amit velünk tett. Ti támogatjátok a Hamaszt, szivattyúzzátok a pénzt Gázába, megalázzátok a Fatahot, de a végén pontosan azt csinálják majd veletek is, amit velünk tettek.'”

A következő beszélgetés Bitton és Szinvár között még a Gilád Salit alku előtt történt, amikor az izraeli hadsereg benyomult Gázába, hatalmas pusztítást végzett a fegyvertelen polgári lakosság körében, de Salitot nem tudta kiszabadítani:

„Megkérdeztem Szinvárt, ‘Mondja, megéri maguknak tízezer ártatlan ember halála száz fogoly kiszabadításáért?” Szinvár így válaszolt: ‘Még százezer ártatlan ember halála is megéri.’ Az ő időfogalmuk más, és más az ő felfogásuk a véráldozatról, amelyet hajlandók megfizetni, hogy elérjék céljukat. Mert mindenki, aki meghal, sahíd (mártír). Ez egy Isten nevében folytatott háború.”

Két etnovallásos őrület konfliktusa

Eddig a Bittonnal folyatott interjú. Hogy jön ez „A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” kiadott petíciónkhoz? Egyfelől a fentiekből is látható az egymást követő Netanjahu kormányok felelőssége nemcsak a gázai népirtásért, amelyet az izraeli hadsereg az elmúlt két évben elkövetett, de a 2023. október 7-i mészárlásért is, amelyre hivatkozva gyilkolják a polgári lakosokat nemcsak a Hamasz-uralom alatt álló Gázában és a Fatah által kormányzott Ciszjordániában, de még az izraeli hadsereg által közvetlenül megszállt Dél-Hebronban is, ahol sem a Hamasznak, sem a Fatahnak nincs képviselete.^[12]

Másrészt azt is meg lehet ebből érteni, hogy amióta Izrael benyomult Gázába, és elindult a civil lakosság mészárlása, Izrael Szinvár A-tervét valósítja meg. Az A-terv az volt, hogy a Gilád Salit alku analógiájára elérik az összes palesztin fogoly kiszabadítását a 250 túszért cserébe. A B-terv szerint, ha a túszcserét nem lehet elérni, az izraeli kegyetlenség kiváltja majd a nemzetközi felháborodást, ami előbb-utóbb Izrael bukásához vezet. Volt egy C-terv is: ha semmi sem sikerül, akkor a sok-sok palesztin mártír Szinvárral az élén bevonul az iszlám panteonba. Szinvár valamikor 2024. februárjában ezt az üzenetet küldte a Katarban tárgyaló Hamasz-delegációnak: „Izrael pontosan oda került, ahova akartuk, hogy kerüljön”.^[13] Kicsivel halála előtt ezt az üzenetet küldte szövetségeseinek: „Folytatnunk kell, amit elkezdtünk. Vagy ha nem sikerül, legyen ez az új Kerbala.”^[14] Nos most, miután a kb. 250 elrabolt túsz közül legalább 75 meghalt és minimum 67 000 palesztin elpusztult, Izraelnek nincs más választása, mint kiadni azokat a terroristákat, akiknek szabadulását Szinvár tervezte akár 100 000 ártatlan halála árán is. Ez nagyjából az A-terv megvalósulása. Hogy aztán az így kiszabadult terroristák mit fognak csinálni? Reméljük, hogy nem lesz módjuk az október 7-ihez hasonló szörnyűségek elkövetésére.

Az egészben az a legszörnyűbb, hogy ebben a konfliktusban két etnovallásos őrület csap össze.

A Hamasz őrülete, amely hajlandó akár az egész palesztin népességet muszlim mártírként feláldozni egy szentnek hitt ügy: a zsidók elkergetése Izraelből és egy muszlim sárija által kormányzott állam létrehozása érdekében^[15], valamint az izraeli messianisztikus vezetés, Netanjahu, Ben Gvir és Szmotrics őrülete, akiknek a Hamasz terrortámadás alkalmat adott „a tengertől a Jordán folyóig” terjedő Nagy Izrael létrehozásának kísérletére, amire a nemzetközi közösség a palesztin állam növekvő elismerésével válaszol.

Mindamellett a „tengertől a Jordán folyóig” terjedő Nagy Izrael gondolata nem a jelenlegi messianisztikus izraeli kormány találmánya. A Menahem Begin által vezetett Likud Párt 1977-ben kiadott eredeti pártprogramja ezekkel a szavakkal kezdődik:

„A zsidó nép joga Izrael földjére (Erec Izrael)

a. A zsidó népnek örök és vitathatatlan joga van Izrael földjére, ami szorosan összefügg a biztonsághoz és békéhez való jogával. Következésképpen Júdeát és Szamáriát [Ciszjordániát hívja így az izraeli jobboldal] nem adjuk át semmilyen idegen kormánynak. A tenger és a Jordán folyó között minden földnek izraeli fennhatóság alá kell tartoznia [kiemelés tőlem].

b. Az a terv, hogy átadjuk a nyugati Erec Izrael bizonyos részeit, aláássa az országhoz való jogunkat, elkerülhetetlenül egy „Palesztin állam” létrehozásához vezet, meghiúsítja a zsidó népesség biztonságát, veszélyezteti Izrael állam létezését, és akadályt képez bármiféle békekötés útjában.

Netanjahu, Szmotrics, Ben Gvir és követőik csak ezt a programot akarják megvalósítani. Erre az agresszív palesztinellenes manifesztumra válaszol a Hamasz 2017-ben kiadott, nem kevésbé agresszív programja:

Palesztina, amely keleten a Jordán folyótól nyugaton a Földközi tengerig, és északon Rasz al-Nakurahtól (Ros HaNikra a libanoni-izraeli határon) délen Umm al-Rasrasig (Eilat) nyúlik, egységes és összefüggő terület. Ez a palesztin nép hazája és otthona. A palesztin nép elűzése és kizárása hazájukból és a cionista képződmény létrehozása nem semmisíti meg a palesztin nép jogát egész országára, és nem ad semmilyen jogot a bitorló cionista képződménynek. [kiemelés tőlem].

Kevés szó esik arról, hogy „a folyótól a tengerig” az izraeli és a palesztin szélsőségesek közös mottója. Amíg egy-egy csoport kizárólagos igényt támaszt a zsidók, keresztények és muszlimok szent földjére, nincs remény a folyamatos vérontás megszüntetésére.

Egy dologra nem számított Szinvár: arra, hogy a jelenlegi izraeli vezetés szinte ugyanolyan közönyös a kioltott zsidó életek iránt, mint ő a palesztin életek iránt. Nem fér hozzá kétség, hogy Izrael népirtást követett/követ el a palesztinok ellen^[16], de ezt a Hamasszal karöltve teszi, és a maga vak őrületében ott találja magát, ahova Szinvár, az október 7-i terrortámadás kitervelője akarta, hogy kerüljön, miközben magukra hagyta iszonyatos szenvedésükben az izraeli túszokat, akik közül az eddig megmaradtak sorsát a legújabb gázavárosi offenzíva végképp megpecsételte volna, ha most Trump elnök nem parancsol megálljt Netanjahunak. Csak remélni lehet, hogy ezúttal valóban létrejön a béke, bármilyen ijesztő is Trump és Jared Kushner gázai riviéra terve, és bármilyen félelmetesek is a most szabadlábra kerülő terroristák.

Ebben a helyzetben a legtermészetesebb reakció, hogy kiállunk – zsidók és nem zsidók egyaránt – „a palesztinok és zsidók közös emberiességéért”. Együttérzünk az őrület minden ártatlan és kevésbé ártatlan áldozatával: az október 7-én legyilkolt és elhurcolt izraeliekkel, a bombatámadásokban elpusztult palesztin családokkal, a sokezer legyilkolt gyerekkel, a betegekkel, akik még ha túlélik is a bombázásokat, belehalnak az orvosi ellátás hiányába.

A traumatizált túlélőkkel, a vadállatokként egyik helyről a másikra hajtott palesztin polgári lakossággal, a célzottan kivégzett orvosokkal, mentősökkel és újságírókkal, a dél-hebroni beduin pásztorokkal, akiknek szegényes településeit egymás után semmisítik meg az erőszakos illegális telepesek (Ciszjordániáról Trump béketervében egyetlen szó sem esett), az izraeli békeaktivistákkal, akik most több évtizedes munkájukat látják összeomlani, és még folytathatnám. De megkockáztatnám, hogy együtt kell éreznünk az őrület nem ártatlan áldozataival is: a fiatal izraeli katonákkal is, akik sorban halnak meg egy elhúzódó értelmetlen háborúban, és családjukkal, akiknek csekély vigasz, hogy elhunyt hozzátartozóikat hősként ünneplik; a másik oldalon pedig a Hamasz által kényszersorozott és halálba küldött fiatalokkal, akik aligha örülnek a mártír szerepnek.

Itt nem a nyugati zsidó-keresztény civilizáció végvári hősei harcolnak az iszlám barbársággal, amit Netanjahu szeret hangsúlyozni, elfelejtve azt, hogy a legyilkolt palesztinok egy része éppenséggel keresztény. De nem is egy demokratikusan megválasztott karitatív, és csak mellékesen felfegyverzett felszabadítási szervezet harcol a gonosz megszállókkal, amire Francesca Albanese szavai utalnak, hanem két etnovallásos őrület. Mérhetetlen, felfoghatatlan és értelmetlen szenvedésről van szó. Kőből legyen annak a szíve, aki ennek láttán érzéketlen marad.