Negyed évszázaddal ezelőtt olyan jelenetek játszódtak le Belgrádban, amelyek a forradalom klasszikus látványdramaturgiáját idézték. Fellángolt a politikai tér, néhány százezer ember hömpölygött az utcákon – követelve a választások eredményének elismerését, lényegében hatalomváltást igényelve; a parlamentet védő ijedt fiatal rendőr az óriási tömeg nyomására eldobta a fegyvert; a parlamentbe beáramló tömeg eksztatikusan hajigálta az eredményeket jelző szavazócédulákat; a dühöngő tüntetők elkövettek néhány atrocitást is a bukásban lévő rezsim képviselőivel szemben. A tömeg úgy érezhette, hogy e pillanatokban a történelemalkotó alanyiság szerepébe került. A CNN pedig lelkendezve jelentette híradójában, hogy megroppant a szerbiai hatalom gerince, és az ellenzék elfoglalta a parlamentet.

Néhány nap múlva a dél-szerbiai Nišben szerepeltem egy televíziós műsorban, amikor megszakadt az áramszolgáltatás, és sötétben futkosott a stáb: a riporternő úgy érvelt, hogy mindez a letűnt rezsim embereinek kicsinyes bosszúja. Valójában kimúlt a Slobodan Milošević által fémjelzett rezsim, méghozzá meglepetésszerűen gyorsan – a hatalomdöntés eksztázisa rövid ideig tartott,

mintha túl könnyen cserélt volna gazdát a hatalom.

És mindez utcákon heverő hullák nélkül történt, ami külön dicsfénybe vonta 2000. október 5-ének szereplőit.

A várakozás ugyanis mást sejtetett: a közvélemény úgy tartotta, hogy a hosszú idő óta a hatalmat kisajátító Milošević akár 150 ezer embert számláló, ijesztő erejű erőszakgépezettel is rendelkezik, amely bevethető olyan pillanatokban, amelyek veszélyeztethetnék az uralmát. Ott volt aztán a hadsereg szabályokat semmibe vevő módon előléptetett első embere, aki biztosította az elnököt a hűségéről, mint ahogy kezeskedett afelől is, hogy vészhelyzetben a rezsim mellett mozgósítja majd a katonaság nem lebecsülhető erőforrásait. Semmi sem valósult meg ebből, katonai vezényszavakat nem lehetett hallani Szerbia fővárosában, a tábornok csupán szemlélte az eseményeket, és várakozó álláspontra helyezkedett.

A hatalomcsere így lényegében minden komolyabb ellenállás nélkül ment végbe, a rezsim előrelátott védői pedig opportunisztikus módon igent mondtak a szerbiai frontvonalak változására. Igaz, az eseményről utólagosan létrejött elbeszélésfüzérek hírül adják, hogy ott, ahol zökkenőmentességet érzékelünk, valójában a félelem diktálta válságpillanatok álltak be, amelyek megakasztották a tüntetők előrenyomulását. De ez nem sokat nyom a latban, legfeljebb az adott eseménysorozat etnográfiáját színezi.

---

Slobodan Miloševićhez, az egykori bankárhoz, a jugoszláv pártszerkezet grádicsán felemelkedő, és 2000-ben végzetes bukásra kényszerített emberhez hozzárendelődött a lehetetlen megbízatás: négyszögesíteni a szerb nemzeti egység körét. Az önteltség kezdetben elrejtette előle a feladat roppant méreteit, később pedig már a visszafordíthatatlanság logikája működött. A sikertelen vállalkozás romjai a történet végén pedig maguk alá temették a politikust.

A szerbség jelentékeny területi szétforgácsoltsága történelmi faktum. Igaz, feloldódni látszott a kín a délszlávokat tömörítő nemzetfeletti Jugoszlávia kétszeri létrehozásával (1918/1945), amely közös államjogi keretet, közjogi együttlétet feltételezett minden szerb számára. Ám nem így történt, és az okok taglalása túlságosan messzire vezetne bennünket, számba kellene ugyanis venni az önigazgatási szocializmust megcélzó Jugoszlávia történeteit, a hatalmi egyensúlykeresés sikerületlen folyamatait, vagy a nacionalizmus folytonos revitalizációjának állomásait. A szerb nacionalizmus pedig ma arra hajlik, hogy a közös ország, mármint Jugoszlávia megteremtését nevezze ki kolosszális történelmi tévedésnek, amikor a szerbség uralkodó csoportjai engedtek a szirénhangoknak, és alapítóivá váltak egy eleve romlásra ítélt konstrukciónak.

Mindezt tetézte a szerb történelmi emlékezet számára mitikus vonatkoztatási pont, azaz Koszovó integrálhatatlan mivolta.  Hiszen az egykori tartományt a meta-nemzeti Jugoszlávia sem tudta beilleszteni saját kereteibe, a koszovói albánok idegensége makacsul fennmaradt, ahogy ezt a múlt század nyolcvanas éveinek elején a jugoszláv szervek révén letört lázadás ténye is bizonyítja. Milošević politikai felszárnyalása úgy kezdődik ebben az időben, hogy tétovázó párttársaihoz képest valamennyivel erőteljesebben ad hangot a nemzetféltő, számtani kisebbségben élő koszovói szerbek érdekeinek, és szinte belesodródik egy olyan helyzetbe, amely a szókimondó nemzetvezér szerepével ruházza fel, akit nem tartanak fogva a párt belső normái. Az az érzület, hogy végre megjelent egy olyan politikus a válságba zuhanó, beltenyészettel jellemezhető pártapparátusban, aki megnevezi a dolgok lényegét, elképesztő karizmát biztosított neki – később aprópénzre váltotta ezt az inkább ölébe hullott karizmát.

A miloševići jelenség valójában azt a meggyőződést erősítette a nemzetféltőkben, hogy végre-valahára akadt egy olyan ember, aki nem a nemzeti defenzívában látja a kívánatos magatartást a szerbek számára: ez kölcsönözte neki a legyengített nemzet felszabadítójának rangját, akire várakozó tekintetek szegeződnek. A tömegek támogatása pedig lehetővé tette számára az öntelt fellépést a jugoszláv pártszervezet belső harcaiban, a törékeny jugoszláv államszerkezet, és a hatalmi viszonyok lerohanó-puccsszerű átalakítását, miközben abban bízott, hogy élvezi a még mindig jelentékeny erőt megjelenítő jugoszláv katonaság legtöbb tábornokának támogatását.

Az említett évtized végén, amikor széthullott a szocializmus, kénytelen-kelletlen utat engedett a többpártrendszer érvényre jutásának – az nyilván nem vonható kétségbe, hogy számára a parlamentáris demokrácia, a szólásszabadság meg más hasonlók, soha nem jelentettek többet eszközszerű jelenségnél. Eközben egy olyan pártot vezérelt, amely a szocialista jelzőt használta, ami rengeteg félreértést és félremagyarázást okozott egy olyan korban, amely a liberálisnak mondott kapitalizmus szentségén kívül semmi egyebet nem tudott elképzelni.

Mondjuk azok, akik Miloševićben a hatalom számító-hideg technokratáját látták (aki számára a nemzeti és szociális vonatkozások csak reciklálható kellékek),

elfeledkeztek arról, hogy megnyilvánulásaiban a svéd szocializmus megvalósítása jelent meg célként. Amely a jólét és a mérsékelt profit jelentéseibe ágyazódik bele.

Akik viszont valamilyen itt rekedt szocialista őskövületet értek tetten benne, azok a többi között nagy kedvvel hivatkoztak a később Oroszországba menekülő marxista tanár feleségére, aki doktrinárisan mérgezte férje elgondolásait. Mira Marković csakugyan pengetett doktrináris húrokat a megszólalásaiban – miközben egy olyan obskúrus párt élén állt, amely a kommunista jelzővel élt (vissza) a nevében. Ám csak a társadalmi-politikai erőteret mindenáron a megszemélyesítés viszonylataira leegyszerűsítő beállítottság fogja elhomályosítani azt, hogy milyen súlyos történelmi-társadalmi-szerkezeti meghatározottságok működtek itt. Következésképpen megtévesztő, amikor a nyugati média egy elavult szocialista szerepkörét vetíti bele a diabolikusnak tételezett Milošević személyébe, aki megrögzött ideológiai okok miatt gátolja a kapitalizmust. Milošević rezsimje itt-ott tényleg foganatosított baloldali jellegű intézkedéseket, de a nemzetközi szankciók pressziója okán fuldokoló szerb gazdaság alapvetően végletes kényszerpályákon futott.

Milošević uralma gondot okozott az elméleti értelmezés számára: a politológusok rendre-módra a szultánizmus hangoztatásánál kötöttek ki vele kapcsolatban. Íme, itt van egy gátlástalan hatalombitorló, aki önkényesen gyakorolja a hatalmat, és játszadozik az alattvalók életével. Még durvábbnak bizonyult az az interpretáció, amely a szultánizmus vélt jelenségét egybekötötte a szocializmus vélt diktatórikus természetével, és a nem-demokratikus Miloševićet a szocializmus utóvéd-képviselőjeként mutatta be.

Nem vagyok híve az effajta értelmezési iránynak, amely bevett-orientalista módon, keleti minták után nyúl.

Milošević rendszere valójában nem nélkülözte az elsődleges tőkefelhalmozás folyamatait, amelyeket a benzinelosztás monopóliumáért vívott harcok, a vérszagú versengés, és a gyilkosságokba fulladó klánharcok tarkítottak. A tőkeviszonyok megteremtése plusz intenzívebb erőszak a szokásos közép-kelet-európai átmeneti ösvényekhez képest – ez ment végbe, és ez nem is különös egy olyan gazdaságilag regrediálódó országban, ahol a háború jelentései szűrődtek bele az életvitelbe.

Érdemlegesebb itt is a tőke tekervényes útvonalait követni egy kiközösített országban, mintsem a Keletet hívni magyarázatként.

Aki 2000 felől vizsgálódik, és lajstromozza a miloševići, több, mint tíz évig tartó kormányzást, szokatlan dinamikát tapasztalhat. Megannyi esetben hárultak ugyanis a politikusra olyan kihívó erejű problémahelyzetek, amelyek egyebütt kivételnek számítanak – a jelzett időpontig azonban, bármennyire is fenyegették a különféle kedvezőtlen tendenciák, felszínen tudott maradni.

Hiszen ott voltak az erőtlennek nem mondható egyetemista tüntetések, amelyek már 1991-ben felszínre törtek, tehát a kezdet kezdetén, ám később is jelen voltak. 1992-ben nemzetközi szankciók sújtották a Milošević által uralt országot, miközben nem feledkezhetünk meg a tényről, hogy Jugoszlávia/Szerbia nem bírt olyan gazdasággal, amelynek alapján, a jelenkori Oroszországhoz hasonlóan, autarchikus gazdaságpolitikát szorgalmazhatott volna. Nemsokára felpörgött a történelmi méretekig eljutó infláció, amely mélységeiben roncsolta a társadalom szöveteit, és extrém bizonytalanságot eredményezett.

A történelmi háttér: Jugoszlávia felbomlása, amely azzal fenyegetett, hogy kisebbségi-alárendelt sorba taszítja a szerbeket, akiknek az emlékezeti háztartásában olyan megterhelő elemek voltak jelen, mint a II. világháború folyamán Horvátország területén elkövetett usztasa népirtás. Milošević pedig, akihez a nemzeti patrónus szerepe kötődött, egy sereg bizonytalan kimenetelű, ténylegesen sikertelen háborús cselekménybe gabalyodott bele a szerb nemzeti jogok/érdekek védelmében.

De azt rögtön jelzem, hogy politikai személyiségéhez mindig is hozzátartozott valamilyen stratégiai iránytévesztettség, ami összetett történelmi helyzetekben még inkább felszínre bukott. Így nem mérte fel annak következményeit, hogy a szocializmus eltűnése utáni helyzetben a világrend unipoláris szerkezetbe vált át, azaz nem tudta kitapintani a történelem érverését; aztán nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy az egyesült Németország Szerbia rovására ismeri el az olyan leszakadó jugoszláv államokat, mint Horvátország. Naiv módon hitt abban, hogy az általa ismerősnek vélt Amerika a szerbek számára egységlétezést biztosító Jugoszlávia megőrzése mellett tör majd lándzsát; bízott abban, hogy a hidegháború befejezése után létező egyedüli nagyhatalom jutalmazza majd a hűség gesztusait; propagandagépezete, mondjuk, olyan gyermeteg tartalmakat közvetített, hogy az I. világháború szövetségi rendszere előbb vagy utóbb, de felújul, ami lendületet ad a szerb nemzetvédelemnek. Az átalakuló világrendszerben érvényre jutó, számára hátrányos, nagyhatalmi szempontok fokozatosan olvasztották magabiztosságát, de nem tették éleslátóvá.

Milošević igazi mozgásterülete valójában a honi taktikai terep volt, amelyben érdekszövevényekkel, nemzeti értékekkel és médiafölénnyel machinált, legyűrve politikai ellenfeleit – tehette is, hadd toldjam hozzá, tekintettel a civakodásban rostokoló, magatehetetlen ellenzékére. Amely nem egy ízben arra törekedett, hogy túllicitálja őt a nacionalizmus gyakorlásában – a történelem ironikus gesztusa, hogy ebből az ellenzékből kerültek ki aztán 2000 győztesei.

Persze, tagadhatatlan, hogy szerb nemzeti szempontból Milošević országlása a vereségek hosszú láncolatát foglalta magában: valójában a nemzetőrző szerepében hatalmas kudarcot vallott. Mondjuk, a fellázadt horvátországi szerbek megfegyelmezésének ürügyén a horvát hadsereg – a manővert koncipiáló nyugdíjas amerikai tábornokokkal karöltve – 1995-ben olyan műveleteket hajtott végre, amelyeket éber jogvédő szervezetek etnikai tisztogatásnak minősítettek. (Aligha kell mondani, hogy mindez az amúgy a jogsértésekre olyannyira érzékeny nemzetközi közösség hallgatólagos beleegyezésével történt.) A hajthatatlan boszniai szerbekre maga Milošević rótt ki szankciókat, ami azt is feltárta, hogy a külországi szerbek feletti hatalma sem hézagmentes. Ellenfelei nemegyszer azt sürgették, hogy hirdesse ki az általános mozgósítást, és vesse be a mitológiai szintre emelt szerb katonai ethoszt a nemzeti érdekek védelmében. Miloševićet viszont megannyi felismerés arra ösztökélte, hogy ódzkodjon az ilyen kockázatos lépésektől – többek között azt is figyelembe kellett vennie, hogy szerb fiatalok 1991 folyamán tömegesen nem tettek eleget a katonai behívóknak, ami motivációhiányra utalt. Ráadásul azt is tapasztalni lehetett ekkor, hogy akadtak olyanok is, akik ugyan korábban részt vettek a nemzeti dobpergés történéseiben, ám nem mutattak hajlandóságot arra, hogy testüket háborús célokra ruházzák be – egykor úgy tűnt számomra, hogy ezt potyautas nacionalizmusnak lehetne nevezni.

A kilencvenes évek végén Milošević valóban páriává vált, akit a nemzetközi közösség hatalommal bíró elöljárói ítélték hatalomvesztésre – de a kor egésze nagyon összekuszált képet kínál. Hamis ugyanis az a benyomás, hogy a hatalomhoz csökönyösen ragaszkodó Milošević mindig a hátramozdító-akadályozó alany pozíciójában tetszelgett, aki eleve számkivetettnek számít a nemzetközi közösség távlatában. A kép zavarba ejtő kuszaságának része, hogy nemegyszer úgy jelent meg a nemzetközi szereplők számára, mint értelmes engedményekre hajlamos, konstruktív politikus, aki mérsékli a köreiben lángoló nacionalizmust: ott van ékes példaként a nevezetes Dayton-eset (1995), a regionális háborúkat lezárni hivatott nemzetközi megegyezés, amely éppen az ő tevékeny hozzájárulásával ment végbe. Akkori magatartását a személyét rühellő újságírók, és a vele tárgyaló politikusok is dicsérték.

Milošević kétséget kizáróan szabadságtipró volt. Pontosabban, rendszere következetlenül adagolta a repressziókat, amelyek keveredtek a szituatív módon veszélytelennek minősített, megengedett szabadságformákkal – külföldiek rökönyödtek meg alkalomadtán, hogy egy diktatúrának mondott világban hogyan lehet ilyen nagy mértékben ócsárolni a diktátort.

Személyére, mint egy különös helyzetben lévő posztszocialista politikusra, valójában ránehezedtek a nemzetközi rend hatalmi szempontjai is. Mint például 1999-ben, amikor a NATO majdnem három hónapig bombázta, felhatalmozás nélkül, a renitensnek titulált Milošević Szerbiáját – egyúttal azzal kísérletezve, hogy lehetséges-e levegőből lezúduló gyilkos eszközökkel „igazságot teremteni” úgy, hogy ne legyen túl sok áldozat.

A NATO normatív aspektusokra hivatkozott, jelesül arra, hogy védelmezi az elűzésre ítélt koszovói albánokat a szerb hatalomtól. Ám nagyon kilógott a lóláb, azaz megmutatkozott a normatív és hatalmi szempontok feszültsége és elegyedése. Sok minden belefolyt ugyanis a megfegyelmezés eme történetébe: a clintoni Amerika geopolitikai törekvései, az albán nemzetállami törekvések nemzetközi elfogadása, Amerika és Európa versengése – még azt sem szabad elfelejteni, hogy Zbigniew Brzezinski híres könyve a hatalmi sakktábláról ebben a korban látott napvilágot. Mindez nem ad igazolócédulát Miloševićnek, de segít abban, hogy megtapasztaljuk az „ellentmondások trágyáját”.

---

Egy volt miniszterelnök nemrégiben azt fejtegette, hogy 2000. október 5-ének sikerét a szerb burzsoázia gazdasági ereje alapozta meg. Önerőből lazultak a kötelékek, és nyíltak meg a kivívott szabadság csatornái: a pénzerős burzsoázia ráhajtott arra, hogy véget vessen Milošević elviselhetetlen uralmának.

Ám, ez ebben a formában nem felel meg a valóságnak. Miközben azért úgy kellene gondolkodni, hogy betartsuk az arányokat.

Egy történelmi reminiszcencia (a vajdasági szerb burzsoázia finanszírozta az Osztrák–Magyar Monarchiából való kilépést), és egy a jelenhez szóló buzdítás lappang ugyanis az iménti okfejtésben (nem szükségesek a nyugati mankók ma sem, előre a jelenlegi rezsim ellen!). A „színes forradalom” szempontjából időközben ősképpé váló Szerbia (és egyáltalán a lázadó konstellációk) kapcsán ugyanis tényleg hangsúlyozni kell, hogy csak úgy lehetségesek, hogy megnyilvánulnak jelentékeny belső hajtőerők, amelyek hajlandók kockáztatni. És a színes forradalom agyonhasznált képletének éle kicsorbul, amikor azt a benyomást teremti, hogy a belső alanyokat pusztán marionett bábuként mozgatják a külföldi erők.

Tagadhatatlan, hogy az önreflexióra hajlamos közép-kelet-európai ember nem tud megszabadulni attól a képzettől, hogy könnyen a (nyugati) világszellem hasznos idiótájává válhat. De akkor sem nyílik lehetőség arra, hogy csupán külföldi eredetű pénzelési technikákkal, valamint titkosszolgálati módszerekkel mélyreható változás történjék. Egyébként arra az előítéletre lennénk korlátozva, hogy az emancipációra éretlen közép-kelet-európai alanyok sohasem lázadhatnának fel, legfeljebb idegen impulzusoknak engedelmeskedhetnek, miközben színes festékkel mázolják be magukat.

2000-re Milošević fölöslegessé vált. Karizmája szertefoszlott, noha ezt ő nem észlelte. A nacionalista, ahogy láttuk, vereségek sorozatát könyvelhette el regnálása idején, a szerb burzsoázia pedig az akkor ismételten meglebegtetett szankciók okán érzékelhette úgy, hogy lejárt az elnök ideje. Azok az oligarchák, akik a miloševići kor feltételeiből építették fel birodalmukat, féltek attól, hogy a bezáruló piac megfojtja gazdasági ténykedésüket. Nem kellett az elnök a megnyomorodott középosztálynak sem.

Sőt, mi több, maga Milošević ment elébe saját bukásának: kognitív képességeinek fokozatos gyengülése okán tűnhetett számára úgy, hogy egy évvel a bombázások után célszerű választásokat kiírni: talán az a benyomás sarkallhatta, hogy impotens ellenzéke továbbra is a széthúzás állapotában tengődik, és ismét vesztes lesz. De akármennyire is idejét múltnak tűnt Milošević, kellett egy merész ugrás ahhoz, hogy a hatalom az ellenzék kezébe kerüljön.

Viszont, nem lehet említetlenül hagyni, hogy a nemzetközi puha és kemény hatalom képviselői energikusan megtámogatták ezt a belső forrásokból fakadó hajtóerőt pénzügyi eszközökkel, lázadási logisztikával – különösen az agilis Amerika. Ehhez nem kellett propagandairoda: a magamfajtának is tudomására jutott a sűrűn mesélt történet, hogy Budapest az elosztási központ, és hogy a szegedi sarki OTP a Miloševićet opponáló erők számára technikai hozzáférést biztosít a pénzeszközökhöz. Egy avatott kortárs, ellenzéki politikus mesélte később, hogy milyen kevés fondorlattal is át tudták juttatni a pénzeszközöket a határon. Inkább az tűnt furcsának, hogy Milošević titkosrendőrsége milyen blazírt magatartást tanúsított miközben előtte folyt a rendszer aláásása – nyilván ez egy erjedő rendszer sajátja. Amúgy, a külföldi/amerikai erőforrások hathatós szerepét megerősítette az akkori szerbiai események szempontjából kimagasló jelentőségű amerikai nagykövet is.^[1]

Itt az ideje azonban, hogy szóba hozzam az események egyik főszereplőjét: az Otpor (Ellenállás) nevű, főképp egyetemistákat tömörítő, kb. 70 ezer tagot számláló szervezetet. Üdítően pimasz fellépéssel irritálták a tehetetlenségbe süppedő hatalmat, és visszakövetelték a Milošević regnálása alatt leigázott liberális szabadságformákat. Szinte gerilla módon cselezték ki a hatalmi embereket, ludisztikus kreativitást tanúsítva – és hamarosan az amerikai NGO-ok kedvelt pénzelési célállomásává váltak. Egy reprezentatív kiadvány úgy számol, hogy a szerb ellenzékkel együtt tetemes, azaz 41 millió dollárhoz tudott hozzájutni amerikai forrásokból az Otpor.^[2]

Emberfeletti dilemmák talaján mozgunk: hogyan lehetséges az önerőből történő transzformáció Európa e régiójában? Lehetséges-e?

Az Otpor tagjai úgy érveltek, hogy a külföldi erőforrások elengedhetetlennek bizonyultak egy olyan környezetben, amelyben a honi pénzforrások zömét a háborús forgatagból kiemelkedő, nyerészkedő emberek birtokolták. Ez egy mellőzhetetlen érv.

Ám, ha akarják, ha nem e szereplők, lehetetlen egy ilyen hatalom holdudvarában mozogva nem belebonyolódni az eszköz, a kihasználtság toxikus szerepkörébe: a szerbiai helyzetet kifutópályának használó amerikai kormányzat (amelynek többfajta érdeke fűződött a látszólag jelentéktelen szerbiai politikus, Milošević megbuktatásához) túlhatalma folytán elkerülhetetlen volt, hogy instrumentális viszonyok teremtődjenek ki. Az ifjabb Bush nem véletlenül fejezte ki később leplezetlen örömét: lám, meglelték a kulcsot a történelmi zárhoz, azaz nemcsak, hogy kieszközölték egy zavaró ember bukását, hanem Szerbia minta lesz, amely bevilágítja majd Közép- és Kelet-Európát, és mutatja az utat. És nagyon fontos, hogy mindez erőszakmentes módon ment végbe – tudniillik, a nyugati közvélemény lázba hozható, amennyiben a külföldi hatalom által szított lázadás áldozatokkal jár. Ilyen esetben sajnálkozni kell az áldozatok felett, és ez népszerűtlenséget indukál.

Maga az Otpor, amely a változás emeltyűje volt, megkísérelt később tevőleges szerepet vállalni az intézményes politikában is: azonban mindössze 60 ezer szavazatot kapott 2003-ban. Küldetése befejeződött. Szerbiában az eltűnő politikai alany szerepébe kerülő szervezet egyes tagjai aztán nemzetközi pályafutásba kezdtek és útmutatásokat gyártottak a forradalmat még meg nem valósító kortársak számára.

Sok meggondolandó kérdés akadt fenn a szitán. Így egy kritikus szándékú baloldali aktivista^[3] (habozó okfejtésemmel szemben minden dilemmát félresöpörve) jellegzetes módon tör pálcát az Otpor modellteremtő ténykedése felett: tetszetős fellépésük eltakarta, hogy valójában a színes forradalmak „nullfokán” ügyködve csak megtisztították az utat a bekövetkező neoliberális átmenet előtt.

Mi tagadás, a szerbiai közélet egyes hangadói bizonyos idő elteltével már úgy fogalmaztak, hogy 2000 nem volt annus mirabilis (csodaév), hanem egy megcsalt „esemény”: az, hogy a régi apparátus tagjai gyorsan felocsúdtak és gond nélkül csatlakoztak az újfajta hatalomhoz csak megerősíti a tényt, hogy nem forradalomnak, hanem hatalmi újraelosztásnak voltunk tanúi. Az előbbi vélemény csak annyiban sajátos, hogy a baloldal felől nyer formát. (Az említett aktivista szigorúsága egészen odáig terjed, hogy bírálja még az Otpor azon módszereit is, amelyekkel a rendőröket ingerelte annak érdekében, hogy erőszakot csikarjon ki belőlük, és így stigmatizálja őket – pedig ez egy szokványos taktika). 2000 szereplőinek csak arra futotta az erejéből, hogy betagozzák Szerbiát a nemzetközi tőkés világba, megszilárdítva öröklött peremszerepét.

Végül az is meggondolandó, hogy mennyire süllyed a színes forradalom képlete a változások archívumának a mélyére – vélhető, hogy a színes forradalom, bármilyen formában is, csak akkor lehetséges, ha létezik egy beavatkozó kedvű, unipoláris helyzetet élvező hatalom, mint egykor a poszthidegháborús Amerika. Ma ez a helyzet nem áll fenn.

 

---

Mi van 2000 októberének veszteseivel és győzteseivel? Két-két példával élek.

Miloševićet a győztesek egy része erőszakkal hurcoltatta el Hágába, miután az ottani Nemzetközi Törvényszék még 1999-ben vádat emelt ellene különféle atrocitások okán. Minthogy az ítélet kihirdetése előtt meghalt, ez alapot nyújtott híveinek ahhoz a gondolathoz, hogy a rengeteg nyugati politikussal tárgyaló ember a „túl sokat tudó ember” (Hitchcock filmje) pozíciójába került, aminek okán a döntéshozók legalábbis nem akadályozták meg a halálát. A szerb nehezményezést persze az is táplálta, hogy aránytalannak tartották a vád alá vont személyek nemzeti összetételét, és fel sem merült, hogy Milošević horvát megfelelőjét is Hágába citálják. Érdekesebb azonban, hogy a nemzetközi baloldal egy része felkarolta az ügyet, védelmébe vette Miloševićet, és a nyugati hatalmi diktumok igazságtalan áldozataként tüntette fel. Jelentékeny baloldali szerzők mutattak hajlandóságot arra, hogy védőiratot fabrikáljanak, noha persze akadtak olyanok is, akik embertelenségét hangsúlyozták, és azt mondták, hogy igenis sok vér tapad a kezéhez.^[4] Milošević, mint a baloldal hérosza – ezt nehezen tudom elfogadni. Belecsöppent ő ebbe a helyzetbe.  Végül is: rájárt a rúd, ahogy mondtam, de az őt érintő büntető mechanizmusban bizonytalan módon vibráltak az igazságosság és Amerika hatalmi szempontjai.

A valamikor hipernacionalista bon mot-kat élvezettel hirdető Vojislav Šešelj megelőzte az elfogatását, maga ment el Hágába, és botránkoztatta meg szüntelen káromkodásaival a szerencsétlen fordítókat és a bírókat. A kilencvenes években Milošević hol megverette/börtönbe záratta, hol pedig miniszteri posztot adományozott neki. Amikor 2014-ben, 12 év után visszatért, hívei olyan lármát csaptak körülötte, hogy a gyanútlan szemlélőnek úgy tűnhetett, feltámadt a börtönből szabadult szerb Messiás. Aztán heves oroszpártiságával csupán vegetált a parlamentben, legutóbb pedig már be sem jutott. Lejjebb adta féktelen nacionalizmusát, még az is megtörtént – tanúsíthatom –, hogy a magyarokat testvéreinek nevezte. Persze a romlott opportunizmus sohasem állt távol tőle. Ma főképp szórakoztató műsorok bohóckodó szereplője: lényegtelen színfolttá vált.

A győztesek táborában a jó tollú filozófus miniszterelnökkel, Zoran Đinđićtyel merénylet végzett. Ő szervezte Milošević Hágába való elszállítását: egy politikai kereskedelmi gesztus révén kiszolgáltatta a volt elnököt, hogy kiszabadítsa Szerbiát az izoláció karámjából, és visszavezesse az országot a nemzetközi rendbe. Sokat tett azért, hogy 2000 októberének döntő napja erőszak nélkül múljon el, aztán az életére törtek – és maga vált az erőszak áldozatává.

Đinđić, akit magabiztos, cizellált fellépése okán az ágáló ellenzék elöljárójának láttak, céltudatosan átadta a vezérpálcát a Tocqueville-ről elmésen cikkező Vojislav Koštunicának. A jogfilozófus személye aztán nemcsak, hogy egy akolba terelte a szétszaggatott ellenzéket, de határozottan legyőzte Miloševićet. Gyakorló politikusként azonban vajmi kevés sikerrel büszkélkedhetett: valójában sem ő, sem más nem tudta megakadályozni a szerb nemzetérdek további súlyos vérveszteségeit, mármint Montenegró kiválását a jugoszláv államszövetségből, majd a koszovói állam kikiáltását.  Bárhogy is legyen, folytatódtak a kudarcok a poszt-miloševići korban is – dacára annak, hogy e periódus szereplői merőben mást reméltek a világrendben való léttől. Koštunica pedig kiszorult a politika világából.

Mindent összevetve, a történelem előbb vagy utóbb, de elsorvasztotta 2000 lényeges szereplőit. De itt most nem az az ezerszer ismételt fordulat következik, miszerint a forradalom felzabálja saját gyermekeit.

Hiszen a fenti diagnózis az elmaradt forradalom látleletét domborította ki: akár azt mondhatnánk, jókora képzavarral élve, hogy a távollétbe szorított forradalom falta fel gyermekeit.

Egy személy azonban a kivétellel ér fel. Aleksandar Vučićnak hívják, és történetesen ő Szerbia jelenlegi köztársasági elnöke. A romokból kiemelkedő vesztes (volt miniszter) már az új évezred első évtizedében felismeri, hogy a politika művészetébe nemcsak a remények, de a csalódás kormányozása is beletartozik. És felívelését, a legmagasabb polcra való kerülését, nem lehet magyarázni az itt említett ominózus amerikai nagykövet megismételt támogató magatartása nélkül. Vučić hajója ma imbolyog a háborgó politikai tengeren, bizonytalansággal terhelve, de még mindig úszik.

De ez már egy másik történet.