„A kérdés jogos, a vádak alaptalanok” – mondta a parlament hétfői ülésnapján Rétvári Bence belügyi államtitkár, miniszterhelyettes a DK-s Földi Judit kérdésére válaszolva, aki afelől érdeklődött, mikor szűnik meg az áldozathibáztatás a kapcsolati erőszak kezelésében, és mikor szigorítja a jogszabályokat a kormány annak érdekében, hogy a bántalmazottak valódi védelmet kapjanak.

Földi többek közt arról beszélt, elfogadhatatlan, hogy Magyarország az Európai Unió élmezőnyében van a bántalmazás súlyosságát mutató statisztikákban, ennek ellenére az áldozatok döntő többsége nem kap valódi védelmet. A bántalmazás legsúlyosabb következménye, hogy hetente egy nő hal meg Magyarországon családon belüli erőszak következtében. Évente legkevesebb ötvenkettő nőt, feleséget, édesanyát, nagymamát, testvért, barátot veszítünk el értelmetlenül. Tizenkét év alatt több mint a duplájára emelkedett a párkapcsolati erőszakot elszenvedő nők száma Magyarországon.

Az áldozatoknak csak kevesebb, mint ötöde jelentette valamilyen hivatalos szervnek az erőszakot, még ma is leggyakrabban családtagoktól, közeli ismerősöktől kérnek segítséget. A rendőrségi beszámolókban még ma is gyakran úgy jelennek meg ezek a bűncselekmények, mintha kölcsönös szóváltások vagy maga a szeretet vezetett volna a bántalmazáshoz. Sok esetben a bántalmazó kapcsolat elszenvedői a gyerekek is, akik életre szóló traumákat szereznek azzal, hogy szemtanúi édesanyjuk bántalmazásának – mondta.

Rétvári szerint a kapcsolati erőszak 12 évvel ezelőtti önálló bűncselekmény-tényállásként való bevezetése, a titkos menedékházak létrehozása és még sok intézkedés szolgálta az elmúlt években az áldozatok védelmét.

„Hiszen nekünk, törvényhozónak mindig a gyengébb oldalára kell állni, mindig az áldozat oldalára kell állni, és őket kell megvédeni a bántalmazókkal szemben. Fontosnak tartjuk, hogy a jogszabályok is és a jogszabályok betartói is mindig segítsék azokat a nőket, azokat az áldozatokat, akik kapcsolati erőszak áldozatai.”

A miniszterhelyettes elmondása szerint éppen ezért minden évben a rendőrök képzése magában foglalja az áldozatvédelemmel kapcsolatos feladatokat, illetve rendszeresen részt kell vennie a rendőrség tagjainak a nők elleni bántalmazás megelőzésére irányuló külön oktatási programokon.

„Pontosan azért, hogy ismerjék a társadalmi helyzetet, ismerjék a jogszabályokat, és ismerjék azokat a feladatokat, amiket nekik mint rendőröknek meg kell tenni.”

Rétvári szerint a rendőröknek kötelező meggyőződniük arról, hogy a bántalmazott biztonságban van-e.

„Ha nem, akkor a bántalmazott személyt kérésére biztonsági intézkedés keretében elkíséri az illetékességi területén lévő legközelebb szállást nyújtó krízismenhelyre. Tehát a rendőröknek feladata, hogy ha ilyen helyzettel találkoznak, akkor felajánlják, hogy ők személyesen kísérik el az áldozatot oda, ahol segítséget kaphat” – ismertette az úgynevezett protokollt, amihez erős jóindulat kell, hogy legalább nyomokban  összeegyeztethetőnek tűnjön a valósággal.

Az is feladatuk, hogy felvilágosítást adjanak az áldozatsegítő, szociális és jogi segítségnyújtó szervekről és a pénzbeli segítségnyújtás lehetőségéről is. „Minden ilyen esetről részletes jelentést is kell készíteniük, ha megismétlődne egy hasonló helyzet, akkor már mindenki az előzmények ismeretében legyen” – sorolta Rétvári.

Az országgyűlésben felsorolt sikerlistához érdemes hozzátenni azért: jelenleg nyolc titkos menedékház, húsz félutas ház és hét kríziskezelő ambulancia jut kb. 220 ezer bántalmazott nőre.

Rétvári menetrendszerűen eldicsekedett azzal is, hogy 17 áldozatsegítő központ is rendelkezésre áll az országban.

Ezek azonban a nőjogi szervezetek tapasztalatai szerint legfeljebb annak tudnak segíteni, akinek ellopták a pénztárcáját.

Egy módszeresen terrorban tartott, testileg-lelkileg bántalmazott, anyagilag kiszolgáltatott nőnek ugyanis sokkal összetettebb támogatásra van szüksége, mint amit ezek a – nem nők elleni erőszak áldozataira specializálódott – központok nyújtani képesek.

Emellett az is enyhe túlzás, hogy Rétvári szerint a rendőrség teljesen felkészülten, szakszerűen és empatikusan végzi a munkáját, miközben szinte minden nyilvánosságra kerülő nő- és gyermekgyilkosság kapcsán kiderül: még időben közbeléphetett volna a hatóság, de általános probléma, hogy a családon belüli és párkapcsolati erőszak kezelésével és megelőzésével  kapcsolatos alapvető készségeknek és tudásoknak sincsenek birtokában a rendőrök. Szomorú példa erre többek közt a májusban történt csömendi nőgyilkosság, amely előtt a hatóság emberei kétszer is kiszálltak a helyszínen, ennek ellenére nem tekintették rendszeresnek az erőszakot, így nem indítottak hivatalból eljárást kapcsolati erőszak miatt, de még csak megelőző távoltartást sem rendeltek el, a feljelentés terhe pedig az áldozatra hárult, aki nem mert élni ezzel (ami semmilyen körülmények közt sem az ő felelőssége). Ne feledjük a június eleji bácsalmási tragédiát sem: távoltartási végzés volt érvényben az áldozatra és gyermekére támadó volt élettárssal szemben. Vagy az év elején az egész országot megrázó V. kerületi gyilkosságot, amely után maga a rendőrség ismerte be, hogy hibázott, és más áldozatok feljelentésének elutasításakor is hibázhatott.

A nőjogi szervezetek régi követelése (az egyik a sok közül), hogy a rendőrök alaposan  beszélgessenek el az áldozattal, és használják a nemzetközileg elismert kockázatfelmérő eszközöket. Egy egyszerű kérdőívről van szó, ami detektálja a súlyos további kockázatokat – például hogy meggyilkolhat-e egy nőt a partnere azért, mert az feljelentést tett (igen, két éve Borsodban emiatt kellett meghalnia egy nőnek). Ennek híján azonban igencsak esetleges, hogy mi alapján állapítják meg a rendőrök az elkövető veszélyességét, de Rétvári szerint ez a gyakorlatban megy mint a karikacsapás.

Nagyon hosszan lehetne sorolni önmagában a rendőrséget érintő rendszerszintű problémákat, de most csak a miniszterhelyettes felsorolására szorítkozva fontos azt is megjegyezni:

a kormány fordítva ül a lovon, amikor pozitívumként beszél arról, hogy bántalmazott nőket emelnek ki az otthonukból, és tolnak sok szempontból akár a korábbinál is bizonytalanabb helyzetbe, amikor a rendőrök állítólagosan elkísérik őket a legközelebbi krízismenhelyre.

Ahelyett, hogy a bántalmazót csuknák be, vagy legalább távolítanák el, és tartanák távol ténylegesen az áldozattól. Az is beszédes, hogy – ahogy általában a feljelentés és a távoltartás kérése –, ez is az áldozat felelőssége: neki kell kérnie a segítséget. Persze csak ha egyáltalán kap információt a lehetőségeiről.

Rétvári egyébként – jó kormánypárti szokáshoz híven – az ellenzéki képviselők szemére hányta, hogy nem szavazták meg a Fidesz egyetlen áldozatvédő törvénymódosítását sem, amire Földi Judit válaszul megjegyezte, ezeket rendszerint salátatörvényekbe bújtatják, amelyekben olyan elemeket rejtenek el, amelyeket nem tudnak támogatni az ellenzéki képviselők, ezért nem nyomnak „igen” gombot akkor sem, ha esetleg találnak a gigantikus törvénymódosító-csomagokban egy-egy támogatható javaslatot is.

Mint arról beszámoltunk, a távoltartási törvény idei módosítását például óriási jelentőségűnek állította be a kormányzat, de az valójában továbbra is több százezer bántalmazott nőt hagy cserben. Rétvári kiemelte a távoltartás betartását ellenőrző új fejlesztésű karperec bevezetését is, ami tényleg szuper, de akkor lenne igazán hasznos, ha a rendőrök és bíróságok ki is adnák azokat a távoltartási végzéseket.

Ehhez többek közt arra lenne szükség, hogy ne az legyen az alap feltételezés, amikor egy nő segítséget kér, hogy hazudik.

Ahhoz pedig sokkal átfogóbb törvénymódosításokra lenne szükség, hogy a távoltartás intézménye és a kapcsolati erőszak tényállása – amit nagyon helyesen emeltek be anno a Btk.-ba – minden egyes bántalmazott nőt megvédjen. Kapcsolati erőszak ugyanis jogi értelemben csak hozzátartozók között merülhet fel, ehhez pl. (volt vagy jelenlegi) házasnak vagy élettársnak kell lenni. Pedig ennél sokkal szélesebb körben bántalmaznak férfiak nőket – például barátok, volt barátok, alkalmi szexuális partnerek, randipartnerek, udvarlók, visszautasított, zaklató udvarlók, szeretők stb.

Az is segítene az áldozatok biztonságérzetén és a társadalom igazságszolgáltatásba vetett hitén, ha a kapcsolati erőszakért elítélt bántalmazókra letöltendő börtönbüntetést szabnának ki, jelenleg ugyanis nagyon súlyos bántalmazásokat is meg lehet úszni felfüggesztettel. Ha mégis letöltendőt szabnak ki,  akkor sem valószínű, hogy hosszú időre.

Ha a kormány kicsit is komolyan gondolná, hogy törvényhozóként mindig az áldozat oldalára kell állni, legalább a tagadhatatlant nem tagadná tovább.