A kormánynak komoly fejfájást okoz, hogy épp a választási év előtt nagyon úgy tűnik, tarthatatlan lesz a tavaly megkötött minimálbér-megállapodás. A hároméves bérmegállapodásban szereplő számok ugyanis a romló gazdasági helyzetnek köszönhetően a munkáltatók szerint jelen helyzetben tarthatatlanok, így a kormány egy korábban már alkalmazott, a cégeket segítő könnyítéssel próbálna úrrá lenni a helyzeten legújabb ipar- és munkahelyvédő programjával. Ami már korábban sem vált be.

2024 novemberében ambiciózus megállapodást kötöttek a kormány, a munkáltatók és a munkavállalók képviselői. Ennek keretében 2025-ben 9, 2026-ban 13, 2027-ben pedig 14, vagyis három év alatt összesen 40 százalékkal emelkedtek volna a legalacsonyabb fizetések, amit a kormány akkori, optimista várakozásai lehetővé is tettek volna.

Azóta azonban még ha változó klimatikus viszonyainknak köszönhetően nem is olyan sok, de valamennyi víz azért lefolyt a Dunán. A kormány tervei füstbe mentek, és tulajdonképpen mindegy is, hogy az aszály, a háború vagy az ezzel összefüggő energiaválság – vagy netán a nagy várakozásokkal szemben döglődő, magyar gazdaság szempontjából kiemelkedően fontos autó- és akkuipar a hivatkozási alap, gyakorlatilag stagnál a gazdaság, miközben tombol az infláció, ráadásul Varga Mihály szerint ez csak rosszabb lesz.

A kormány ugyanakkor eleve beépített az emelésbe egy kiskaput: amennyiben a gazdaság nem a tervezett – már akkor is optimistának tűnő – mértékben növekszik, a feleknek újra kell tárgyalniuk a minimálbér-megállapodást. Így, hogy az akkori pesszimistább prognózisnál is ergyábban teljesített a gazdaság, be is következett ez a forgatókönyv. A 2024-es és a mostani tapasztalataink alapján kimondható, hogy az elsősorban hangulatjavító intézkedés tehát nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

És erre mit csinál a kormány? Kisegíti a vállalkozókat.

Kétségtelen, hogy a magyarországi ipar jelenleg döglődik. Ez igaz úgy a nyugati, túlnyomórészt az alacsony hozzáadott értékű, magas élőmunka- és energiaigényű termelési folyamatokat Magyarországra telepített multinacionális nagyvállalatokra, mint a többnyire magyar kézben lévő kis- és középvállalkozásokra is. Ebből pedig nem nehéz megállapítani, hogy a gazdaság gerincét képező szekunder, azaz ipari szektor válsága negatívan hat a tercier, vagyis szolgáltatási szektorra is, ennek következtében csökken a vásárlóerő, és kiváltképp az élelmiszerek, mindennapi megélhetési cikkek inflációját nem tudják kompenzálni a bérek. A megfigyelések alapján még ha kis mértékben is, de növekszik emellett a munkanélküliség is, és az előbbieknek köszönhetően csökken a vásárlóerő és a fogyasztás, így a kígyó – legalábbis részben – már a farkába is harapott.

A magyarországi foglalkoztatás egyik – egyébként az Európai Unió perifériájára általánosan jellemző – rákfenéje is része a csomagnak. A cégek által megtermelt javak értékéből a dolgozók ugyanis viszonylag alacsony, átlagosan mintegy 40 százalékos arányban részesülnek, szemben a Nyugat-Európában általános 50 százalék feletti értékkel. Ez nem véletlen: Magyarország a laza szabályozások mellett épp ezért tud „vállalkozásbarát” országként kedvező feltételeket teremteni a cégeknek, hovatovább a kormány által hol semmibe vett, hol egyenesen támadott dolgozói érdekképviseletek nem tudnak szignifikáns erőt felmutatni a munkáltatókkal szemben.

Azt ugyanakkor a kormány is látja, hogy választási év előtt nem szerencsés, ha a bérek jelentős része veszít a reálértékéből, az emberek (aka. választók) ugyanis hajlamosabbak döntésükkel a regnáló kormányt büntetni, ha bőrükön érzik az életszínvonal nem kis részben az elhibázott politikákból fakadó csökkenését. Különösen veszélyes ez úgy, hogy hosszú évek után valóban esélyes kihívója akadt az egyre inkább a fáradtság jeleit mutató kormánypártnak.

Magyarán: a kormánynak a reálbérek emelésére lenne szüksége, azonban saját korábbi gazdaságpolitikája, és nem utolsó sorban ideológiai alapvetése miatt kényszerhelyzetben van.

A dolgozói bevételek emelésére ugyanis lenne lehetősége a kormánynak a jogi környezet és az adószabályok átalakításával oly módon, hogy a dolgozók magasabb arányban részesüljenek a megtermelt javakból, de ha nagyon akarná, akár még a konkrét osztogatás eszközéhez is fordulhatna. Ez praktikusan azt jelenti, hogy döntenie kell, melyik oldalt lövi lábon magát – vagyis a munkáltatók vagy a munkavállalók helyzetén ront.

És a kormány úgy tűnik – döntött. A döntés pedig nem meglepő.

Bár a munkahelyvédelmi programról egyelőre nem sokat tudni, Nagy Márton bejelentése szerint legalábbis az egyik eszköz a bruttó bérekre rakódó egyik bérteher, a szociális hozzájárulási adó (szocho) újbóli, egy százalékpontos csökkentése lesz a jelenlegi 13-ról 12 százalékra, ezzel mintegy 200 milliárd forintot hagynak a cégeknél. Ez amellett, hogy tovább nyirbálja a nyugdíjrendszer finanszírozását, aminek a szochoból befolyó összegek mintegy felét fedezik, a munkáltatóknak jelent – rosszul célzott – könnyítést.

Ráadásul a módszer nem is újdonság. A legutóbbi országgyűlési választás előtt szintén ezt a módszert vetette be a kormány, akkor a bérköltség részét képező 1,5 százalékos szakképzési hozzájárulás eltörlése mellett 15,5 százalékról 13-ra csökkentették a szochót. Büttl Ferenc közgazdász akkor szemléletesen mutatta be, hogy miért nagyon alacsony ennek a módszernek a hatékonysága – már amennyiben valóban a minimálbér-emelés segítése lenne a célja. Az intézkedés ugyanis valamennyi cégre vonatkozik, így azok, amelyek jellemzően eleve nem, vagy csak dolgozóik nagyon alacsony százalékát foglalkoztatják minimálbéren, ugyanúgy profitálnak belőle, mint a kis- és középvállalkozások. Tehát míg a szocho újbóli egy százalékos csökkentése a minimálbéres munkavállalókat nagyobb arányban foglalkoztató kis- és középvállalkozások számára valóban jelenthet könnyítést, a magasabb béreket kínáló nagyvállalatok egyszerűen lenyelhetik a magasabb bérekre rakódó magasabb bérköltségekből elengedett részt,

tehát akár változatlan – sőt, akár némiképp megemelt – bruttó bérek mellett növelhetik a profitjukat.

Mindeközben a Fidesz egyik első nagy horderejű intézkedéseként bevezetett, a béreket terhelő általános egykulcsos jövedelemadó marad 15 százalék. Holott az alacsonyabb bérekre vonatkozó alacsonyabb, a legalacsonyabb béreket pedig egyáltalán nem terhelő – vagyis nulla százalékos – adókulcsok értelemszerűen jóval alkalmasabbak lennének a nettó bérek növelésére, vagyis a dolgozók életszínvonalának javítására. A minimálbér-emeléssel azonban a jelenlegi koncepció, vagyis a változatlan szja-teher mellett nominálisan növekszik az adóteher mértéke is a bruttó bérekből.

Annak, hogy a vállalati adók csökkentése nem jelenik meg a bérekben, évtizedes, empirikus megfigyeléseken alapuló szakirodalma van. Tehát itt sem működik a tulajdonképpen a tőke és a tőkésosztály érdekében kidolgozott „lecsorgás” tudománytalan érvekre alapozó elmélete, hovatovább csak növeli a tőke részesedését a megtermelt értékből, tehát magasabb lesz a vállalati profit.

A kormány döntésében ugyanakkor van ráció, és még ha elvileg a minimálbér-megállapodás tarthatósága, de legalábbis a minimálbér a korábban előirányzottaknál nem sokkal alacsonyabb növelésének ürügyén vezette fel a kormány, már az intézkedés elnevezése is árulkodó. Az ipar- és munkahelyvédelmi program ugyanis a fentiek alapján épp az, aminek hangzik. A munkáltatói terhek csökkentésével – és az uniós összehasonlításban továbbra is alacsony bérekkel – ugyanis Magyarország továbbra is vonzó befektetési célpont a tőke számára, különösen gazdasági visszaesés idején. Ehhez hozzájárul a reálbérek inflációs ráta alatti növekedése is, kivált az exportra termelő ágazatokban, tekintve hogy a célországok alacsonyabb inflációjának köszönhetően magasabb profitra tehetnek szert, mintha azonos inflációs ráta mellett termelnének.

Vagyis a program egyívású az alacsony vállalati adóterhek, és az azokat de facto tovább kompenzáló (csökkentő) vissza nem térítendő támogatásokkal. Míg a GDP növelésére, de legalább viszonylagos szinten tartására alkalmas lehet, a társadalmi jólétet legfeljebb áttételesen és kis mértékben befolyásolhatja – hisz mint tudjuk, ennek nem indikátora a mágikus három betű.

Ez pedig nem anomália, hanem a NER egyik alapvetése. Magyarország gazdasága rendkívül kitett a nemzetközi működőtőke-befektetéseknek, és az elmúlt években világossá válhatott az is, hogy a rendszer konzekvensen előbbre veszi a tőke érdekeit a társadaloméval szemben. És míg a kormány gazdasági mozgástere épp a kitettség – nem kis részben az elmúlt évtizedek elhibázott iparpolitikáinak köszönhetően – valóban szűkös, a fentiekből kiderülhetett, hogy még az uniós gazdaságban elfoglalt pozíciónk mellett is lenne lehetőség a dolgozók helyzetének javítására, bevételeik növelésére.

Erre rövid távon az adórendszer és a munkajogi szabályozások átalakítása adna lehetőséget. Hosszabb távon viszont meg kellene ragadnia a kormánynak a lehetőséget az elmozdulásra egy diverzebb gazdaságszerkezethez vezető, az összeszerelőüzemek helyett – vagy akár mellett – a tudásintenzívebb ágazatok felé.