A kommunizmus olyan politikai eszmerendszer, amelynek nevében évtizedeken keresztül formálták Magyarország történelmét. Ennek ellenére mindeddig nem született átfogó monográfia a magyar kommunisták történetéről. Papp István A magyar kommunisták, 1918–1989 című munkájának elsődleges érdeme éppen abban rejlik, hogy ezt a hiányt pótolni igyekszik. 1989 előtt az ideológiai cenzúra és a párttörténet folyamatos újraírása lehetetlenné tette a tárgyilagos vizsgálódást; a rendszerváltást követően pedig – ahogyan a szerző is megjegyzi – más kérdések kerültek a történeti érdeklődés középpontjába. Most, több mint harminc évvel a rendszerváltozás után, kellő történeti távolságból és új szemlélettel közelítve Papp nem csupán az eseményeket rekonstruálja, hanem a mozgalom belső világát, ideológiai logikáját és alkalmazkodási mechanizmusait is elemzi.

A szerző alaptézise szerint a magyar kommunista mozgalom története folyamatos, nyugvópontra soha nem jutó adaptációs kísérlet. A kötet vezérfonalát ennek a politikai és ideológiai alkalmazkodásnak az íve adja: miként próbálták a hazai kommunisták különböző történelmi korszakokban – 1919-ben, 1945-ben, majd 1956-ban – céljaikat a hazai és nemzetközi viszonyokhoz igazítani, gyakran saját korábbi nézeteikkel is szembekerülve. A szerző bemutatja, hogyan alakult át a forradalmi internacionalizmus nemzeti kommunizmussá, a diktatúra pragmatikus kormányzássá, majd végül szimbolikus túléléssé a Kádár-rendszer végén. A magyar kommunizmus tehát nem statikus eszme vagy szervezeti forma volt, hanem folyamatosan változó – és változni kénytelen – szereplője egy állandóan átalakuló politikai térnek.

Alapvető dilemmák és visszatérő kudarcok

A könyv az 1918 előtti eszmetörténeti előzmények felvázolásával kezdődik, és elsősorban a nemzetközi kontextusra helyezi a hangsúlyt. Papp röviden ismerteti Marx és Engels munkásságát, az Internacionálé és a párizsi kommün történeti kereteit. Felmerül azonban a kérdés: mindezek miként hatottak a 19. századi Magyarországra? A szerző megállapítja, hogy a marxi eszmék ekkor még alig gyakoroltak hatást a magyar társadalomra. Idővel azonban a szociális kérdések egyre inkább előtérbe kerültek, és a század végén a szociáldemokrácia – főként német közvetítéssel – fokozatosan teret hódított a hazai munkásmozgalomban. A 20. század elejére a szociáldemokrata párt, noha a világháború előtt még nem került be a parlamentbe, jelentős politikai tényezővé vált, különösen a választójogi követeléseinek köszönhetően. Az első világháború kitörése átrendezte a hazai politikai viszonyokat: a szociáldemokrata párt polgárosodása sokak számára elfogadhatatlan volt, miközben a nagyipari, különösen a hadiipari munkásság súlya is megnőtt. Papp értelmezése szerint ez a változás alapozta meg a kommunista mozgalom későbbi kibontakozását.

A magyar baloldali gondolkodók, így például Szabó Ervin vagy a Galilei Kör tagjai kétségtelen hatást gyakoroltak a hazai kommunista ideológia alakulására, ám Papp szerint a legnagyobb befolyással mégis Lenin és a marxizmus–leninizmus tanítása volt. Az orosz hadifogságba esett magyar katonák közül többen megismerkedtek ezekkel az eszmékkel, és a Szovjetunióban megalakították saját pártjukat. Hamarosan tevékenységüket Magyarországra helyezték át, a világforradalom exportálásának céljával. A sors fintora, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásáról szinte semmilyen hivatalos dokumentum – például jegyzőkönyv vagy névsor – nem maradt fenn, így az események későbbi rekonstruálása jelentős teret engedett a mítoszalkotásnak.

A Tanácsköztársaságról szóló fejezet központi tétele szerint a mozgalom későbbi kudarcai és dilemmái már ekkor megalapozódtak. Papp részletesen elemzi a kommunista és szociáldemokrata párt összeolvadásának kényszerűségét, valamint azt, hogy az így létrejövő diktatúra nem rendelkezett valódi társadalmi bázissal. Az elhibázott agrárpolitika és a nemzeti kérdés félrekezelése már ekkor jelezték a mozgalom határait, jóllehet a szociálpolitikai intézkedések között akadtak előremutató elemek is. A párton belüli viták, különösen a nemzeti kérdés és a területi integritás tekintetében, élesen megosztották a szereplőket. Kun Béla maradt a marxi alapoknál, és a nacionalizmust múló történelmi jelenségnek tartotta, miközben a közvélemény és a Tanácskormány több tagja nem osztotta ezt az álláspontot. A szerző szerint a rendszer erodálásának legfőbb oka a terror alkalmazása volt, bár több tényező együttesen járult hozzá az összeomláshoz. A fejezet talán legfontosabb tanulsága, hogy

Kun és társai a bolsevik mintát is túl akarták szárnyalni, és igen valószínű, hogy később sem értették meg, hol hibáztak.

Az 1919 utáni időszakot tárgyaló ötödik és hatodik fejezetek jelentőségét az adja, hogy mindeddig nem állt rendelkezésre átfogó kép a két világháború közötti magyar kommunista tevékenységről. Bár születtek részleges tanulmányok – megkockáztatom, hogy elsősorban 1989 előtt –, ezek ritkán helyezték középpontba magukat a kommunistákat. A fő kérdés e fejezetekben az, hogy milyen tanulságokat vontak le a Tanácsköztársaság bukásából, és milyen politikai stratégiát kellett volna követniük a magyar kommunistáknak. A témát heves viták kísérték az emigrációban, például Kun Béla és Landler Jenő frakciói között. Kiemelkedően érdekes a Komintern szerepének és a magyar emigránsok nemzetközi aktivitásának bemutatása. A szovjet orientáció fokozatosan teljes ideológiai és szervezeti alávetettséggé vált, így a magyar kommunisták végérvényesen elveszítették önállóságukat.

A szerző másik vizsgált területe a hazai illegális kommunista mozgalom, amely a Horthy-korszakban csak vegetálni tudott. A mozgalom számos tagját börtönbe zárták, látványos politikai akciókra nem nyílt lehetőségük, és a belpolitikai eseményekre sem tudtak érdemi befolyást gyakorolni. A kulturális tér azonban bizonyos mozgásteret biztosított a kommunista gondolatok számára. Számos magyar értelmiségi – például Illyés Gyula, Déry Tibor, Nagy Lajos – közeledett a baloldali eszmékhez. Bár gyakran álnéven, de a folyóiratok hasábjain is teret kaptak kommunista nézetek. Ezek az eszmék nemcsak az értelmiségi körökben, hanem a munkásság körében is jelen voltak. Kifejezetten aktív törekvések indultak el a munkásság kulturális felemelésére, mind Budapesten, mind vidéken. Az eszperantó- és sportegyesületek, szavalókórusok, valamint munkásszínjátszó körök és a természetjárás gyakran vállaltak agitációs szerepet, amire a hatóságok rendszerint tiltással és megfigyeléssel reagáltak. (Ehhez kapcsolódóan érdemes a települések vagy a járások két háború közötti iratanyagában kutakodni.)

Az 1930-as évek dereka egyaránt fordulatot hozott a külföldön tartózkodó és a Magyarországon működő kommunisták számára. A könyv ezen pontján az események fokozott intenzitással követik egymást, a narratíva sűrűsödik, az olvasónak kiemelt figyelemre van szüksége ahhoz, hogy átlássa az összetett folyamatokat és a szálak összekapcsolódását. Kun Béla politikai pályafutása hivatalosan az 1935-ös VII. Komintern-kongresszuson ért véget. A nemzetközi politikai környezet átalakulása nyomán Moszkvában a Központi Bizottság feloszlatása mellett döntöttek, megszüntették a magyar kommunistáknak juttatott pénzügyi támogatásokat, és utasították a KMP és annak ifjúsági szervezeteinek feloszlatását. A Szovjetunió számára ekkortól a fasizmus vált első számú ellenséggé és a korábban elutasított szociáldemokraták felé ismét nyitás kezdődött. Az új stratégiai irányvonal a népfrontpolitika lett, amely az antifasiszta összefogásra épült.

E politikai fordulat árnyékában Sztálin 1937-ben több kommunista vezetőt, köztük Kun Bélát is kivégeztetett. Ugyanakkor ekkor kezdett felemelkedni egy új, fiatalabb magyar kommunista generáció, amely – részben a korábbi vezérkar megtizedelése következtében – egyre nagyobb teret kapott. Ebben a kontextusban jött létre 1937-ben a Márciusi Front, amely mérsékelt és a realitásokhoz igazodó programmal lépett fel. Jellege inkább a népi kommunizmushoz állt közel, célja a baloldali eszmék és a nemzeti hagyományok összebékítése volt. Az újrapozicionált kommunista gondolat szellemi hátterét többek között Révai József és Lukács György dolgozta ki részletesebben.

Nemzetközi szinten a népfrontgondolat mozgásba hozta az addig statikus nemzetközi kommunista mozgalmat. Az 1936-ban kitört spanyol polgárháború komoly kihívást jelentett a magyar kommunisták számára is: kinek az oldalára álljanak? Az antifasiszta erők között voltak olyanok, akik tartózkodtak a bolsevik eszméktől, míg mások, bár ellenségesen viszonyultak a fasisztákhoz, elsősorban antikapitalista nézőpontból közelítettek. A Szovjetunió számára azonban csak egyetlen helyes álláspont létezett: a szovjet politikai és ideológiai irányvonal feltétlen elfogadása. Azok a magyar kommunisták, akik ettől eltértek, később súlyos következményekkel szembesültek. (E körbe tartozott például Rajk László.)

A második világháború időszaka különösen turbulens volt a magyar kommunista mozgalom számára, amely erősen ki volt szolgáltatva a nemzetközi politikai viszonyok alakulásának. Jelentős hatást gyakorolt a mozgalomra a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése, amely a magyar–szovjet kapcsolatok enyhülését eredményezte. A magyar kommunisták helyzetét tovább nehezítették a zsidótörvények: bár a kommunista mozgalom soraiban számos zsidó származású értelmiségi és aktivista vett részt, a Szovjetunióban uralkodó – Sztálin által is táplált – antiszemitizmus miatt e csoportok onnan sem remélhettek támogatást.

További fontos fejlemény volt az 1938–1941 közötti terület-visszacsatolások révén a kommunista mozgalomba belépő határon túli magyarok megjelenése. Ezekben a régiókban a kommunista eszmék gyakran a magyar kisebbségi identitással fonódtak össze, így arányait tekintve nagyobb befolyással bírtak, mint a trianoni határokon belüli Magyarországon. Ez a különbség új színezetet adott a mozgalom belső összetételének is.

Miután Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, az épphogy újjáépült kommunista hálózat ismét szétzilálódott. A mozgalom szereplőit börtön, üldöztetés és illegalitás várta, így a szervezést ismét a nulláról kellett kezdeni. Ebben az időszakban tűnt fel új vezetőként Kádár János is. A háborús környezetben a hazai kommunisták lehetetlen helyzetbe kerültek, egyszerre szorultak ki a politikai nyilvánosságból és kényszerültek rejtőzködésre.

Paradox módon az 1944-es német megszállás, a hazai viszonyokat tekintve, kedvezőbb pozícióba hozta a kommunistákat. Mivel a megszálló hatóságok a legtöbb politikai szervezetet betiltották, az illegális tevékenységben már nagy gyakorlatot szerzett kommunisták kulcsszereplőként kerültek be a Magyar Frontba – az antifasiszta ellenállás laza ernyőszervezetébe –, ahol ismét legitim szereplővé váltak. Bár a nyilas uralom és a német katonai jelenlét alatt önálló cselekvési lehetőségeik korlátozottak maradtak, politikai jelenlétük folyamatos volt.

A Vörös Hadsereg közeledésével az emigrációban élő kommunista vezetők is aktivizálódtak. Rákosi Mátyás és a többi „moszkovita”, köztük Nagy Imre – aki ekkor agrárszakértőként emelkedett ki – visszatértek, és magukkal hozták a bolsevik modellt. Ezzel párhuzamosan Magyarországon is a Magyar Kommunista Párt név alatt folytatta tevékenységét a korábbi Békepárt. (Mellettük a szovjet gyámságot elutasítva létezett egy rövid ideig egy harmadik kommunista szervezet Demény Pál vezetésével.) A mozgalom e kettős eredete – az emigráció és a hazai illegalitás – a következő években meghatározta a párt újjászervezésének struktúráját és ideológiai irányvonalát.

A kötet hetedik fejezete az 1944 és 1948 közötti időszak dilemmáit tárgyalja: miként szervezze újjá magát a kommunista párt, hogyan gyakorolja a hatalmat, és milyen módon képes megszólítani, illetve formálni a magyar társadalmat. Papp István hangsúlyozza, hogy a korszak retrospektív – utólagos, gyakran leegyszerűsítő – értelmezése sok részletet elfed. Ezek újraértékelése révén az 1950-es és 1960-as évek eseményei is más megvilágításba kerülhetnek. Papp ezt az időszakot a második nagy „adaptációs kísérletként” értelmezi: a célkitűzések lényegében megegyeztek az 1919-es kommunista hatalomátvétel törekvéseivel, ugyanakkor a pártvezetés ezúttal tudatosan törekedett a Tanácsköztársaság idején elkövetett hibák elkerülésére. Fontos különbség azonban, hogy míg 1919-ben a magyar kommunisták nem rendelkeztek külső nagyhatalmi támogatással, a második világháborút követően Moszkva – immár meghatározó nemzetközi szereplőként – mögöttük állt. E geopolitikai támasz jelentős mértékben meghatározta a lehetőségeiket.

Pártból állampárt

A könyv második fele bemutatja, hogyan lett a kommunista pártból fokozatosan állampárt, hogyan vonták be a társadalmat különféle rétegszervezetek révén, és hogyan épült fel a párt belső struktúrája. Rákosi hatalomra jutása nem elsősorban karizma, hanem kiválasztottság és alkalmazkodóképesség kérdése volt. A második világháború után a kommunisták új lehetőséget kaptak. De Papp szerint ez már nem a régi eszmékről, hanem a politikai taktika mesteri alkalmazásáról szól. A „szalámitaktika” és a fokozatos hatalomátvétel a Rákosi-rendszer előszobája. A szerző világosan elemzi, hogyan alakult ki az egypártrendszer, milyen eszközökkel számolták fel a pluralizmust, s hogyan vált a kommunista párt állampárttá. Ugyanakkor felhívja a figyelmet: a háborús pusztítás, a társadalmi mobilitás ígérete, a földreform és az erőteljes állami szerepvállalás sokak számára valóban vonzó volt. A kommunizmus tehát nem kizárólag külső nyomásra lett sikeres, hanem a felmutatott jövőképpel a korábbiakhoz nem hasonlítható alternatívát kínált fel tömegeknek.

A Rajk-per önálló fejezetet kap a kötetben – nem véletlenül. Papp István értelmezése szerint ez az esemény nem csupán a sztálinizmus hazai kicsúcsosodása, hanem egyúttal mély törést idéz elő a hazai kommunista mozgalomban. Rámutat, hogy a pártvezetés működését ekkor már nem az ideológiai meggyőződés, hanem a lojalitás, a gyanakvás és a félelem határozta meg és ez a logika vált uralkodóvá a kommunista párt belső mechanizmusaiban. A káderpolitika átalakulása, a koncepciós perek rendszerszintű megjelenése, illetve az elitcsere folyamata immár nem a marxista eszmények megvalósítását szolgálta, hanem egyre inkább az apparátus önfenntartását. Papp szerint 1949-re a magyar kommunista mozgalom gyakorlatilag egyet jelentett Rákosi Mátyás személyével és hatalmi körével. Ez az időszak a párt hatalmi csúcspontja volt, amikor Rákosi pozíciója nemzetközileg is elismertté vált, miközben a párton belül megszűnt mindenfajta biztonság: senki sem lehetett védett, sem ideológiai, sem személyes alapon. Ekkorra a kommunisták és nem kommunisták közötti határ elmosódott; a párthűség fokmérője már nem az eszmei azonosulás, hanem a feltétlen lojalitás és alávetettség lett.

Az időszak egyik további jellemzője, hogy a rendszer befolyása a művelődés területére is kiterjedt. Lukács György személye körül éles vita bontakozott ki, amelyet elsősorban Révai József kezdeményezett és aki már évtizedek óta következetesen támadta Lukács nézeteit. Ugyanebben az időszakban történt meg a leszámolás nemcsak a szociáldemokratákkal, hanem a kommunista mozgalmon belüli riválisokkal is.

Sztálin halála hozta el az újabb politikai fordulat lehetőségét, amely lassan, de észrevehetően változásokat indított el a rendszerben. A könyvben a Nagy Imre-korszakot bemutató fejezet a szocialista rendszer belső válságát, a korrekciós kísérleteket, valamint a politikai vezetésen belüli törésvonalakat járja körbe. Papp úgy véli, a magyarországi kommunista rendszer egyik alapvető ellentmondását jól érzékelteti Nagy Imre kritikája, miszerint a szocialista társadalom építésének koncepciója elsősorban gazdasági és hatalmi szempontokra szűkült, miközben figyelmen kívül hagyta az egyént és a társadalmat. E gondolat világít rá arra a feszültségre, amely a szocializmus deklarált céljai és annak gyakorlati megvalósulása között húzódott.

A rendszer így nem valóságos kommunizmusként, hanem állandó átmenetként, ideológiai és politikai útkeresésként értelmezhető.

1953-ra a kommunista kormányzás válságtünetei már egyértelművé váltak, ami korrekciós lépések szükségességét vetette fel. A fordulat kezdeményezése elsősorban a Szovjetunióban lezajló belső hatalmi átrendeződéshez kapcsolódott, amelynek részeként sor került a magyar rendszer bírálatára is. Ekkor nevezték ki, szovjet támogatással, Nagy Imrét miniszterelnökké 1953 nyarán. A vezetés egy, a válság kezelésére alkalmas, megbízható, de pragmatikus politikust látott benne. Nagy azzal a meggyőződéssel került pozíciójába, hogy megreformálhatja a rendszert és ebben számíthat a szovjet támogatásra. Mindez lehetővé tette, hogy 1944 óta először valós ideológiai és stratégiai viták bontakozzanak ki a párt felső vezetésén belül.

Az 1953–1954 közötti időszak, az úgynevezett „új szakasz”, két kulcsfontosságú kérdés köré szerveződött. Az első a korábban lezajlott munkásmozgalmi koncepciós perek felülvizsgálata és az elítéltek rehabilitációja volt, a második pedig a rendszer működésének korrekciójára irányuló strukturális átalakítások bevezetése. Nagy Imre politikai irányvonala és kormányzati gyakorlata olyan alternatívát képviselt, amely hosszú távon is hatást gyakorolt a magyar szocialista állam fejlődésére. 1954-től egyfajta dualizmus alakult ki a gazdaság- és társadalompolitikai gondolkodásban, amely 1989-ig meghatározó maradt. A szovjet politikai klíma 1954-től viszont fokozatosan megváltozott, és ezzel párhuzamosan Nagy Imre háttérbe szorítása is megkezdődött. 1956 nyarán több, egymást erősítő társadalmi és politikai fejlemény megrendítette a párt belső stabilitását.

A forradalommal és az azt követő hatalmi átrendeződéssel zárult le a magyar kommunista mozgalom második szakasza, amely 1944 őszén vette kezdetét. A kötet vonatkozó fejezete rávilágít arra, hogy 1956 eseményei után a magyar kommunisták története már nehezen rekonstruálható egységes párttörténetként. Az 1948-ban létrejött Magyar Dolgozók Pártja (MDP) irányzatokra bomlott, s a helyébe lépő Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) már nem folytathatta ott, ahol elődje abbahagyta. A pártidentitás és az ideológiai konszenzus megrendült, a hatalom újjászervezése kényszerpályák mentén zajlott.

A forradalmat megelőző hónapokban már érzékelhető volt a politikai struktúra bomlása, a kortársak által „erjedés folyamataként” leírt jelenség. Reformkommunista csoportok jelentek meg, nemcsak Budapesten, hanem vidéki nagyvárosokban is. Az októberi események gyors következményeként a sztálinista vezetés Moszkvába menekült, és a Magyarországon maradt kommunisták számára két alternatíva körvonalazódott: az egyik a Kádár János vezette új pártstruktúra volt, a másik Nagy Imre köré szerveződő revizionista irányzat, amely lényegében a szocializmus 1948 előtti, demokratikusabb és nemzeti alapokon nyugvó újratervezését jelentette. Ennek elemei közé tartozott a marxizmus rugalmasabb értelmezése, a nemzeti sajátosságokra építő szocialista út, a fokozatos reformpolitika, valamint az osztályok demokratikus együttműködésének elve.

A forradalom alatt az MDP gyors ütemben széthullott, és miközben a pártvezetés a szovjetekkel közösen próbálta visszaszerezni a kontrollt, a szervezet lényegében politikai agóniába süllyedt. Október 30-án az MDP hivatalosan is megszűnt, helyét az MSZMP vette át, élén az Ideiglenes Intéző Bizottsággal. Október végén a kommunista párt elitje nem alaptalanul tartott a bosszútól. Végül azonban a párt és a forradalom sorsa nem Magyarországon, hanem Moszkvában dőlt el.

A legsikeresebb adaptáció

A könyv utolsó szakasza a Kádár-korszak történetét öleli fel. A szerző rámutat, hogy Kádár személye számos szempontból élesen különbözött mind Rákositól, mind Nagy Imrétől. Munkás származása, alacsony elméleti képzettsége, visszafogott érdeklődése olyan tényezők voltak, amelyek akkoriban nem tették őt a legvalószínűbb vezetővé. A kortársak többsége aligha számított arra, hogy éppen az ő neve alatt valósul meg a kommunizmus magyarországi adaptációjának legsikeresebb – ha nem is legitimált, de stabil – változata.

A forradalom utáni konszolidációs időszakban Kádár János sajátos politikai nyelvet és eszköztárat alakított ki annak érdekében, hogy megszólítsa a társadalmat és stabilizálja hatalmát. Retorikájában gyakran élt egyházias, moralizáló kifejezésekkel, és ez a nyelvezet nem csupán kommunikációs eszköz volt, hanem a legitimációs stratégia részét képezte: a nép meggyőzését, az állampárt morális pozicionálását, valamint a társadalmi bizalom újrateremtését szolgálta.

Kádár hatalmi konstrukciója 1961-re négy alapvető pillérre épült. Először is, elengedhetetlen volt a Szovjet Kommunista Párt bizalmának megszerzése és fenntartása, mivel a rendszer külső stabilitása a szovjet támogatástól függött. Másodszor, biztosítani kellett a pártvezetés egységét, amelyben a vezetőnek a belső centrum szerepét kellett betöltenie, elkerülve a frakciósodás veszélyét. Harmadsorban, a hatalmi bázis szélesítéséhez szükség volt a Hazafias Népfront kereteire és az úgynevezett társutas értelmiségiek együttműködésére. Végül, a rendszer hosszú távú stabilitásának feltétele volt a magyar társadalom alapvető elégedettségének biztosítása – vagy legalábbis a nyílt elégedetlenség hiányának fenntartása.

1961 előtt a magyar kommunista mozgalom véglegesen széttöredezett. A szerző öt markáns irányzatot azonosít, amelyek az 1956 utáni politikai mezőnyben különböző pozíciókat foglaltak el. Az első a moszkoviták köre, akik fokozatosan tértek vissza a közéletbe, Kádár azonban nem volt híve ennek a visszarendeződésnek, és e csoport politikai súlya Rákosi halálával végleg megszűnt. A második irányzatot az újra megjelenő 1919-esek jelentették, akik a Táncsics Kör köré szerveződve ideológiai alternatívát kínáltak az MSZMP belső körein belül. Bár kezdetben együttműködtek a hivatalos pártvezetéssel, később marginalizálódtak, eszmei örökségüket elsősorban fiatal értelmiségiek vitték tovább.

A harmadik – és talán legjelentősebb – kihívást a munkástanácsok jelentették, amelyek 1956 során a forradalom társadalmi, népi elemét képviselték. A tanácsmozgalom világossá tette, hogy a munkásság nem homogén politikai aktor, és sokkal inkább Nagy Imre politikai programját, valamint a sztrájkjogot támogatta, mintsem a szovjet beavatkozást. A Kádár-rendszer ezeket a szerveződéseket fokozatosan szorította vissza kifárasztási taktikával, valamint letartóztatások és internálások révén.

Negyedikként említhető a párton belüli ellenzék, amely a forradalom leverése után három fő ágra szakadt: egyesek (mint Aczél György és Fehér Lajos) Kádár oldalára álltak; mások szellemi oppozícióként még néhány hónapig a Nagy Imre-féle programot képviselték; míg a harmadik irányzat emigrációba kényszerült. Ez utóbbi kör tovább fragmentálódott, így nem tudott egységes, nyugati nemzeti kommunista alternatívává válni.

Végül az MSZMP, Kádár pártja, vált az uralkodó politikai erővé. Bár az 1956-os forradalom lehetővé tette az ideológiai és szervezeti pluralizmus pillanatnyi megjelenését, a párton belüli konszolidáció gyorsan érvényt szerzett a rendpártiság elvének. A hatalom gyakorlása konzervatív, hierarchikus és centralizált struktúrákra épült, miközben a rendszer a stabilitás és kiszámíthatóság ígéretével biztosította dominanciáját a politikai és társadalmi mezőny felett.

A hatvanas évek végére újabb törésvonalak jelentek meg a magyar kommunista mozgalmon belül. A korábbi generációk idealizmusával szakítva, a fényes szelek nemzedékéhez tartozó filozófusok, szociológusok és újbaloldali nézetekkel ismerkedett értelmiségiek egyre inkább csalódottságot éreztek a rendszerrel szemben. Az 1968-as év eseményei (Prága, Párizs) a kommunista megújulás lehetőségeit és a reformkommunista útkeresés végét is jelentette egyben. Ez az időpont Papp István értelmezésében a magyar kommunista utópia, és ezzel együtt a mozgalom történetének vége.

A „gondoskodó diktatúra”

A rendszer jellege ezt követően – Keller Márkus nyomán – 1963 és 1988 között „gondoskodó diktatúraként” írható le Papp szerint. Az 1970-es évekre a kísérletező korszak véget ért, és a Kádár-rendszer egyre konzervatívabb irányt vett. Ebben az időszakban a hatalomgyakorlás alapvetően diktatórikus maradt, miközben a párt továbbra is ambíciókat táplált a társadalom totális átalakítására. Ugyanakkor folyamatosan fennálltak azok a feszültségek, amelyek a hatalom szándékai és a valóságos megvalósíthatóság között húzódtak.

Papp három nagy területen vizsgálja a kádári rendszer szerkezetét: egyrészt a szovjet típusú elemek továbbélésében, másrészt a nyugati mintájú jóléti szociál- és társadalompolitika megjelenésében, harmadrészt pedig az ideológiai kísérletekben – ideértve a Népfront-gondolat kiterjesztését és a művelődéspolitika részleges liberalizálását. Noha formálisan léteztek különböző pártbeli irányzatok – például a revizionisták és dogmatisták –, az 1970-es évekre ezek jórészt eltűntek, s Kádárnak nem volt komoly belső kihívója.

A hetvenes évektől kezdődő gazdasági válság meghatározó módon befolyásolta a kommunista mozgalom sorsát. A párt reformpolitikák mellett kötelezte el magát, ezzel azonban lényegében feladta a kommunizmus építésének eszméjét. A pártideológia kiüresedett, a politikai jövőkép egyre inkább elhalványult. Ezt a folyamatot különösen jól dokumentálják a párttagok naplói, amelyek a szervezet belső állapotának látleletét nyújtják. A párt ugyan tett kísérleteket az ideológiai válság kezelésére, de ezek többnyire úgy történtek, hogy ne veszélyeztessék a hatalmi monopóliumot, ami hosszú távon lehetetlen feladatnak bizonyult.

Az 1989–90-es rendszerváltás idején a régi pártelit már nem, az új elit pedig még nem rendelkezett társadalmi legitimációval. Bár a külpolitikai tényezők – mindenekelőtt Gorbacsov reformtörekvései – döntő szerepet játszottak a magyar kommunizmus bukásában, a belső válságjelenségek is komoly szerepet kaptak. 1989 több tekintetben emlékeztetett 1956 őszének állapotaira: a párt és a kormány ismét eltávolodott egymástól, a hatalmi egység felbomlott. 1988-ban nemcsak Kádár János, hanem a korábbi kádárista elit is távozott. Ezt követően egy új, ám instabil vezetői garnitúra került hatalomra, amelyen belül különböző politikai irányzatok versengtek egymással. Ezeket az irányzatokat azonban többnyire az jellemezte, hogy már olyan értékeket fogadtak el és képviseltek, amelyek a korábbi rendszer alapvető ideológiai tételeit is megkérdőjelezték.

A hatalmi harc egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy a kommunizmus végpontként való értelmezése végérvényesen megszűnt. A politikai diskurzus inkább a szociáldemokrata reformirányok felé mozdult el, miközben az MSZMP – történelmi szerepét elveszítve – 1989 októberében hivatalosan is megszűnt, és megalakult az MSZP, mint az utódpárt.

Papp István A magyar kommunisták, 1918–1989 című munkája a hazai kommunista mozgalom történetének szintézise. A szerző nem pusztán egy ideológia hazai alkalmazásának történetét rekonstruálja, hanem arra is választ keres, hogy a kommunista gondolat miként illeszkedett (vagy épp nem illeszkedett) a magyar társadalom történeti, kulturális és szerkezeti adottságaihoz. A könyv egyik legfontosabb tanulsága, hogy a kommunizmus magyar története nem tekinthető egységes és koherens fejlődéstörténetnek: inkább az ismétlődő alkalmazkodási kísérletek sorozataként írható le, amelyek során a párt újra és újra szembesült saját ideológiai korlátaival és a társadalmi valóság makacs ellenállásával.

A rendszer tartós ellentmondásai – az ideológiai tisztaság és a politikai pragmatizmus közötti feszültség, az értelmiségi és politikai irányzatok közötti súrlódás, a társadalmi támogatottság ingatagsága, valamint az orosz modell erőltetett adaptációja – fokozatosan felőrölték a mozgalmat. A marxizmus-leninizmus nem tudott olyan organikusan beágyazódni a magyar politikai kultúrába, mint korábban más ideológiák.

A könyv legnagyobb érdeme, hogy nem akar mentegetni, de nem is démonizál, hanem segít megérteni, hogy ez a mozgalom miként próbálta újra és újra megtalálni helyét a történelemben, s végül miért nem járt sikerrel.