Látszólag tisztázatlan körülmények között halt meg az a mozgósított ukrajnai katona, akivel a hét végén tele volt a magyar sajtó is. A Fidesz médiája némi képzavarra „kényszersorozott” áldozatról írt, akit „magyarellenességtől” vezetve agyonvertek, míg más kommentátorok a nehéz háborút vívó kijevi kormányt védelmezték a vádaktól, mondván, az ilyesmi „sajnos előfordul”, mindjárt hozzátéve, hogy különösen kemények a toborzók azokkal szemben, „akik ilyen vagy olyan módon nem teljesítik a honvédelmi kötelezettségüket.” De ahhoz, hogy a mozgósítás után elhalálozott S. József történetét tisztán lássuk, éppen azt kell megértenünk, miért tagadja meg egyre több ukrán férfi a mozgósítási parancsot, és mi is az a hadkiegészítő parancsnokság (TCK), ami a videók tanúsága szerint már a kiképzése alatt is mostohán bánt az áldozattal.
A New York Times nemrég egészen szokatlan helyen készített riportot: tudósítójuk ugyanis egy Ukrajna hadseregének betörése után keletkezett oroszországi frontról jelentkezett, ahol pár hetet a putyinista Ramzan Kadirov-féle „Ahmat” hadosztály katonái mellett töltött. Beszámolója a „halál völgyéről” megrázó: hetekig a földeken, a melegben hagyott katona-holttestek, brutális körülmények között, a házukban meggyilkolt civilek földi maradványai. Az atrocitásokkal az orosz hadsereg az ukrajnai bombázásokat vádolja, míg az ukránok az orosz katonák civilekkel szembeni bánásmódját.
A helyiek – akik hátramaradtak és még élnek – egyik verzióval sem értenek egyet. A „halál völgyében”, Kurszk déli részén lakók úgy vélik: az orosz hatóságokhoz sem tartoznak, mert az nem is próbálta megoltalmazni őket a háborútól, csak „árulókat” keres soraikban. Ukrajna pedig végképp nem veszi őket emberszámba, ahogyan az Ukrajna területén élőket: ágyúzásuk, drónjaik, rakétáik őket is pusztítják.
Szudzsa és környéke gyakorlatilag egyik államhoz sem tartozik: az ott harcoló katonák, az ott a frontvonalban ragadt civilek többségének nemcsak otthonuk nincs már, hanem hazájuk sem. A szétlőtt holdbéli tájon nincsenek nemzetek, nincs hazaszeretet, nincs más mint a kényszer, ami ebben a helyzetben tartja az elvileg szabad akarattal rendelkező embereket.
S. József is szabad akarattal rendelkező ember volt. A történelem úgy alakította, hogy kárpátaljai, tehát ukrajnai magyar ember.
Az eddig ismert tények szerint éppen Kárpátaljáról, beregszászi lakhelyéről sorozta volna be kényszerrel az ukrán állam a munkácsi toborzó központban, mint annyi más ukrajnai férfit. Otthonából tehát kényszer hatására egy olyan holdbéli tájra vitték volna, mint az oroszországi Szudzsa, esetleg Pokrovszk, vagy más kelet-ukrajnai csatatér.
Az ezután történtek kapcsán a közbeszédben az értelmezés és a valóság keverednek. Az ukrán kormány tájékoztatása szerint az éppen egy hónapja, tehát június 14-én „mobilizált” S. „2025. június 18-án önkényesen elhagyta az alakulatot, fegyver nélkül”.
Ezek után, ismét a hivatalos kijevi verzió szerint, „június 24-én már a beregszászi kórház sürgősségi osztályán jelentkezett, ahol >>akut stresszreakció<< miatt pszichiátriai ellátásra utalták, testi sérülés azonban sem az orvosi vizsgálatok, sem a kórházi feljegyzések szerint nem volt rajta.”
Megjelent viszont másféle verzió is. A magyar kormány központi lapja, a Magyar Nemzet már július 11-én magabiztosan állította: S.-t szerintük bántalmazták, esetleg megölték az ukrán állam toborzó tisztjei. Sőt, erősen tudni vélték, hogy a férfit valahogyan „magyarsága” miatt vették elő az ukránok.
A véleménycikkeknek, hozzászólásoknak, nyilvános belekotyogásoknak Budapesten a hétvégén nem látszott vége szakadni. Mindenki bevallotta, semmit nem tud erről a férfiről, sem azt, hogyan, sem azt, miért kellett meghalnia.
Azért, mert magyar volt? Mert ukrán volt? Mert sorköteles korú férfi volt, aki nem akart harcolni?
Az viszont mindenképpen elsikkadt eközben, hol és mikor történt az eset. Nem segített sokat az ügy megértésében az sem, hogy a botrányt fokozva, Orbán Viktor oldalára július 12-én olyan fotók kerültek ki, amelyeken a felirat szerint S. József súlyos állapota látható a beregszászi kórházban, a valóságban viszont a felvételen egy és ukrán nemzetiségű ungvári sorstársa szerepel, a videókat egyszerűen összecserélhették, hiszen ez a másik férfi még a feltételezett bántalmazás külső jegyeit sem mutatta.
Ezt így ebben a formában lehetséges „fake newsként” értékelni persze, de nem érdemes elfedni a mögöttes, dühítő valóságot: ezek szerint ugyanis június közepén, Kárpátalján legalább két mozgósított férfi is kórházba került a hadkiegészítőről, és az ukrán kormány mindkét esetben tagadja a TCK-tisztek felelősségét. Még akkor sem, ha a másik, S.-sel összekevert beteg Ungváron volt, és az eddig ismert tények szerint tényleg rosszul lett, külsérelmi nyomai neki nem voltak.
Egy szombaton előkerült videón pedig az látszik, hogy már a mozgósítási központban fájdalmai lehettek S.-nek, akivel az érte érkezett mentősök durva hangnemben beszélnek, mászás és kínok közben felszólítják arra, „legyen férfi!”, és végül nem szállítják kórházba. A feltételezések szerint emiatt döntött végül S. az önkéntes távozás mellett, hogy ellátást kaphasson.
Amit viszont pontosan ismerünk, az az a fajta kegyetlenkedés, ami Ukrajna toborzótisztjeit jellemzi, és aminek következtében már több tucat olyan embernek kellett meghalnia, mint S. Józsefnek, akik viszont nem voltak kárpátaljai magyarok sem – csupán ukrán férfiak rosszkor, rossz helyen, a saját államuk által elárulva.
Ott van mindjárt a ternopili eset 2024-ből. Egy férfi azért érkezett a helyi toborzóirodába, hogy igazolványai alapján adatot egyeztessen a hatóságokkal, a férfinak elvileg jogos felmentése volt a háborús mozgósítás alól. A hírportálok és Telegram-csatornák szerint ezek után nem távozott az épületből, hat napig mégsem látták a színét sem. A helyi iroda ezek után annyit közölt, hat nap ott tartózkodás után a férfinak hirtelen „görcsei támadtak”, elesett, beütötte a fejét, a fejsérülés pedig a halálához vezetett.
Ternopil lakosságának egy jelentős része a balesetről szóló hivatalos verziót nem hitte el, azt gondolták, itt bizony a férfit agyonverték, és tüntetést szerveztek az iroda elé. A bánásmódot és a hivatalos közleményt az Ukrajinszka Pravdában a „szovjet idők rendőrségének” hozzáállásához hasonlították.
Az továbbra sem derült ki, hogy a szombati videó előtt mitől kerülhetett ilyen állapotba a magyar katona, de sejtésünk azért lehet. Az ilyen példák idén nyáron megsokasodtak. Zsitomir megyében értesült a helyi sajtó arról, hogy egy ugyancsak felmentéses papírokkal érkező embert a toborzóbiztosok május 28. és június 5. között fogva tartottak, június 5-én végül betört fejjel, összetört állkapoccsal és bordákkal került kórházba, ahol sérüléseibe belehalt. Ugyanebben a megyében körbejárt egy videó arról is, hogy a toborzótisztek egy másik férfit közrefogva agyba-főbe vertek, majd a kisbuszukba tuszkoltak (ő még elvileg életben van).
Egy másik, a Harkiv melletti Merefa városkában egy anya testével próbálta megakadályozni, hogy a fiát a toborzók ugyancsak erőszakkal elhurcolják, de az autó elindult, ő felbukott, és helyi információk szerint szívroham vitte el. Az ukrán hadvezetés az esetre csak annyit reagált: a tisztek „nem vétettek a törvény ellen.”
De nagyjából ugyanazokban a napokban, amikor S.-t bevitték a toborzók, Volin kisvárosban Makszim Muzicska, 31 éves ukrán férfi is meghalt a mobilizációja után. Az ő esetében a hivatalos források szerint annak, hogy erőszakkal, ütlegektől sem mentesen hurcolták el a toborzótisztek, és annak, hogy júniusban ő is az intenzív osztályra kerül, ismét, „semmi köze” egymáshoz. Muzicska még a múlt hónapban, a kórházban halt meg, miután súlyos agyi traumatikus sérülést szenvedett, testét vérömlenyek borították. A toborzótisztek a nyilvánvaló körülmények ellenére is tagadták, hogy a toborzóirodán történt valami, ami miatt az életerős, fiatal férfi ebbe az állapotba került. A rendőrségi jelentés szerint Muzicska „kiesett a teherautó hátuljából” az útra, így szerezte súlyos sérüléseit.
Ez sem kizárható, mint ahogy az sem, hogy S. József tüdőembóliája – ami egy értágulat következtében keletkezett – is független attól, hogy feltehetően megszökött a katonaságtól.
De tegyük fel magunknak a kérdést: ezek az esetek gyors egymásutániságban lehetnek összefüggés nélküli véletlenek? Hazudhat-e, tévedhet-e a magában az ukrán sajtóban is megszólaltatott, teljesen átlagos állampolgárok egész sora? Félreértésen alapul-e az összes erről publikált videófelvétel? És ha mégsem, kérdezzük magunkat és a politikai vezetőinket még tovább. Milyen háború az, ahová csak így lehet harcoló katonát szerezni? Ha csak egy eset is igaz a fent részletezettek közül, miféle „haza” az, ami ezt várja el tőled? Szudzsát, a harcteret, a toborzóirodát, azt, hogy add nekik oda a férjedet, fiadat, különben átmennek rajtad a kisbusszal?
Aki mindezekre a kérdésekre megkeresi a választ, avagy elgondolkodik rajtuk, megérti S. József tragédiáját is.
A szolgálatmegtagadás, ami az egyetlen létező polgári engedetlenségi eszköznek tűnik a hadviselés ellen, a történelem során legalább a marxisták és a baloldal – de a legtöbbször a liberálisok köreiben is megértésre talált. 2025-ben már ez sem igaz. Pedig az értelmetlen hadviselési módszer (hiszen az ukránok állásai a Donyec-medencében 2023 óta folyamatosan szorulnak vissza, immár Okrovszkot ostromolják az oroszok), tehát a mészárszék és az azért felelős, Olekszij Szirszkij-féle hadvezetés az, ami Ukrajna létét valójában veszélyezteti. Hiszen éppen az embereket veszi semmiben, akiknek a nevében elvileg a küzdelem folyik.
Viszont mostanra még az sem igaz, hogy csupán a dezertőröket büntetik a TCK önhatalmú tisztjei. Hiszen Zelenszkij kormánya éppen nemrég mozgósította Vitalij Sabunyin aktivistát, aki a toborzók korrupciójával és kegyetlenségével hosszasan foglalkozó videóblogjáról volt híres. Sabunyin az utóbbi időben Zelenszkijt már Putyinhoz hasonlítgatta, és a háborút körülvevő maffiamódszerekről beszélt. Mivel egy külföldről támogatott korrupcióellenes NGO-nak dolgozott, ezért sokáig a blogger azt állította, korábban már volt katona, most mégis kiderült, hogy ez nem volt igaz. Ugyanis nem kellett bevonulnia, civil szervezeti munkája miatt sokáig mentességet élvezett.
Mint kiderült, ez a mentesség addig tartott, amíg keményebben be nem szólt az elnöknek. Zelenszkij arra hivatkozva, hogy Sabunyin a „sorosista mélyállam” bomlasztó tagja, mégis a frontra vitette. Így tehát a mozgósítás már mint a politikai elhallgattatás eszköze is megjelenik Ukrajnában. Ez még akkor is diktatórikus, ha maga Sabunyin főként azért került célkeresztbe, mert szenzációhajhász történeteivel valószínűleg maga is politikai karriert próbált felépíteni.
Tisztességtelen S. József tragédiáját a hivatalos kormányzati „magyarellenesség” keretébe helyezni: mintha ukránok ölnének magyarokat, és nem Ukrajna hatalommal rendelkező katonatisztjei Ukrajna polgárait, származásra való tekintet nélkül. De nem tisztességes valami magasztosabb cél („Ukrajna” mint esetünkben absztrakt és nem igazán konkrét „haza” védelme, rossz stratégiával) nevében sem kicsinyíteni, „megfelelő megvilágításba helyezni” halálát. A nyomozás eredményei, ha lesznek, úgyis csak hosszú idő múlva tudódnak ki. Nem hagyhatjuk viszont figyelmen kívül azt a határtalan erőszakot, ami az ukrajnai hadsereg territoriális toborzóirodáiban történik.
Kétségtelen, az elkeserítő ukrajnai helyzet első számú felelősét Vlagyimir Putyinnak hívják. Csak reménykedhetünk benne, hogy ő és segítőinek népes száma elnyerik majd méltó büntetésüket.
De aki országa polgárait így, ilyen kendőzetlen cinizmussal engedi meghalni, esetleg maga a hadsereg alázza meg, gyilkolja meg őket, mivel reménytelennek érzett katonai hadműveletekben meghalni nincs kedvük, az nem beszélhet úgy jogos honvédelemről, ahogyan Ukrajna kormánya szokott.
