Több szempontból övezte komoly várakozás a TISZA-s Kulja András és Takács Péter államtitkár hétfő esti tévés vitáját. Egyfelől hosszú évek elzárkózása után csak a legnagyobb ellenzéki párt megerősödése óta dívik az a hangulat a Fideszben, hogy márpedig a vitákat vállalni kell a politikai ellenfelekkel. Másrészt pedig azzal is kecsegtetett az ATV stúdiójában megrendezett esemény, hogy „szakmáznak” is a felek, hiszen elméletileg mindketten saját oldalaik egészségügyre specializálódott szakemberei. 

Utóbbi várakozásról hamar kiderült, hogy hiú remény: a vita nagy részében lényegében teljesen irreleváns volt, hogy elméletileg két szakpolitikus ül egymással szemben, mert éppen ugyanannyira volt tele manipulatív érvelésekkel, személyeskedéssel és egyéb, nem a tényalapú érvelésre támaszkodó taktikázással, egymás mellett elbeszéléssel mintha két, másnapi választásra készülő egyéni jelölt vívott volna éles harcot minden egyes szavazatért.

A helyzet pedig az, hogy ez kisebb részben múlt Takács Péteren.

Az államtitkár ugyan nem mérte szűken a személyeskedést és Kulja András kompetenciájának firtatását, de amellett, hogy ez vice versa is igaz volt, az ellenzéki politikus kezdettől lemondott arról, hogy érdemben reagáljon Takács statisztikai jellegű érveléseire, legfeljebb betegek leveleiben leírt személyes tapasztalatokat idézve vágott vissza. Ilyen értelemben pedig bántóan kevés alkalommal csatornázta be azt az óriási mennyiségű, tényalapú érvet, amelyet csak az elmúlt hónapokban akár a Válasz Online podcastjei, akár a Direkt36 tényfeltáró anyagai – amelyekből éppen hétfőn is megjelent egy – , akár a független sajtó más orgánumai, de főleg a szakmai szervezetek, mint a Magyar Orvosi Kamara és a szakszervezetek „konyhakészen” elé raktak. Nem arról van szó, hogy ne lehetne sikeres stratégia politikai szempontból az, ha a meglehetősen gyenge rétor benyomását keltő Kulja folyamatosan az ellátással elégedetlen nép képviseletére hivatkozik, és a kormány 15 éve halmozódó felelősségéről beszél közhelyszerű általánosságban. (Valami hasonló történt 2002-ben az Orbán-Medgyessy miniszterelnök-jelölti vitán, ahol a szópárbajban esélytelen Medgyessyről tartják úgy, hogy visszafogott karakterével fontos szavazatokat szerzett a választás előtt.) 

Így azonban megválaszolatlanul maradt számos, az államtitkár által egyébként kimondottan okosan megválasztott, de könnyen beláthatóan csak részigazságokat megtámogató, számszerű érv. Jó például az egészségügyre szánt állami ráfordítás „növekvő mértéke”: Takács a 2010 óta eltelt időszakra vetítve beszélt az egészségügyi ráfordítások – szerinte reálértéken is jelentős – növeléséről, miközben a GDP-arányos ráfordítás – szemben a nemzetközi trenddel – egy, a COVID-19 pandémia alatti rövid megugrástól eltekintve egyenletesen csökkent az utóbbi években. De ahogyan Svéd Tamás, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) főtitkára a Partizán vita utáni értékelő műsorában rámutatott, Kulja egy szót sem ejtett a finanszírozás kapcsán halmozódó kórházi adósságokról sem.  

Takács Péternek a láthatóan alapos felkészülés kamatoztatása mellett persze így is akadtak igazán rossz pillanatai a vita során: annak beismerése, hogy a szentesi kórházi állapotokról a TISZA videójából értesült, valóban nagyon kínos volt. A kórházi osztályok leállásának „szüneteltetésre” címkézése pedig újabb ahhoz hasonló momentummal ajándékozta meg a hazai közéletet, mint amikor Vitályos Eszter kormányszóvivő a penészedést cáfolandó jelentette ki, hogy „zsírra szállt por”-ról van szó. Ugyanitt azt is meg kell jegyezni: ezeket a magas labdákat Kulja András annak rendje és módja szerint le is csapta. 

Be lesznek vonva

Szintén Kulja András javára írandó – bár ez némiképp az ő hátterével és ellenzéki pozíciójából már-már kötelező minimum – az egészségügyi dolgozók mindennapi valóságnak, bérezésének, de legfőképpen helyzetének plasztikus megjelenítése – leterheltségük, másodállások vállalása – a műsorban. (Takács Péter a munkáltató helyzetéből ezt eleve nehezebben tudta volna megtenni.) Kihagyott ziccernek tűnt viszont Kulja részéről ugyancsak, hogy az elmúlt hetekben nagy port kavart, a dolgozók munkahelyen töltött idejének biometrikus azonosítással történő ellenőrzéséről csak egyetlenegy gyors említésre futotta tőle: hiszen akár rövid, akár hosszú távon az ilyen és ehhez hasonló, bizalomromboló, a munkavállalókat megbélyegző és az alapvető bérkérdésen túlmutató munkáltatói megoldások nem segítik a szakemberhiány kezelését. A tegnapihoz hasonló vitákban pedig sokkal nagyobb teret kéne kapjanak a munkajogi természetű problémák ahhoz, hogy az egészségügyben dolgozók valóban képviselve érezzék magukat.

A TISZA válasza az ő problémáikra a vita során javarészt az volt, hogy kormányra kerülve „be fogják vonni őket”. A dolgozói érdekképviselet javaslatainak érdemi meghallgatása és jobb esetben azok alkalmazása persze jó dolog, de ez a reakció igen hasonlatos az ellenzéki párt sok más ügyben kialakított – vagy éppen nem kialakított – álláspontjához: eszerint majd megkérdezik az érintetteket a hogyan továbbról, de addig sem árulnak el semmit arról, hogy elvileg mit gondolnának helyesnek. 

Magán vagy állami?

Az egészségügyhöz való hozzáféréssel kapcsolatos aggodalmak jelentős része a magánegészségügyi kezelésekre és gyógyszerekre fordított, növekvő költségek – és emiatt az alacsonyabb jövedelműek ellátásból való kiszorulása – kapcsán fogalmazódik meg a társadalomban: Magyarországon az egészségügyi kiadások közel 30 százalékát a lakosság saját zsebből fedezi, ami az EU-átlag kétszerese. 

Hiába vetette fel ezt a problémát a vita több pontján is Rónai Egon moderátor, Kulja András egyáltalán nem reflektált rá, és az sem látszott, hogy ennek az akut problémának az orvoslására milyen finanszírozási struktúrát képzel el a TISZA. Takács Péter legalább annyit kimondott, hogy a Fidesz „abban hisz, hogy robusztus állami egészségügyünk legyen”, még ha annak bőkezűbb finanszírozására nem is köteleződött el. Az ellenzéki politikus mondandójában a megoldás annyiban merült ki, hogy esetleges kormányzásuk első évében – a Fidesz számára önhibájából nem elérhető EU-s forrásból – 500 milliárd forintnyi pluszt biztosítanának a szektornak, de az állami egészségügy hosszú távú fenntarthatósági kérdéseire nem kaptunk érdemi válaszokat sem tőle, sem Takács Pétertől. Kulja András oldaláról ez azért különösen megdöbbentő, mert éppen az ő pártjának elnöke, Magyar Péter volt az, aki „Orbán-tervnek” keresztelte a Belügyminisztérium által a Boston Consulting Grouptól megrendelt tanulmányt, amely szerinte az állami egészségügy lezüllesztésének és magánosításának stratégiája. A tanulmány tartalma máig titkos, a K-Monitor pedig hiába pereskedett a nyilvánosságra hozataláért. Az, hogy az „Orbán-tervről” – bármi is foglaltassék benne ténylegesen – nem esett szó az adásban, ilyen előzmények után szinte érthetetlen. 

Ami igazán aggasztó volt, hogy

a következő évtizedek perspektívája egyik vitapartner részéről sem rajzolódott ki,

és továbbra sem világos, hogy milyen konkrét lépések szerint képzeli el a jelenlegi állapotok rendezését, és miként szeretnék elkerülni az állami egészségügy összeomlását. A vita után a Magyar Orvosok Szakszervezete joggal nehezményezte, hogy az aktuális valóság – mint például a rémes állapotú szentesi műtők – feltárása – vagy a másik oldal részéről éppen a kozmetikázása – mellett ciklusokon átívelő, kiszámítható, a benne dolgozók és a betegek számára is minőségi javulást hordozó egészségügyi fejlesztési tervről egyik oldal sem beszélt.