„Újságírást, ne zaklatást!” „Nektek nincs lányotok?” – ordítom én is a Mediaworks székháza előtt néhány tucat tüntetővel, miután az ingyenes kormányközeli Metropol napilap friss számában miniszoknyás női lábakról készült fotóválogatást tettek közzé. A fotókat a rajtuk szereplő nők tudta és beleegyezése nélkül olvasók készítették és küldték be a Helló, Budapest! című rovatba, a szerkesztők meg simán nyomtatásba adták azokat vicceskedő, szexista kommentárokkal tűzdelve. A rovat lényege, hogy közvetve az olvasók szerkesztik: az általuk Budapesten jövés-menés közben érdekesnek ítélt pillanatokat, történéseket vagy rosszabb – és feltehetőleg nem ritka – esetben embereket fotózgatják, az összegyűlt anyagból pedig a lap szerkesztői gyártanak olyan „kreatív” tartalmat, mint például a hírhedt hajléktalanalázó cikkeik vagy a most nagy felháborodást keltett miniszoknyás gyalázat. Azzal pedig, hogy a személyiségi jogokat és méltóságot sértő, zaklató képeket közzé is teszik a lapban, azt üzenik az olvasóközönségnek: ez teljesen rendben van.

Egy olyan országban, ahol több százezer nő és lány a négy fal közt, a saját családjában, párkapcsolatában sincs biztonságban. Budapesten, ahol nemrég férfiak titokban fotózgattak fiatal nőket, vagy lopták le közösségi oldalukról a képeiket, majd kommentekben kitárgyalták, hogyan ölnék meg, kínoznák, bántalmaznák őket szexuálisan. A zaklató rovat egyik áldozata egy érettségijére utazó lány volt. És könnyen lehet, hogy nem ez volt az első eset, hogy utcai zaklatás érte.

A Metropol és az azt kiadó kormánypárti médiakonglomerátum, a Mediaworks lapul, kussol, nem kér bocsánatot. Bele se kezdek, újságíróként mennyire dühít a szakma eme magas szintű művelése. Most leginkább nőként ordítok, aki sok tízezer-százezer lányhoz hasonlóan tizenévesen megtapasztalta, milyen idegen férfiak szexuális/hatalmi vágyának tárgyává válni. Emberként tárgynak lenni semmikor sem jó, de az, hogy a lányok egészen kicsi koruktól folyamatosan találkoznak ezzel valamilyen formában, borzasztó és meghatározóbb, mint amennyi jelentőséget tulajdonítunk neki.

Nem éltem át durva dolgokat. Csak a „szokásos”, amire szinte bárki legyintene, ez a női lét része, ha úgy tetszik: bók. Dudálás, füttyögés, beszólás az utcán. Lefékez mellettem egy pizzafutár, megkérdezi, hazavigyen-e. Nem, kösz. 14-15 éves vagyok. A barátnőmmel sétálok, fényes nappal jó ideje követ minket egy férfi, nagy nehezen lerázzuk. 13-14 éves vagyok. Utánam fütyül a tűzoltóság ablakából egy tűzoltó. Ez nem ér, a tűzoltókat tisztelem. Bulizok, átvágok a tömegen, megmarkolják a fenekem, mire visszanézek, nem látom, ki volt az. Szokványos. 16-17 éves vagyok. Hazafele mindig szedjük a lábunkat, párban járunk. Sötét van és megtanultuk, hogy az utca nem biztonságos a lányoknak. Ezek szinte minden tinilány emlékei – méghozzá a legkevésbé durvák.

Miért emlékszünk rájuk mégis? Mert kellemetlen és ijesztő volt használati tárgynak érezni magunkat, védekezni pedig többnyire nem tudtunk. Sokkal rémségesebb történetekért pedig nem kell messze menni: elég beszélgetni barátnőkkel, nagy valószínűséggel van köztük olyan, akit 13-14 évesen súlyos szexuális zaklatás ért.

Ezek az élmények, a férfiak általi korai szexualizáció, a testünk megérinthetősége, használhatósága, kommentálhatósága, fotózgathatósága tényleg a női lét szerves része. Erre pedig nem legyinthetünk. Nem mondhatjuk a lányoknak, hogy ezt ki kell bírni, majd jobb lesz – ami még csak nem is igaz.

A világraszóló gyermekvédelmi reformok ellenére a gyerekek jelentős része továbbra is végtelenül kiszolgáltatott helyzetben van Magyarországon. Az utcán, az online térben, a négy fal közt, az intézményekben, melyek elvileg őket védelmezik.

Tuzson Bence igazságügyi miniszter szerint a Kincsem Parkban kellene tartani a Pride-ot, ott lehet a külvilágtól elzártan, a gyerekektől távol vonulgatni körbe-körbe. Lázár János – akinek az aljas gyűlöletkeltésnél mindenképp lehetne jobb dolga, amit a pünkösdi vasúti összeomlás is kiválóan példáz – gyorsan rálicitált miniszter kollégája tahóságára. A Lázár által közzétett videóban saját fia kérdezi tőle felháborodva – ironikus: politikai pedofília kimaxolva –, hogy fog ő kimenni innentől a lovira vagy focimeccsre, ha a Kincsemben vagy neadjisten a Puskásban tartják az idei Pride-ot. Mert azt a földet ugyebár, amit egyszer összebuziskodtak, nem érintheti már gyermekláb, de még olyan kifejlett büszke heteró fideszesek számára is kockázatos lehet, mint maga Lázár János. A szexuális kisebbségek jogaival telítődött levegő pedig nem megfelelő szellőzés esetén súlyos allergiás reakciót válthat ki – sugallja a Lázár család. A miniszter pedig azóta is élvezettel fürdőzik a videó miatt őt bombázó újságírói kérdésekben. Így demonstrálhatja ugyanis, hogy neki és a fiának joga van az undorodáshoz, hiszen egy úgynevezett demokráciában élünk.

A Pride tehát ma az ország legsúlyosabb „gyermekvédelmi” kérdése.

Nem az, hogy az adóforintjainkból fiatal nők utcai zaklatását finanszírozza a kormány. Egy kormánytagban sem merül fel a kérdés, vajon milyen hatással van a nők életére, a társadalom nők elleni erőszakhoz való hozzáállására, hogy már kislányként is büntetlenül zaklathatták őket férfiak. „Mentségükre” szóljon, egyikőjük se volt soha kiszolgáltatott kislány, hiszen mind hatalmi pozícióban lévő férfiak, így nyilván nehezebb átérezni a helyzetet…

És a Pride-dal ellentétben az sem éri el az államférfiak ingerküszöbét, hogy nemrég kiderült, maga a Budapesti Javítóintézet igazgatója kényszerítette prostitúcióra az intézménybe kerülő lányokat éveken át, és még az úgynevezett kifogástalan életvitel vizsgálaton is simán átment. Ne legyenek kétségeink, az intézetis gyerekek adása-vétele, prostitúcióra kényszerítése nem ritkaság Magyarországon, amiről meglepő lenne, ha nem tudna a gyermekvédő kormány. De hogy ezt a létező legmocskosabb üzletet egy gyermekvédelmi intézményvezető művelte „észrevétlenül”, az talán a kegyelmi botránynál is durvább.

Nektek nincs lányotok?! Tulajdonképpen mindegy is, a felelősség közös. Ordítsunk, ha ordítani kell, álljunk ki a nőkért, lányokért, teljen meg panaszlevéllel a Metropol email fiókja, érjük el, hogy legközelebb kétszer is meggondolják, mire buzdítják olvasóikat, készítenek-e árucikket nők testéből!

Egy gyerek felneveléséhez az egész falu kell – tartja a mondás. Nos, a mi ”falvaink” finoman szólva is katasztrófa sújtotta állapotban vannak, már ami a gyerekek jóllétét és egészséges fejlődését biztosító intézményeket illeti, de mi, a közösség azért még mindig itt vagyunk. Miután az állam kivonult a gyermekvédelemből, a nők elleni erőszak áldozatainak védelméből, és csak propagandacélokra használja azt, a szemléletváltás felelőssége csakis a miénk: tényleg újra és újra megetetjük a lányokkal, hogy a zaklatás és az erőszak elkerülhetetlen és következmények nélküli?