Magyarországon valami készül, ez kétségtelen. A kérdés az, hogy mi. Az orbáni autokratikus politikai struktúra mindenesetre jelenleg a legnagyobb válságát éli. Története során először egy ellenzéki formáció politikai többséget épített föl vele szemben.

Ez a politikai többség erőt, önbizalmat, ösztönzést ad azoknak is, akik nem vallják magukat a Tisza politikai táborához tartozóknak, de az Orbán-rezsim leváltása érdekében hajlandóak taktikai szövetséget kötni vele.

Így tehát azt mondhatjuk, hogy jelenleg három karakteres politikai tömb van Magyarországon: a Fidesz-tömb, a Tisza-tömb és egy olyan vegyes tömb, amelynek voltaképpen nincs kimondott és önálló politikai programja, így a vegyes indítékú antiorbánista polgároknak lehetne őket nevezni.

Puzsér Róbert úgy fogalmazott ennek a vegyes tömbnek a tegnapi többtízezres Kossuth téri tüntetésén: az illiberálisoknak nem pusztán a liberálisok az ellenfelei, hanem a konzervatívok, a liberálisok és a szocialisták is.

Ez a megfogalmazás és keretezés ugyanakkor nagyon is jellemző: egyszerre politikus és apolitikus álláspontot tükröz. Van ugyan politikai álláspontunk – mondja –, de alapvetően nem a politikai álláspontunk miatt állunk szemben az illiberalizmussal.

Bár Puzsér nem mondja ki, de az ő és a többi szónok mondandójából nem olyan nehéz kitalálni, hogy mi a szembenállás valódi kritériuma – legalábbis szerintük. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a vegyes indítékú tömb, a konzervatívok, liberálisok és szocialisták mindannyian demokratáknak tartják magukat, szemben az illiberalizmussal, amelynek a lényege szintén nem az antiliberális, hanem az antidemokratikus politikai kormányzás lenne.

Végül is mindez felfogható a hegemón kormánypárti politikai felosztások egy meglehetősen bátortalan átkeretezési kísérleteként.

Az alapvető politikai törésvonal tehát, sugallják a szónokok, demokraták és autokraták és között húzódik. Ugyanakkor megpróbálnak úgy tenni, mintha a demokratikus követelések nem politikai követelések lennének, hanem valamifajta politika feletti vagy alatti normalitást képeznének.

Erre utal, hogy számos megszólaló jelezte, „normális” esetben ő nem politizálna, de mivel a helyzet most nem normális (autokratikus, diktatúrába hajló), ő is föláll a politikai színpadra.

A kérdés azonban az, hogy miféle demokráciára gondolnak a vegyes tömb szóvivői?

Hogyan gondolhatják azt, hogy a demokratikus követelések nem politikai követelések?

Különös módon úgy tűnik, mintha a demokráciát nem politikai, hanem talán erkölcsi fogalomként értenék. Miközben teljesen világos, hogy ők mindenesetre nem szociális demokráciára gondolnak.

E demokratikus követelések lényegében nélkülöznek bármilyen társadalmi transzformációra vonatkozó igénybejelentést. E követelések pusztán politikai transzformációt céloznak meg, ezt is apolitikusan normatív követelésnek álcázva; tehát nem a társadalmi javak, hanem pusztán a politikai hatalom egyenlőbb elosztását akarják:

egyenlőbb bánásmódot, szakmai és intézményi autonómiák biztosítását, az állampolgári jogok tiszteletben tartását, az autokratikus önkény korrekcióját, szélesebb körű részesülést a közhatalomból, „nyugatos felzárkózást”, nem pedig „keleti elnyomást”, stb.

Nehéz elhárítani a gyanút, hogy a status quo ante visszaállítása, tehát mégiscsak a liberális demokrácia a vegyes tömb politikai fantáziájának a magva, melyet azonban szeretnének nem liberálisnak látni, hanem az egyedül normálisnak.

Ha így van, akkor Puzsérnak nincsen igaza: a semleges demokratikus követelések mögött valójában a liberális demokrácia hegemóniájának a követelése húzódik meg, melyet politikafölötti, „civil” erkölcsi normalitásnak próbálnak beállítani.

Ez szerintem hamisság, csúsztatás, még akkor is, ha a liberális demokrácia számos elemét szeretjük és fontosnak tartjuk megerősíteni.

Szerintem ennek a depolitizált, moralizáló demokratizmusnak az ellentmondása ott ütközik ki a leginkább, amikor az egyik szónok, Pankotai Lili azt hangsúlyozza, hogy a demokráciát nem pusztán intézménynek, hanem „szokásnak, magatartásnak, belső hozzáállásnak” kell tekintenünk.

Mert könnyen lehet, hogy amit ő többnek tart, az valójában kevesebb. Hiszen ezek szerint a demokrácia merőben szubjektív, habituális dolog, lényegében nem is más, mint egy egyfajta osztálykultúra vagy osztályhabitus. Ez nem más, mint a „mentalitás” kritikája a struktúra kritikája helyett, ami semmi jóra nem vezet.
Szerintem erről szó sem lehet, hiszen ez a demokrácia leszűkítése, nem pedig kiterjesztése. A demokrácia igenis intézmény, de még ennél is több: társadalmi-termelési mód. A demokráciának nem pusztán szubjektív attitűdként, bár természetesen így is, hanem társadalmi valóságként van értelme. A társadalmi valóság pedig nem azonos a szubjektív attitűdök összességével, hiszen a társadalmi-termelési viszonyok önálló, szupraindividuális dimenziót képeznek.

A lényeg épp az, hogy a demokráciát a politikai struktúrán túlra, a társadalom termelési és érintkezési viszonyainak egészére is ki akarjuk terjeszteni, mondjuk a gazdaságra vagy az oktatásra-nevelésre, vagy a szexuális viszonyokra is.

Épp ez az, ami túlmutathatna a liberális demokrácia hegemóniájának meglehetősen szűkkeblű követelésén. A demokráciának ezt a politikai struktúrán túlra való kiterjesztését nevezték régebb szocializálásnak, és a szocializmus sokak szerint nem is más, mint a demokráciának a kiterjesztése a társadalmi termelés tágabb viszonyaira is.

Jászi Oszkár írja például:

„A szocializmus semmi egyéb, mint a gyárak önkormányzata… Az igazi probléma abban áll, hogy hogyan lehet a szabad piac az egyéni iniciatíva fenntartásával, kitűnő szakemberek spontán és jókedvű vezetése alatt, a munkástömegek szövetkezeti részvétele mellett egyre inkább kiküszöbölni nem a kapitalisták produktív tevékenységét, hanem a profitját, meghagyva azt a vállalkozó nyereséget, mely valóban a különösen kvalifikált szellemi munkás munkabére.”

Ebben az egyáltalán nem antikapitalista, inkább liberális szocialista koncepcióban a demokratizmus azt jelenti, hogy a profitot is demokratikusan kellene elosztani, hiszen antidemokratikus az, hogy valaki nem a munka, hanem a termelőeszközök tulajdonának jogcímén keresztül jusson jövedelemhez, tehát úgy, hogy nem dolgozott meg érte, pusztán elsajátította a mások munkája által termelt értéket.

Ha nem foglalkoztok a termelési viszonyok szintjén is az antidemokratikus struktúrákkal, akkor mit akartok kezdeni a „luxizással”? Csak az igazságtalan vagyon mutogatása zavar benneteket, mert „olyan ízléstelen”, vagy zavar a vagyon igazságtalan megszerzésének a módja is? Ha mondjuk Mészáros történetesen művelt, netán humanista attitűdöt mutató ember lenne, akkor már minden rendben is lenne?

Antidemokratikus az, hogy azok, akik dolgoznak, nem rendelkeznek a termelőeszközökkel, akik viszont rendelkeznek ilyenekkel, azok nem bérért dolgoznak, és nem is bérből élnek.

Épp ezért a demokratikus az lenne, ha a dolgozó emberek beleszólhatnának nem csak a tőlük gyakran távoli politikai, hanem a hozzájuk közeli, húsba vágó termelési viszonyokba is.

Miféle dolog az, hogy a parlamentben döntik el, hogy mi történjen a munkahelyeken, nem pedig a munkahelyeken döntik el?

Miért kellene tiszteletben tartani az akadémiai dolgozók szakmai autonómiáját és demokráciáját, ha nem tartjuk tiszteletben az építőipari munkások szakmai autonómiáját és demokráciáját?

Miért csak a demokrácia elvont, fennkölt és jogi formáit szeretik a liberális demokraták, a konkrét, anyagi és gazdasági formákat viszont miért tekintik szélsőségnek?

Minden esetre szerintem a demokratikus politikai követelések társadalmi kiterjesztése, valóságos társadalmi tartalommal való feltöltődése, nem pedig identitárius kisajátítása jelentené a liberális nosztalgiából és hegemónia-akarásból való kilábalást, valamit, ami nem visszacsinálni akarja a múltat, hanem meghaladná a fennállót.