[Azokról a kommunista mozgalmárokról szól ez a könyv, akik e]gy futó pillanatra magukénak tudtak egy másmilyen életet, legalábbis megpillantottak valami mást, saját és felmenőik történelmének a végét – aztán elvették tőlük. Ezt a veszteséget talán soha semmi sem teheti jóvá, legalábbis rövid életükben vagy a rákövetkező években, mind a mai napig, biztosan nem tette jóvá semmi. Ehelyett a veszteség is lassacskán elvész: utódaik életének ez a veszteség az előfeltétele, politikai tapasztalatuk alapja. De már nagy erőfeszítés árán sem képesek megérteni, mit jelentett csalódni a forradalomban, pedig ők, mi magunk – mind a mai napig – ennek a csalódásnak vagyunk a szó szoros, történelmi, tudományos értelmében a leszármazottai. A csalódás nem a mi tapasztalatunk, mégis abból lettünk. […] Kommunisták voltak. Ki fogja meggyászolni őket – mint kommunistákat? Ki, ha nem a kommunisták – bárkik legyenek is? És a kommunisták többsége mégis hallgat. Az archívumok nyitva állnak. […] [De így is] alig végezték el a gyászmunkát azok, akiknek a legsürgetőbb kötelessége emlékezni.^[1]

Az a – több okból is figyelemre méltó – kötet, amelyből idézünk, a Gestern Morgen (Tegnapi holnap) címet viseli. Az, hogy szerzője, Bini Adamczak, vállaltan „nem polgári” történetírást kívánt elvégezni, mindenekelőtt azt jelenti, hogy nem tekintette a puszta adatrögzítésben, a „konstatálásban” kimeríthetőnek a múltfeldolgozás feladatát, hanem performatívan „emléket kívánt állítani” az 1917–1939 közötti időszak kommunista mozgalmárainak, akiket ő maga „magára hagyott kommunista kísérteteknek” nevez; az ő meggyászolásuk lehetőségét igyekszik „visszaperelni” egyfelől az emléküket bitorló és az eszme hiteltelenítése végett instrumentalizáló „antikommunistáktól”, másfelől a néhai Párt és döntései mellett akár máig kitartó, az áldozathozatalt történelmi szükségszerűségnek beállító, minden bűn felhánytorgatását az antikommunizmus vélelmezett erősítéseként üldöző „ős- és neobolsevikoktól”, végül azoktól az „újkommunistáktól”, akik azért hallgatják el a bűnöket, mert egyszerűen „tiszta lappal” szeretnének kezdeni, és vagy csak a forradalom „elévülhetetlen érdemeire” emlékeznének, vagy az egész szovjet kísérletet elfelejtenék.

Adamczak, az említett politikai csoportok tiltása ellenében, szigorúan csak a Szovjetunióra koncentrálva (mert itt jött létre először az a tartósan szocialista állam, amelyről a többit majd másolják, és amely – jóval az eszme többszöri pervertálódása után – irányítani fogja saját „szatellitjeit”), azokért végez gyászmunkát, akik saját bőrükön tapasztalták meg az októberi szocialista forradalom ismételt kudarcait és életükkel fizettek belsőleg előidézett katasztrófáiért.

Ezeket a rettenetes kudarcokat hosszasan lehet sorolni, kezdve a fehér ellenforradalom előidézte polgárháborútól (1917–22), a kísérlet azonnali militarizálódásától és katonai hierarchizálódásától, aztán a kronstadti szovjet (1921) eltiprásától, 16 ezer civil lázadó agyonlövésétől (Zinovjev, akit majd ’36-ban végeznek ki, Tuhacsevszkij marsall, akit ’37-ben, és Trockij, akinek ’40-ben Mexikóvárosban töri be jégcsákánnyal a fejét egy NKVD-ügynök, ukrán, kínai, lengyel, litván katonákat hozatott, mert az oroszok nem voltak hajlandók teljesíteni a kivégzési parancsot), miután követeléseiket (parancsuralmi irányítás helyett munkástanácsok valódi önkormányzatát a gyárakban, választási-, szólás- és sajtószabadságot, gyülekezési jogot, vizsgálati bizottságot a börtönökbe és koncentrációs táborokba zártak ügyében, politikai foglyok szabadon engedését, nevelési és kulturális ügyekben a politikai irodák és bürokrácia megszüntetését, fejadagok egységesítését, szabad földművelést és állattartást a parasztságnak, szabad kézműipart; „minden hatalmat a szovjeteknek, semmi hatalmat a pártoknak”; a februári polgári és az októberi szocialista után harmadik, kommunista forradalmat, amely végre kiterjed a hadi kommunizmus rekvirálásai sújtotta, éhező, megkínzott vidékre is) meg sem hallgatták [YT: 91–5]. Folytatni lehet Lenin a X. Pártkongresszuson (1921) bejelentett határozatával, miszerint vége a „széthúzásnak”, a „frakciózásnak”, a továbbiakban „semmiféle ellenzékiség nem megengedett”;^[3] majd miután Lenin többé-kevésbé természetes halált halt (1924), említendő holttestének bizarr mumifikálása és mauzóleumának felállítása („a történelem során először a múmiát nem kötözték gyolcsba, hanem teljes testében kiállították egy nyitott koporsóban”), ami messzemenőkig szembement a hatalom hierarchikus misztifikációját ellenző kommunizmus eszméjével (Sztálin tervét hallva elsőként Trockij és Buharin tiltakozott), hiszen a dolog egyet jelentett a közvetlen közelmúlt kultikus dehistorizálásával, annak babonás biztosításával, hogy testét állandó felügyelet alá helyezve a ravatalon, Lenin szelleme ne térhessen váratlanul vissza, és a kommunista gyászmunka államosításával, a gyász megkövetelt, tűrt és tiltott módjainak, tárgyainak és tabuinak szigorú kijelölésével [YT: 87–90].

Adamczak aztán az erőszakos iparosítással folytatja – amint a forradalmárokat már a húszas évek első felében kisemmizett kényszermunkásokká, az Új Embert militarizált munkaerővé és nyersanyaggá, így „a munkást végül gépezetté” degradálták [YT: 82–3], táplálkozását teljesítményéhez kötötték, munkaidejét megnövelték, távolmaradását dezertálásként büntették, sztrájkjait (az évtized legelején) brutálisan megtorolták, a gyárakat, adaptálva a menedzseri szemléletű taylorizmust („futószalagosítás”: a munka részfolyamatokra aprózása – az eldologiasítás eredete), katonai vasfegyelemmel vezényelt kaszárnyákká alakították, a szocializmus tervezetét pedig átírták iparfejlesztési megaprojektté (NEP).^[4] Ezután pedig jönnek a kirakatperek és a központilag megtervezett nagy terror, a „sztálini tisztogatások” (1936–38), amelynek során 1,345,000 embert elítéltek el, közülük 681,692-t halálra, a kivégzések jelentős részét a forradalom huszadik évfordulójára időzítve (a legintenzívebb szakaszban napi 560 kivégzést hajtanak végre Moszkva fő kivégzőhelyein Sztálin zászlaja alatt, rajta a felirat: „az élet jobb lett, az élet már most sokkal vidámabb!”). Összefoglalva ezekkel a sokkoló adatokkal kell elszámolni: a XVII. Pártkongresszus (1934) 1,966 meghívottjából öt éven belül 1,108-an börtönben, munkatáborban vagy a föld alatt vannak, 250 ezer párttagot (a tagság 9%-a) egyszerűen kizárnak. [YT: 36–8] A terrornak nincs kiemelt populációs, politikai, etnikai, ideológiai célpontja, mindenki potenciális bűnös, „a társadalmat univerzálisan terrorizálják […], [ennek] irracionalitása aláássa a terror klasszikus logikáját […], mert mi értelme átfogó félelmet gerjeszteni a társadalomban, ha nem véd meg az autoritásnak való legteljesebb alárendelődés, a sztálinizmussal való legtisztább azonosulás sem?” [YT: 40–2]

A válasz részben a produktivizmus racionalitása: külső gyarmatok hiányában, és mivel a rasszizmus hivatalosan tiltva volt, belülről kellett szinte ingyenes, vagyis rabszolga-munkaerőt előteremteni, amit biopolitikai kódokkal nem, csak értelmetlen politikai-morális bélyegekkel („áruló”, „szabotőr”, „fasiszta”, „trockista”…) igazolhattak.

A „kommunista” terror „őrülete” kéz a kézben járt a tőkés módon fegyelmezett termeléssel, annak szellemiségét erősítette, munkatelepeit és gyárait táplálta.

De Adamczak helyesen írja: ha az új név alatt változatlanul a korábbi, brutálisan represszív hatalomtechnika nyilvánult is meg, az árutermelő modernizáció démona, amelyet nem űzött ki 1917, attól még forradalmi változás is történt ’39-ig; vagyis a terror ennek a nagyon is valós társadalmi-politikai-gazdasági változásnak az ellenére, jobban mondva azzal együtt zajlott: „a szocializmus szétszálazhatatlanul összefonódott a kapitalizmussal”, maga az erőszakos iparosítás az állam „kompenzatórikus feltőkésítése” [YT: 81] volt, és noha nem rasszizmussal igazolt rabszolgamunkán, hanem manipulatívan moralizáló lelki, titkosszolgálati, rendőrségi és jogi terrorral igazolt kényszermunkán alapult, így hajtva végre nem a szocializmusba való átmenetet, hanem a tőkés rendszerhez „felzárkózó modernizációt”, a tömeggyilkosság, az általános megfélemlítés, a hierarchikus struktúrák reprodukciója akkor sem tudható be külsődleges hatásnak vagy a zsarnoki önkény torzításának.

Még azt sem mondhatni, hogy a forradalom „elfajzott”. Azt kell szem előtt tartani, hogy az esemény, ami 1917-ben megrázta Oroszországot, ebben az esetben sem azonos maradéktalanul saját totalizált makropolitikai kifejeződéseivel (azaz sem „februárral”, sem „októberrel”); több, más történt a totalizálhatatlanul heterogén társadalom mindennapi valóságának „molekuláris” vagy mikropolitikai, illetve a nem pártszerű, mégis tudatos mozgalmi cselekvés metapolitikainak nevezett szintjein annál, amennyit a bolsevik (vagy bármilyen) Párt a „moláris” (a nagypolitikai) szinten ki tudott fejezni, ahogy a társadalmi frakciókat saját totalitáselvével egybegyűjtötte és reprezentálta az állam megkaparintásával és magába olvasztásával, az egész szituáció szándékolt leuralásával.^[5]

Ez azonban nem – vagy nem egyszerűen – a bolsevikok hibája volt. A mikro- és metapolitikai „prezentáció” és a makropolitikai „reprezentáció” szintjeinek egybe nem esése logikai (halmazelméleti) szükségszerűség, minden esemény strukturális állandója: semmilyen társadalom nem azonos az állammal, amely elvileg lefedi. Az 1917-es események azért kapták végül az „októberi szocialista forradalom” nevet, mert a bolsevikok sikerrel érvényesítették saját modelljüket, amelynek fő törekvése az volt, hogy „megszüntesse a forradalom polifóniáját.”^[6] Ugyanakkor azonban ez, az esemény szükségképpen restriktív (és represszív) politikai reprezentációjának megképzése volt a felfordulás intézményesülésének, egyszersmind az ellenforradalommal szembeni fellépésnek az ára. Azaz a történetfilozófiai kérdés nem úgy hangzik, hogy hol térítették el a forradalmat, ugyanis az eseményt szükségszerűen el kellett téríteni (politikailag, jogilag, kulturálisan reprezentálni kellett), hogy megszilárduljon.

Az is nyilvánvaló, hogy az ellenforradalom (és a külső támadás) elleni fellépés okozta a mozgalom azonnali militarizálódását, a mimetikus erőszak elharapózását, ami a hatalom megtartása-megerősítése árán nyomban eltörölte a bolsevizmus minden jogigényét a kommunizmus – uralommentesség – eszméjére.

A voltaképpeni kérdés inkább úgy szól, lehetséges lett volna, vagy lehetséges-e valaha belsőleg előállítani az ellenforradalom elleni fellépés erőszakmentes ellenforradalmát, amely – a kettős tagadás a történelmi materializmus axiómájául szolgáló tételére rácáfolva (amelyet a lentebb vizsgálandó szerzők nagy része elvetett) – ugyanakkor nem csap vissza az eredeti („fehér”, restaurációs) ellenforradalomba, hanem harmadik minőséget képez…

Így ami a „vörös terrort” illeti, „az igazság megszüntethetetlenül ellentmondásos. Nem, nem a kommunizmus követte el [a terrort]. Ugyanakkor nem is valami más, mint a kommunizmus.” [YT: 42] Csak akkor lehetne „másnak” tulajdonítani, ha megjelenik az ellenforradalom elleni fellépés ellenforradalma: a „valódi” (kitartó) kommunizmus. Ilyesmi nem történt.

(Adamczak nem mondja, de Mao pontosan az ellenforradalom elleni fellépés következményeivel, az autoritarizmussal, a bürokratizációval és a militáns iparosítással szemben kísérelt meg egyfajta ellen-ellen-ellenforradalmat indítani – ezt célozta a kulturális forradalom –, de ő sem tudta kiverekedni magát a dialektikából; ez csak akkor sikerülhetett volna, ha az „egyből kettő lesz” értelmében a Kínai Kommunista Párt kettéhasad – ami viszont újabb polgárháborúhoz vezetett volna, óhatatlanul újraindítva a mimetikus erőszak ördögi körét. Ezt a folyamatos, agresszív dialektikus replikációt csak azok a szocialista forradalmak kerülték el, amelyek az ellenforradalom megjelenésekor önként lemondtak hatalmukról – mint Salvador Allende Chilében Pinochet-val szemben [YT: 104] –, ezzel viszont az ország azonnal fasizmusba zuhant.)

Mindebből arra kell következtetnünk, hogy – a Párttal szemben prezentált bármilyen pártszerű kontraszt híján (ami több lett volna, mint metapolitikai akció) – a szovjet közreműködők nem pusztán félelemből cselekedtek, nem is megtévesztés áldozataként vagy „tudathasadásosan” – bár nyilván ilyen is volt –, hanem sokan, nagyon sokan közülük őszinte kommunista meggyőződésből vettek részt tanúként, bíróként, vallatóként vagy nézőként a terrorban, nem csupán egymást, hanem önmagukat is porig alázva, ítéletet kérve, hozva és kapva elvtársaik vagy önmaguk ellen. „A szinte teljes önpusztítás a forradalmi energiából táplálkozott” [YT: 43], mert nem volt más politikai csoportosítás, amely kanalizálta volna a metapolitikai erőket, vágyakat, álmokat. Ezért aztán a „fetisizált egység igénye”, vagyis (párt)állam és szituáció, makro- és mikro-/metapolitika erőszakos (mert lehetetlen) összeolvasztásának, a társadalom homogén totalizációjának a vágya az alsó sorokból tört fel, hiszen, alternatíva híján, csak az egy és oszthatatlan bolsevik Párt szavatolhatta a történelmi hatóképességet és végérvényességet. [YT: 50]

Vagyis nem egyszerűen „a diktátorok” egyéni vagy csatlósaik csoportos, hanem az összes párttagok kollektív nárcizmusa kívánta a kikezdhetetlen fegyelemmel előállított, masszív önazonosságot a Párton belül és a masszív (hamis) totalizációt állam és társadalom viszonyában; a terrorsorozat csoportdinamikai szükségletet elégített ki, a megtisztulás tömeglélektani vágyképzet volt, így a minden külsődlegesség („paraziták”, „ügynökök”, „ellenállók”, „kapitalisták”, „a régi rend”…) üldözésében és ismételt elítélésében rejlő kielégülést valósnak, a mindig megerősítésre szoruló (mert lehetetlen) önazonosság teljességét élvezetesnek kell hinnünk, magának a tömeges nárcizmus önélvezetének – és ha ezt a halálösztönnek tudjuk is be, akkor is: túl szadizmuson és mazochizmuson.

Adamczak narratívája a Molotov–Ribbentrop-paktumig (1939) tart. Pontosabban onnan kezdődik: a könyv fordított időrendben vizsgálja a forradalom utórezgéseinek fő törésvonalait, mert „a mából így látszanak”, de éppen azért, hogy leszámoljon a vélelemmel, miszerint lenne egyetlen jól azonosítható mozzanat, vétek vagy ősbűn, amikor a szovjet forradalom történetében „minden rosszra fordult”; ehelyett úgy tűnik, „már mindig is túl késő volt” [YT: 75]. A Gestern Morgen ennyiben „történelem- és genealógia-ellenes” gesztust hivatott végrehajtani, „nem azért fordul a múlthoz, hogy jobban értse a jelent, hanem hogy megragadja beteljesítetlen jövőjét, egy lehetséges jelent, amely sosem tudott valóban jelenné válni” [YT: 82, kiemelés az eredetiben].

A könyv tehát valójában a német–szovjet megnemtámadási szerződéssel indul (1939. augusztus 23.), az 1989-ben nyilvánosságra került titkos záradék szerint Lengyelország és egész Kelet-Európa érdekszférákra való felosztásával, „az antifasiszta internacionalizmus és a Harmadik Internacionálé elárulásával”, amikor „az orosz forradalom – ötven évvel a szocializmus hivatalos összeomlása előtt – végleg kilehelte a lelkét”, megindult a Szovjetunióba menekült német és osztrák születésű kommunisták, zsidók, antifasiszta ellenállók – sok száz ember – kiadatása a Harmadik Birodalomnak, és „nem csupán a Kommunista Párt, de a leendő kommunizmus is veszélybe került”, mégpedig a kettő egy csapásra, hiszen a Párt nemcsak a jelent és a múltat hitelesítette, hanem, maradéktalanul kitöltve minden történelmi idősíkot a közösség és az egyén szintjén, a jövőt is. [YT: 30] És pontosan ezért volt jóformán lehetetlen kilépni belőle még akkor is, amikor történelmi küldetését elárulva a fasizmussal szövetkezett (és tudjuk, hogy ugyanez a régiek számára 1939-ből ismerős dilemma, a Szovjetunió felé viselt lojalitás az antikommunisták ellen kontra kommunista elvhűség dilemmája ismétlődött a nyugati értelmiségiek számára őrjítő monotóniával ’53-ban, ’56-ban, ’68-ban…);^[7] nem volt könnyű visszaadni a pártkönyvet még Nyugaton sem, nemhogy a ’30-as évek végi Szovjetunióban, rajta kívül ugyanis a szubjektum történelmi létezésének átélhetősége végzetesen lecsökkent, ő maga páriastátuszra fokozódott le, miután saját idealizált énje a Párton szűrődött át, az közvetítette vagy vetítette ki a számára a Történelem síkját, amelyen szubjektivációja végbement.

Ebben az értelemben (de nagyon konkrétan is) a párton kívül csak áldozati szerep kínálkozott, és ez az iszonyú nárcisztikus seb tömegek számára szemlátomást tűrhetetlenebb volt, mint elutasítani az autonóm morális kiállást, és inkább vállalni az önkritikával magukra idézett halált.^[8] Mert ha ők nem is, a Párt „élő szervezete” tovább él, így ha az értelmetlen eljárásban hűségesen alakítják szerepüket, végső soron még haláluk is értelmes lehet, nevük beíródhat a pártarchívumba és -legendáriumba („mondják meg Sztálinnak, nevével az ajkamon halok meg”, így a terror egyik áldozata), emlékük megőrződhet [YT: 51]; és mivel a Történelem nem egyszerűen folytatódni fog, hanem – az eszme jegyében és megtestesítője által, amely haláluk után is hordozza törekvéseiket – folytatni fogják, a halálos ítéletet saját elvtársaiktól elfogadó kommunisták, a „szabadságolt halottak”, a legnagyobb nárcisztikus kárpótlásban részesülhetnek: nem kell szembenézniük saját végességükkel, sem a természet-történelem emberi ésszel felfoghatatlan talányával: a mulandóság értelmetlenségével.

A Gestern Morgen tehát a húsz évnyi terrorforradalom egymást követő hullámaiban meggyilkoltak elégiája, azoké az orosz, ukrán, grúz, tatár, észt, finn, litván, német, lengyel, szerb, román, magyar, görög, török, bolgár, kisebb arányban francia, olasz, holland, belga kommunistáké, akiket a kommunizmus nevében önjelölt kommunisták gyilkoltak meg.

Az emlékük azóta is, „mind a mai napig” folyamatos elfojtását illetően „hagyományos kommunisták és olyanok kísérteties szövetségről” ír, „akik nem osztoznak a hagyományon”, de előbbiekkel együtt „ki akarják füstölni a holtak szellemét”, a kommunizmus kommunista áldozatainak démonait a kommunista tradícióból [YT: 32], így kísérteties szövetségükkel másodszor is meggyilkolnák őket, ismét „az ügy” érdekében – nehogy az antikommunista ellenfeleket erősítsék, elismerve a mozgalom, mint minden forradalmi kezdeményezés, kronoszi karakterét. Ezzel az autoimmun védekezési mechanizmussal, miáltal a kommunizmus szervezete vagy a történelmi materializmus diskurzusa újra meg újra maga (hagyománya, mozgalma, pártja és politikája, terminológiája, Történelme…) ellen fordul, akár az önfelszámolásig menően sajátjai ellen irányozza „forradalmi energiáját”, kényszeresen ismételve, mintha a halálösztön monoton kopogását követné, az összeomlás ciklusait – ezzel a logikával sűrűn találkozhatni a történelmi materializmus diskurzusában, élén Lukács Györggyel, aki – ezt máshol igyekeztem megmutatni – kísérletet sem tett a történelmi gyászmunka fogalmának és (rögtön) egyben gyakorlatának a kidolgozására.^[9]

De miben különbözik saját eljárásunk Adamczakétól? Ő azt kéri, vessünk véget a holtak ismételt meggyalázásának, méltóképpen temessünk el és gyászoljuk meg őket. Mi kontraintuitív hipotézissel dolgozunk. Egyfelől az a feltevés vezet minket,

hogy a valóban méltó temetés, ahogy Adamczak szándéka ellenére saját könyve is példamutatóan demonstrálja, éppen nem örök nyugalmat ad, hanem, résnyire nyitva hagyva a kriptát, lehetővé teszi a holtak számára a kísérteties visszajárást, az inzisztáló jelenlétet; hiszen akit rendesen eltemetnek, hogy ne járhasson vissza, azt felejtik csak el igazán.

Másfelől, ami ennél is fontosabb: úgy véljük, ebben az értelemben a kommunizmus kommunista áldozatainak (máig tartó) nem nyugvása nem véletlen vagy feledés következménye, hanem megfelel annak a megválthatatlan, tehát semmi esetre sem áldozati szerepnek, amelybe foglalva a különféle történelmi materializmusok ki tudták fejezni (vagyis ahogy nem tudták kifejezni) a neki elköteleződők meggyilkolásának a történelmi jelentését. A „cél szentesíti az eszközt” hamis logikája szerint Pártok követeltek áldozatot, éltek a „mitikus erőszakkal” és ígérgettek halálon keresztüli megváltást;

de a történelmi materializmus heterogén archívumában, annak marxi axiomatikáját irányadónak véve, nem tekinthető legitimnek semelyik olyan írás, amely megszentelné a halált vagy annak árán megváltandónak állítaná be a kommunizmust.

Ezt az elköteleződést az archívumon belül Benjamin éles korszakhatárt húzó írása, Az erőszak kritikájáról (1921)^[10] öntötte filozófiai érvelés formájába és tette véglegessé,^[11] noha voltaképpen a modern filozófia a kanti etikai fordulattal beiktatott alapvetéséről van szó: ember nem tehető erőszak tárgyává, mert nem lehet eszköz, még a megváltásé sem, csak cél. Legelemibb értelemben ez az axióma, legalábbis az érvényesítésére való nyugtalan törekvés választja el a Kant utáni filozófiát a politikai teológiától. A történelmi materializmus logikája sem lehet Benjamin e normatív írása óta „mitologikus”; ezért a megsemmisítő (ön)kritika, az önpusztítás kényszeres ismétlődése itt nem oldható fel semmilyen „magasabb célban”, az etnikai vagy teológiai politika kijelölte ősprincípiumban, és nem társulhat halálkultusz sem hozzá. Ezt az örökséget az egykori kommunista pártok túlnyomó többsége eleve elvetette vagy eltékozolta. De mivel már maga a kommunizmus eszméje is, amennyiben nem szabadságot ígér az alávetetteknek, hanem osztály-, azaz elnyomásmentes társadalmat mindenkinek, mint nem győzzük hangsúlyozni, filozófiai eszmeként született – és Adamczakkal együtt affirmálhatjuk, amióta Marx írásai és a „valós mozgalom” világra hozták, „a legenyhébb igazságtalanság is sokszorosára növekszik, és a legnagyobb fájdalom is hatványozottan fájdalmasabb” [YT: 58] –,

az erőszakot és a politikai teológia retorikáját alkalmazó pártok és ideológusaik saját nevüket és eszméjüket is elárulták. Ezért nem hallgathat a sztálinizmusról az, aki a kommunizmusról beszél.

De Adamczak nem vonja le a végső következtetéseket abból, hogy a történelmi materializmus végletekig filozófiai és kommunista szabályrendje szerint a mozgalom áldozatainak a halála sehogyan sem lehet értelmes, indokolt vagy racionalizálható, hiszen ők, bárki gyilkolta is meg őket, „a szó szoros, történelmi, tudományos értelmében” nem voltak feláldozhatók, miután ebben a makacsul ateista diskurzusban, amelynek elköteleződve halálba mentek, sosem érvényesülhetett krisztusi logika: a halál itt nem váltja meg a világi szenvedést, mert a kommunizmus nem „vérből” születik, lévén nem politikai teológia, hanem, amennyire nyugtalan törekvésében képes rá, deduktív tudomány és racionális filozófia: a felvilágosodás hűtlenül hűséges örököse.

És a gyász instrumentalizálásától tartózkodás, az ártatlan gyász igénye azt is magával vonja, hogy nem társulhat hozzá bosszúvágy, nem lehet megtorló, törlesztő, helyreállító vagy elrettentő; és nem tesz, nem tehet jóvá, nem válthat meg semmit – de éppen ennek a tehetetlenségnek a felismerésében rejlik annak esélye, hogy kioltsa annak „ördögi körét”, amit Adorno mindig is a restauratív-restitutív bosszú „mito-mimetikus erőszakának” nevezett, ennek a természetes maradványnak a civilizációban (a tágan, egyfajta folyamatszerű oszcillálásként értett felvilágosodásban vagy „természet-történelemben”, amely egyszerre elválasztja és szorosan összeköti a természetet és a társadalmat). Mert meglehet, hogy a restauráció minden „civilizált” törvénynek (ha nem magának a civilizációnak) a „természetes” alapja, mozgása, logikája, ezt a csábítást azonban a gyászmunka, ha nevéhez és fogalmához hű akar maradni, el kell hogy üsse: nem tehet rendet, nem ülhet törvényt, nem szolgáltathat igazságot, hiszen a veszteség bárminemű elfogadása annak tudatosításával kezdődik, hogy a bűnök megválthatatlanok, a holtak nem hozhatók vissza – és talán a gyász sem egyéb, mint az életben maradott végességének, korlátoltságának, tehetetlenségének elfogadása: megtanulni a mindenhatóság nárcizmusa nélkül élni, vagyis elviselni a legsúlyosabb nárcisztikus sebet, amit halandók kaphatnak; amit tehet, ha ez egyáltalán aktív, participatív, tudatos, hogy megpróbálja elviselni, lenni hagyni összes volt és leendő, jótékony és ártó szellemét; így, talán, körvonalazhatva a büntető törvénytől eltérő igazságot – mindig a legnagyobb igazságtalanságot kockáztatva (mert úgy kell tennie, mintha nem hallaná, mert egyszerre úgy van és nem igaz, hogy minden vér bosszúért kiált).^[12]

És a történelmi materialistának annál is inkább meg kell tartóztatnia magát, mert a kommunizmus kommunista áldozataira emlékezve a legdurvább erőszak áldozatait ugyanannak a nevében és érdekében gyászolja, ami az agressziót elkövette ellenük, és ami éppen azért volt „hatványozottan fájdalmas”, mert minden erőszak, elnyomás, dominancia felszámolását ígérte. Ennélfogva pedig, Adamczakhoz visszakanyarodva, nem szabadna megszemélyesítenie azokat, akik, legyenek ősbolsevikok, újbaloldaliak vagy antikommunista neoliberálisok, állítólag ellehetetlenítették vagy elsikkasztották az adózást a kísérteteinknek.

Még ha ellenükre is lesz, a gyász akkor sem történhet az ellenükben, sem a rendreutasításuk végett. És nem is csak azért, mert ezzel megint csak instrumentalizálnánk, hanem azért sem, mert így úgy állítanánk be a dolgot, mintha tudnók, milyen a méltó gyász, mintha képesek lennénk megállapítani, kicsoda gyászolt méltó, kicsoda méltatlan módon, és mintha pusztán történelmi-politikai esetlegességből maradt volna mindeddig nem kielégítő. Azaz mintha valaha is maradéktalanul kielégíthető lenne az igénye, és mintha nem járna együtt minden gyásszal, amely méltó a névre, transzcendentális szükségből saját lehetetlensége is:

mintha a gyászmunkát nem épp saját konstitutív el- és bevégezhetetlensége, azaz – Derrida szavával – önnön lehetetlenségfeltétele hívná elő;

és ez az elvégezhetetlenség, ez az eredendő bizonytalanság nem csupán azt jelenti, hogy sosem gyászolhatunk kifogástalan módon, hanem a megőrző gyász látszólag dialektikus ellentétének, valójában ugyancsak konstitutív mozzanatának az állandó eshetőségét is magával vonja, pontosan azt a mozzanatot, amitől a gyász nem dialektikus, hanem aporisztikus fogalom, talán maga a par excellence aporisztikus tapasztalat: ez a „másik” (de valójában ugyanúgy beléfoglalt) mozzanat a halott elpusztítása, emlékének eltörlése, akár a tudattalan elfojtás (Verdrängung), akár a tudatos elnyomás (Unterdrückung), akár a kvázi-nárcisztikus introjekció (a halott másik appropriációja, majd a vele való azonosulás, ezáltal a másságának megsemmisítése), akár a melankolikus inkorporáció (appropriáció a kriptizálás, azaz a belső exproppriáció módján: a másik másságának érintetlen megőrzése)^[13] módján.

A történelmi materializmus azon vonulatának, amelyhez pl. Theodor W. Adorno életművén keresztül férhetünk hozzá, a gyászmunka éppenséggel a mindenkori gyászhiány, a gyászínség, akár a gyászgátlás vállalása, akkor is, sőt, talán akkor a leginkább, ha sem maga a gyász, sem a hiánya nem lesz (nem lehet) kimondott, nem rendelődik (nem rendelődhet) hozzá megnevezett személyekhez, azaz – freudi értelemben – elfojtódik, így csak helyetteseket, szimptómákat, metaforákat és metonímiákat (Adorno szavaival: nyomokat, sebesüléseket vagy rejtjeleket) hagy(hat) a tudatosan irányított diskurzuson; azonban ez a minden reprezentációtól mentes, tudattalan megőrzés is az archiválás, az emlékmű-állítás egy módja, bizonyára nem is a legkevésbé hatékony. (Ezt a nemfiguratív archivációt Adornónak a történelem reprezentálhatóságával kapcsolatos meditációit olvasva a bibliai képtilalommal, illetve annak az adornói esztétikában betöltött szerepével lehetne összefüggésbe hozni.)

Ehhez tehetjük hozzá azt a strukturális következményt, hogy minden gyászmunka szükségképpen pusztít is, nemcsak mert – az emberi végességből adódóan – óhatatlanul feledékeny (nem őrzi halottait minden pillanatban), hanem mert már magával a szükségképp ritualizált, előre kódolt formulákat követő emlékezéssel is erőszakot tesz a meggyászolt felcserélhetetlen szingularitásán, amely minden egyes alkalommal önálló szavakat, gesztusokat, sírboltot igényelne, a gyász mindig újbóli feltalálást. Valamennyi gyászoló kénytelen vállalni az emlékgyalázást, ahogy minden archiválónak az archívumgyalázást, de minden bizonnyal különösen azoknak a gyászolóknak, akik egy-egy mozgalom tagjait gyászolják meg, most nem is szólva annak nehézségéről, ki(ke)t tekinthetünk egy-egy mozgalom „valódi” tagjának, és arról, hogy ki merne válogatni a holtak között, kiért viseljen és kiért ne viseljen gyászt.^[14]

Mindezekből kifolyólag javasoljuk a kommunista archívumon elvégzendő feldolgozás munkájának kimondottan gyászmunkaként vagy egyenest „hantológiaként” való konceptualizálását. Kevés olyan – heterogén/diszjunktív – archívum fellelhető, amely ilyen élesen vetne fel mind a megőrzés, pusztítás és pusztulni hagyás strukturális összefonódása folytán előálló apóriákat, mind pedig annak kérdését, kicsoda méltó egyáltalán a gyászmunkára (úgy is, mint gyászoló, úgy is, mint gyászolt – nem szólva arról, hogy strukturálisan minden gyász öngyász is egyben, illetve arról, hogy a mozgalmárokért viselt gyász mindig egyben a mozgalom meggyászolása is).

Abban persze óriási különbségek vannak, hogy a történelmi materializmus beszédmódjának alakítói közül ki milyen mértékben tudatosította a holtak szűnni nem akaró jelenlétét. Adamczak érdeme, hogy felhívta rájuk a figyelmet. Pátoszában osztozunk; de az iméntiek jegyében fenntartjuk, hogy minden gyászmunka, így a kommunista forradalomé és forradalmároké is, titokzatosabb módokon, némán is működik, nem csak fennhangon, nem csak az archívumok látványos feltárása során, hanem a sorok alatt íródva, rejtjeles törésekben, paradigmatikus szakadásokban manifesztálódva, amelyeket konvencionálisan az egyik korszakból a másikba való átbukásnak szoktunk nevezni, amikor korábban értelmes kifejezések, beszédfordulatok, tudományos fogalmak vagy filozófiai modellek hirtelen elvesztik az értelmüket, a reményteljes hangvétel obszcenitássá lesz, az izgatott várakozás depresszióvá tompul, a jövőhorizont váratlanul beszűkül, vagy mindközönségesen eltűnik – és a történelmi materialista, ahogyan bármilyen más eszmerendszernek elkötelezett beszélő lénnyel is megeshetik, egyszer csak megérzi, máshogy, másokhoz, másról kell szólnia, másfajta ígéreteket tehet és nem tehet, másfajta elköteleződéseket várhat és utasíthat el, és tán maga sem tudja, hogy gyászol, hogy gyöngeségének oka az, hogy elvesztette kollektív nárcizmusát megtámasztó, fantazmatikus protézisét – a csinálható Történelem képzetét.

Gyász és melankólia számunkra történelmi alapfogalmak. Mi csakis ilyen jelenidőben tettenérhetetlen, utólag realizált (fantazmatikus – nachträglich) veszteségeken keresztül részesülhetünk a mulandóság, Adorno szavával, „természet-történelmi” tapasztalatában; mert hagyományunk szerint az újraértett történelem, ahogyan számunkra adatott, nem konkrétan fenomenalizálható téridőbeli valóság, hanem annak reális absztrakciója, „amiből lettünk”, de amit sosem éltünk át, ami tehát már mindig is hiányzik. A Történelem a mi diskurzusunkban fantomvégtag. Nézetünk szerint Adorno filozófiája volt az egyetlen a szorosan vett történelmi-materialista hagyományból, amely pontosan a gyászmunkát próbálta tudatosítani és a filozófia (marxisták számára: a természet- és történelemfilozófia) folytathatóságára vonatkozó következtetéseket levonni belőle; míg a többiek gyászmunkája, meglehet, kompenzatórikus, vágy- vagy vigaszvezérelt (wishful thinking) maradt, esetleg tagadás vagy elfojtás alá került, hogy kivetített frusztrációként (a mozgalom fogyatékossága, a politikai stratégiaalkotás hiánya miatt) törjön ki, vagy kompromisszum-formációként (kiegyezés a fennállóval) öltsön testet… De tudjuk, hogy a tagadás, az elfojtás, a feledés is a gyászmunka – a nekünk adatott történelem nyoma.