Nagyon kevés példát találunk arra a történelemben, hogy egy baloldali kormány beteljesíti a Fizessenek a gazdagok! szlogenjét. Marx sem hitt ebben – ma a baloldal nagy része az ő nézeteit tévesen „anarchistának” tartja.
Húszas éveimet abban a hitben éltem le, hogy kétféle baloldal van. Egyfelől léteznek az önmagukat csak tévesen „baloldalra” soroló politikai csoportok, akik a szocialista állampárt utódjai, és akik definíció szerint nem lehetnek valódi baloldaliak, miután aktívan részt vettek Magyarország neoliberalizációjában. Másfelől pedig létezik egy „új baloldal”, a „valódi baloldal”, amely ellenzi a neoliberalizmust, és amely ezért felkarolta Botka László tiszavirágéletű kampányának szlogenjét.
Ma már ennél pesszimistább vagyok. Nem azért, mert ne gondolnám, hogy az elmúlt évek „valódi baloldali” hulláma ne lett volna őszinte kísérlet. Hanem azért, mert egykor Gyurcsány Ferenc is őszinte és „valódi” volt. Lásd, amint arra Schiffer András fel szokta hívni a figyelmet, a rendszerváltás idején, a KISZ-es Gyurcsány Ferenc kifejezetten ellenezte az utódpárt vagyoni átmentését, sőt, később Gyurcsány Ferenc ellenében születtek meg Bajnai Gordon megszorító intézkedései is. Mégsem úgy fog bevonulni a történelembe, mint aki hősiesen küzdött a gazdagok ellen, és „fizetésre” akarta bírni őket. Miért?
A probléma egyáltalán nem ideologikus, sőt, merőben gyakorlati.
A „gazdagok” ugyanis azonnal meg tudnak puccsolni bárkit, aki megpróbálja őket érdemben megadóztatni – ezért szokták a szocialista politikusok előbb-utóbb a gazdagok oldalán, vagy a gazdagok kínpadján végezni: előbbire jó példa Mitterand, utóbbira pedig Salvador Allende.
François Mitterrand 1981-ben lett Franciaország elnöke, erősen baloldali programja kezdetben nagy lelkesedést váltott ki. Államosítást ígért, magasabb minimálbért, több jogot a szakszervezeteknek. 1983-ra azonban az inflációs válság és a tőkekiáramlás miatt privatizációba és megszorító politikába kezdett.
Allende, aki 1970 és 1973 volt Chile demokratikusan megválasztott elnöke, szintén demokratizálni akarta a gazdaságot, megadni a lakhatáshoz, egészségügyhöz és oktatáshoz való hozzáférést, növelni a béreket, és így tovább. Emiatt viszont szembekerült az Egyesült Államokkal, amely meg akarta őrizni piacait, és ezért végül segédkezett Allende megpuccsolásában.
Pedig Allende kifejezetten reformer próbált lenni, nem forradalmár. Sok kritikusa volt balról, Chilében és külföldön is, amiért az utolsó pillanatig azt hitte, minden reakciós ellenszervezkedést kibékíthet tárgyalásos úton, a hadsereg átszervezése és a munkásosztály felfegyverzése nélkül. Allende a puccs előtt három héttel nevezte ki későbbi halálos ellenségét, Pinochetet, a hadsereg élére, hátha ezzel elkerüli a radikálisabb változásokat. Így taktikája, a „burzsoá” tárgyalófélbe vetett bizalma, ahelyett, hogy békés út lett volna a szocializmushoz, békés út lett a mészárláshoz.
Gyurcsány Ferenc sorsa inkább Mitterrandéra hasonlít. Hozzá hasonlóan, Gyurcsány Ferenc is hiába kérte fel Ferge Zsuzsát, hogy dolgozzon ki jóléti programot, a programból szinte semmi nem valósult meg.
Nem az volt a gond tehát, hogy Gyurcsány Ferenc alkatilag nem volt elég baloldali, nem volt elég „radikális”. A probléma a kapitalizmus természetéből fakad. A jószándékú gazdaságpolitikának a tőke vastörvényei, a tárgyalópartnerek és a politikai helyzet, illetve a nemzetközi nyomás szoktak gátat vetni.
Marx eleve nem is hitt az efféle jószándékú gazdaságpolitikában. A gothai program kritikájában rámutatott, hogy a progresszív adó szükségszerűen elégtelen, mivel előfeltételezi a gazdagok és a szegények meglétét – más szóval azt, hogy a gazdagok mindig elég gazdagok maradjanak ahhoz, hogy kellőképpen megadóztathatók legyenek. A történelem pedig bebizonyította, hogy ha ideiglenesen létre is tud jönni ilyen rendszer (II. világháború utáni nyugati jóléti államok), az előbb-utóbb a gazdagok puccsával végződik a szegények ellen (neoliberális fordulat a hetvenes években).
Marx ezért az állami szociális reformokban hivő „lassalle-istákkal” (Ferdinand Lassalle híveivel) szemben a munkásmozgalom történelmi fejlődésébe vetette bizalmát, abba, hogy a munkások öntudatos cselekvése fog véget vetni a kapitalizmusnak. Az az ötlet pedig, hogy a szocialistáknak „államsegélyt” kell kiharcolnia a munkások számára, egyenesen felháborította.
A gothai program kritikája később fontos inspiráció volt Lenin Állam és forradalom c. művéhez. Ahogy Marx sem, úgy Lenin sem volt „anarchista” – nem gondolta, hogy a hatalmat nem kell megragadni, és hogy ne lenne szükség átmeneti államra. Azt viszont gondolta, hogy a szocialista forradalomnak az állam ellen kell irányulnia, s hogy az „állam” mint olyan csak annyiban fenntartható, amennyiben sikerül radikálisan átalakítani, „összezúzni”. A későbbi államfetisizmusáról ismert bolsevizmus tehát eredetileg nem volt etatista (államközpontú), sőt. Lenin kritizálta is a szociáldemokratákat azért, amiért meghagyják az állam kritikáját az anarchistáknak.
Következésképp, a legutóbbi baloldali hullám, amely a piaci neoliberalizmussal szemben az állami beavatkozást helyeselte, a marxizmus karikatúráját akarta megvalósítani, amivé a XX. században fajult, nem pedig azt, ami lehetett volna, és kellett volna lennie.
Tudom, persze – a forradalom valószínűtlen. Sőt, azt is tudjuk, mi valósult meg Marx és Lenin ötleteiből – semmi. A marxizmus bukott eszme. A 2010-es évek „valódi baloldala” viszont nemcsak, hogy nem haladta meg a marxizmust – el se érte.
