Mit lehet megírni Gyurcsány Ferencről, a baloldali pártokat reggelire fogyasztó, nagy neoliberális pápáról lemondása alkalmából, amit még nem írtak meg róla?

Amikor csütörtökön kiderült, Dobrev Klára bejegyzéséből, hogy a kapitány a hajóról távozik és válik is, sokakban egész generációs traumákat idézett meg az esemény. Volt olyan budapesti kocsma, ahol Kardos-Horváth János örökbecsűjével búcsúztatták Gyurcsányt, a kiszolgálásra várakozó közönségből pedig a 20-30 évesek azonnal dalra is fakadtak a „Gyere vissza, Feri, segíteni kell!” refrén hallatán.

Vannak közöttünk, akiknek a teljes politikai ébredése a „Gyurcsány takarodj!” jegyében telt el – vagy egyetértve a felszólítással, vagy annak egészen fasisztikus skandálói miatt, szemlesütve, szégyenkezve próbáltak az egykor miniszterelnöknek a kortársak mentségeket, kifogásokat faragni. Amikor hatalmon volt, Gyurcsány Ferenc hatalma szinte egyetlen létokaként éppen azt jelölte meg: ő visszatartja Orbán Viktort, majd később Vona Gábort, a Jobbikot, a Magyar Gárdát a hatalomról.

Ernyőt tart fölénk, mint ahogy a 2006-os kampánydalában, de már csak zuhogó, barna eső miatt. Az az év őszi szélsőjobbos tévéostrom után pedig már nem ígér semmi mást, csak ennyit:

ő maga az antifasizmus, a kultúra, a fehérek közt európai, a gyilkosok közt cinkos, aki viszont nem néma.

Cinkos volt, hiszen ma már tudjuk, és akkor is hírekbe került: sohasem szakadt volna le politikai értelemben Magyarországon az ég 2006 szeptemberére, ha nem úgy és nem olyan durván kezd a harmadik MSZP-SZDSZ kormány a nemzetközi szervezetek által elvárt, súlyos megszorítópolitikába, ahogyan kezdett.

És ha nem lettek volna egyszerre kétbalkezesek, gőgösek, olykor kegyetlenek miközben tízezreket vontak el szavazóik: a kispolgárok, dolgozók és nyugdíjasok szűkös tárcájából.

Tőlük eredt tehát a máig tartó állami visszavágások, leépítések azóta szüntelen sora. A Fidesz uralma alatt ugyanis egyetlen, fő dolog változott: a megszorítást többé nem hívták „reformnak” vagy „konvergenciaprogramnak”, hanem nem hívták sehogy. A szerencsétlenül bevezetett 300 forintos vizitdíjnál ezerszer nagyobb terheknek sincsen nevük, egyszerűen csak be vannak vezetve, és kész. Az eredmény az, hogy a „nemzeti” és „globalizmus” ellen harcoló orbánizmus könnyedén és sok zokszó nélkül sokkal keményebb fiskális politikát adott el, mint arról Gyurcsány, Bajnai Gordon, Simor András valaha is álmodni tudott volna.

Sokunknak ez a folyamat tényleg a „Gyurcsány-korszakkal” kezdődött, még akkor is, ha végül a magyar reformok beépültek a 2008-ban induló világválságba, ami a helyzetet tovább eszkalálta.

A kor jelszavai így számomra is azok lettek: nem mehetsz az egyetemi csoporttársaiddal nyári táborba, mert nincs pénz, kollégiumra nincs pénz, ezért lényegében csak egy egyetemet választhatsz (ami végül azért legalább nem volt rossz), ezen a hétvégén már nem mehetsz el koncertre, mert nem maradt pénzed. Munka? Az nincs, maximum feketén vagy kiskönyvesen. Sziget? Majd megnézed a tévében.

Az orbánizmus megérkezésével a bérhelyzet és az adóterhek helyzete is nagyot változott: a válság utáni felívelő időszakban már Orbán arathatta a gyümölcsöket, és mindez közérzetben is nagyon kontrasztos lett a 2010 előtti korszakkal: a politikai represszió ugyancsak Orbán előttről, a 2006-os rendőrattak és kordonozott parlament idejéből származott, de a 2010 utáni formájával össze sem volt hasonlítható. Ugyanekkor az emberek többségében a válságból kilábaló EU-s támogatásokat immár tömegével lehívó gazdaság pár évig (2015-2020) a nyugalom látszatát kelthette.

Mindezt jól tudjuk, hasonló dolgok történnek az elmúlt tíz évben Nyugat-Európában is: a radikális és fasiszta eszmék táptalaja a fiatalokat érintő reménytelenség, munkanélküliség, bezártság a szülői házba. Az otthon ülő, spóroló fiatal egyetemisták aztán végül mégiscsak találtak szórakozást: tüntetésekre jártak. Kergették, 2006. október 23-án meg jól el is agyalták őket a rohamrendőrök.

És ezt a terhet minden magát Magyarországon baloldalinak nevező embernek viselnie kellett másfél évtizedig. Minden liberálisnak is. Másfél évtizedig, ha valaki esetleg kinyilvánította, hogy „baloldali”, az az emberek számára egyet jelentett azzal, hogy hiperkapitalista, elzárkózó, gőgös, és a politikusok, akiket annak idején hatalomhoz juttatott, a rendőri erőszaktól sem riadnak vissza.

És ez nem csupán fideszes propaganda volt. Az a politikai oldal, ami magának vindikálta a többség, a kétezres évek folyamán még mindig, valamilyen amorf formában létező munkások képviseletét, örök szégyenbélyeget a 2006-2010 közötti időszakban égetett magára. Innentől majdnem mindig, majdnem mindenhol szabadkozással kellett kezdenünk: mi nem úgy, mint Gyurcsányék, mi nem azt akarjuk, mi őket nem is szeretjük, mi velük küzdelemben állunk.

Holott dehogy. Itt és máshol a 2010 és 2022 közötti időszak másról sem szólt, mint lassan kialakuló újbalos elővédjeink heves összecsapásáról a DK-jelenséggel a kampányidőszakon kívül. Hogy azután jöjjön az éppen aktuális közös lista, összefogás, előválasztás és közmondásos unikum: értsük meg, most ez kell, Gyurcsány is a listán van, emberei is, de nem is olyan rossz arcok ők, ráadásul idén aztán már tényleg sikerül legyőzni a Fideszt!

Nem sikerült. Természetesen. Egyvalami sikerült: Gyurcsány Ferenc, a történtek alapján kétségtelenül hosszú ideig a legügyesebb magyar politikus és milliárdos felszínen tartása, elnökségének, politikai pályafutásának legitimálása.

Szomorú mindez. De nem egyedülálló: egész Európában, az USA-ban és még Brazíliában is nagyon hasonló dolgok történtek. Mert csak így lehet megállítani a szélsőjobboldalt, a rohamosztagosokat, a halálcsillagot, a diktátort. Az antifasiszta népfrontok a világon mindenütt ilyenek. És a velük szemben megfogalmazott kritika fő iránya is ez: a veszély elhárítása jegyében lemondunk a politika alakításáról, azt mondjuk, hogy ez nem fontos – a fő az uszító kormányfő/autokrata leváltása vagy a hatalomra törekvő barna párt feltartóztatása. És közben éppen ezek a népfrontkoalíciók jutnak el rendre ismét azoknak a viszonyoknak az újratermeléséhez, ami a szélsőjobboldalt megszüli. Megszorítás, nyugdíjlevágás, az egészségügy felszámolása, az embereket a mélyszegénységtől megóvó juttatások megnyirbálása és még ezernyi más dolog. Ha pedig ezt a népfrontos bal csinálja, az elégedetlenség rendre a jobboldali  ellenzékben jelenik meg és ölt testet. Ez független attól, hogy utána ugyanez a politikai társaság kormányon hogyan viselkedik és miket művel ugyanezekkel a területekkel.

Nem csoda, ha most, 2025-ben a „Nagy visszavonulásnál” Gyurcsány Ferencet csak az utolsó szamuráj, a technokrata reformdüh utolsó dzsungelben harcoló japán katonája, Tóta W. Árpád siratta el őszintén. Bátor dolog ez már manapság.

Ferenc ugyan távozott, mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy pártjának is annyi. A Gyurcsány Ferenc hitveseként fontos politikai szereplővé vált és a DK önálló arcaként is eredményeket felmutatni tudó Dobrev Klára óriási megütközést keltett a következő soraival, amelyekből Gyurcsány visszavonulása is kiderült: el is válik a volt pártelnöktől, míg legkisebb gyermeküket azért továbbra is közösen nevelik.

A pártnak érdemi vagy értelmes mondanivalója a visszavonulásról nemigen kínálkozott. A várt és elvárt sokadik „megújulásról” azért mindent elmond csütörtöki bejegyzésük: 

„A Demokratikus Koalíció közössége szerint Gyurcsány Ferenc volt hazánk legjobb és legtisztességesebb miniszterelnöke. Gyurcsány Ferencet soha nem a gazdagodás, hanem a haza vezette. Utolsó nagy politikai döntése is erről szól. Utat enged, ha azt látja, hogy az a baloldal és az ország érdeke. Nem magát nézi, hanem a közösséget. A DK teljes közössége hálás az elmúlt több mint 2 évtizedért. A lemondásával a magyar baloldal az utolsó, nép által megválasztott miniszterelnökétől, az ország pedig az Orbán Viktort utoljára legyőző politikusától búcsúzik.”

A jelszó tehát, ahogyan az MSZMP 1990 utáni „reform-utódszervezeteinél”, eddig mindig: tagadni, tagadni, tagadni. Ez az út minden bizonnyal Thürmer Gyula mellé vezet el a Kodály köröndi hangulatos majálisokra.

Egyvalamiben a pártközlemény nem tévedett: Gyurcsány Ferenc utat engedett. Azért tett így, mert nem volt más választása.

Megérkezett ugyanis Magyar Péter és a Tisza Párt, akik vagy leváltják 2026-ban a Fideszt, vagy mégsem, egy dolgot viszont máris elértek. Magyar Péter számos erős hadművelettel úgy húzta újra a politika alapvető törésvonalait, hogy abban már sem a hagyományos politikai baloldalnak, sem a liberális pártoknak nem jut hely.

Elég ha arra gondolunk, hogy:

• a Pride-tiltás után meghirdette: nem szabad belemenni a „kultúrharcos” küzdelembe, vagy „bukott módszerrel” tüntetgetni, majd a választáson kijavítunk mindent, addig pedig elég videót lájkolni;
• nem szabad Ukrajna feltétlen és gyorsított EU-tagságába beleállni, mert akkor Orbán könnyűszerrel „külföldi ügynökké” nyilváníthat akárkit;
• és nem szabad általában a fősodratú EU-s külpolitika, háborús retorika irányvonalába beleállni, mert ebben az esetben népszerűtlen, háborús uszítók leszünk;
• végül Gyurcsány Ferenccel és a hozzá kötődő politikai világgal pedig nincs alku  – ebbe beleszámít a 2016-ban alakult Momentum is, hiszen 2022-re koordinált már velük előválasztáson.

Az új szabályok mindegyikével lehet egyetérteni, és nem egyetérteni. Egy viszont biztos: a Magyar Péter és 2024-es feltűnése előtti ellenzék négy alappilléréről van szó, amit végül is megdöntöttek.

A baj csak az, hogy a dolog arrafelé halad, hogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Ezek közül a pontok közül például az első ugyanis általánosan azt üzeni, hogy a magyar liberális emberi jogi agendának végleg leáldozott. Helyébe viszont a nagy semmi kerül.

Ez ma már politikai tény, az utóbbi két napban összeomló Momentum (Fekete-Győr András, Orosz Anna és korábban Hajnal Miklós kiszállása és az önálló indulás részükről történt ellenzése), valamint most a Gyurcsány-sztori is csak következményei.

A Tisza politikai stratégiája egyszerűen kizárja a bármilyen, jó vagy rossz elvek mentén való klasszikus politizálást. Ez Magyarországon is magával hozhatja a pártalapú és elképzeléseket képviselő választói politika végleges halálát. Maga Magyar Péter számos fórumon rendszeresen nyilatkozik úgy, az esetleges Tisza-kormány főbb irányvonalait, elképzeléseit nem is neki vagy politikusainak, hanem közelebbről meg nem nevezett „szakértőknek” kell majd kidolgozni. Hogy ez alatt a globális politika nagy részét már uraló „tanácsadó-consulting” céghálóra kell gondolni, esetleg a techoligarchák világára, vagy mindkettőre, azt egyelőre jótékony homály fedi.

Lehetséges tehát, hogy Gyurcsány politikából való távozása „letakarítja a terepet” – de csak ez előtt a bizonytalan Tisza-formáció előtt – ahol a politika lényegében Orbán Viktor és környezete leváltása körül forgó projektmunka. Ennek eredményeképpen, míg a múltban az Orbán-leváltás szent ügyének árnyékában elvi viták is lezajlottak, a politikai eszmék konzervatív és radikáljobbos eszméken kívüli eltűnése miatt végül azt kapjuk Gyurcsány Ferenctől is búcsúajándékul, amiről lényegében politikai tevékenysége is szólt: kiüresedett és kizárólag Orbán Viktorról szóló közteret, ahol a nagy embert hívei foggal körömmel védik, ellenfelei pedig ütik-vágják.

Minden más, így az életünk pedig végképp mellékessé válik.