„Nem mondanám, hogy az oroszok nem érdekeltek abban, hogy ez a kérdés megoldódjon.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy jelenleg az oroszok bizonyos követelmények teljesülését és bizonyos engedményeket kérnek a konfliktus befejezéséhez.

Mi úgy gondoljuk, hogy túl sokat kérnek. OKÉ?”

– közölte JD Vance, az USA alelnöke egy szerdai nyilvános beszélgetésen Washingtonban.

Szavai Donald Trump elnök április végi nyilatkozata után érkeztek nem sokkal, amelyben az államfő szintén erőteljes hangot ütött meg az orosz rezsim háborújával kapcsolatban.

„Putyinnak semmi oka nem volt arra, hogy az elmúlt napokban rakétákat lőjön ki civil területekre, városokra és településekre. Azt kell gondolnom, hogy talán nem is akarja leállítani a háborút, csak ügyeskedik, és talán másképpen kell vele bánni”

– fogalmazott Trump Zelenszkij ukrán elnökkel folytatott gondosan megkoreografált találkozója után, melynek során a földi béke abszolút szimbolikus helyszínén és pillanatában, Ferenc pápa temetési ceremóniája után egyeztettek a háború lezárásának folyamatáról.

Az irányváltás hasonló volt ahhoz, amikor egyszer csak kiderült, hogy Szaddám Husszein valójában egy diktátor, aki ellen fel kell lépni, mit ad isten épp egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államoknak pont jelentős mennyiségű kőolajra volt szüksége. De nem csak a tónus változott meg, megváltozott az Ukrajna katonai támogatásának leállításával járó politika is, melyet áprilisban még Kijev könyörgése ellenére is fenntartott a Trump-kormányzat. Ennek a politikának egészen drasztikus lépései is voltak, mint kiderült nemrég például, alig egy héttel az elnök beiktatás után a szó legszorosabb értelmében megtiltották egy, katonai utánpótlással már teljesen felrakodott légi szállító flottának a felszállást Ukrajna felé minden előzetes egyeztetés nélkül. Márciusban aztán hivatalosan is leállította Washington a további, Biden idejében elrendelt katonai segélyszállítmány indítását. Mindeközben Vance és Trump a Fehér Házban leckéztette Zelenszkij elnököt meglehetősen teátrálisan.

Ezt követte a fordulat: a fentebb idézett, Moszkvával kritikus nyilatkozatok mellé egy – ha nem is hatalmas, de – vadonatúj katonai szállítást engedélyezett a Fehér Ház 50 millió dollár vagy nagyobb értékben május elején.

A külpolitika iránt érdeklődő olvasóknak valószínűleg gyorsan eszébe jutott a két, jelentősen eltérő álláspont közötti, hiányzó láncszem: időközben Volodimir Zelenszkij és Donald Trump nagy vonalakban egyelőre, de megállapodtak Ukrajna értékes nyersanyagainak, közelebbről a modern technológiákhoz nélkülözhetetlen ritkaföldfémek közös vállalaton keresztüli kitermeléséről.

Igazán lehet beszélni egy régi vágású üzletemberrel.

Annyira, hogy a nyersanyag és az azzal kéz a kézben járó stratégiai előny (és nem mellesleg szép summa) hirtelen szinte bibliai csodát tett.

Az az ember, aki két szempillantással ezelőtt még a klinikai pszichopátiával határos módon azzal fenyegette saját szövetségeseit, hogy Vlagyimir Putyint egy ellenük mért katonai csapásra fogja buzdítani, vagy éppen a szomszédos államokat fenyegeti előszeretettel invázióval és területük USA-hoz való csatolásával, hirtelen Mahatma Gandhit megszégyenítő humanizmusról bizonyságot téve fennhangon aggódik a háborús áldozatokért („Vlagyimir, STOP! 5000 katona hal meg hetente!”).

Mindez azonban még messze nem lefutott ügy. Donald Trumpból Ukrajna kapcsán bármikor újra előbújhat a háborús uszító, illetve a Kreml külpolitikai elképzeléseinek aktív-passzív támogatója. A nyersanyag-deal ugyanis még messze nincs minden részletében kidolgozva.

Peking a háttérben

Az USA és Kína között az utóbbi évtizedekben jelentős geopolitikai versenyfutás kezdődött. Már jóval Trump felbukkanása előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a rivalizálás középpontjában a legmodernebb technológiákhoz, katonai eszközökhöz, precíziós gyártási módszerekhez, légiiparhoz elengedhetetlen ritkaföldfémek, vagyis többek közt a nikkel, a kobalt, a titán és a lítium állnak.

Ezeket a nyersanyagokat – amelyek nagy részéből Kínának igen jelentős készletei vannak – valahogyan elő kell teremtenie Washingtonnak, ha meg akarja őrizni dominanciáját a világpolitikában, és közelebbről a hadiiparban. Washington birodalmi politikája Peking birodalmi lépéseire reakciókényszerbe került. Még mielőtt bárki is azt gondolná, hogy Trump elődei nem ismerték fel a nyersanyagkészletek állította kihívást vagy képtelenek lettek volna rá válaszolni, érdemes lehet emlékezni rá, hogy Kína vezető lítiumvállalata tavaly nyáron jelentette be, hogy a „piac ingadozásainak kiküszöbölésére” 1,1 milliárd dolláros kereskedelmi részleget hoz létre, vagyis a kínai állam szteroidokra tette a modern technológiákra épülő piaci infrastruktúráját.

Az Egyesült Államokban riadót kongattak, felismerve, hogy ez a lépés alapjaiban veszélyezteti az ország nyersanyagellátását és piaci versenyképességét, csak akkoriban az USA éppen egy elnökválasztási kampány kellős közepén vergődött (így aztán hiába ajánlotta fel a nyersanyagokat már Bidennek is Zelenszkij). A nemzetközi dominancia-politika szükséges lépése a következő adminisztrációra hárult.

Hogyan tovább Ukrajnával

A nemrég megkötött nyersanyag-megállapodás pontos részletei részben még nem ismertek, részben pedig ki sincsenek dolgozva. Egyelőre konkrét biztonsági garanciákat nem kapott benne Kijev, ami jól mutatja, hogy messze nincs még vége az ukrajnai és az amerikai politikai vezetés közötti szkanderozásnak.

Abban az esetben, ha esetleg Kijev visszakozna, és eszébe jutna Peking felé kacsintgatni (ahogyan azt finoman már megpendítette Zelenszkij korábban), bármikor leállhatnak a kritikus jelentőségű lőszerszállítmányok, legalábbis amerikai részről. Némi garancia viszont abban az értelemben, hogy érdekeltté tette Washingtont az ukrajnai helyzet rendeződésében, hiszen meglehetősen nehéz komplex nyersanyagkitermelést működtetni olyan tájakon, ahol egyre-másra pattognak a gránátok, és adott esetben gyorsan cserélnek gazdát egyes települések.

Sziklaszilárd jóslatokba tehát ezen a ponton igen nehezen lehetne bocsátkozni a háború lezárásának idejéről és mikéntjéről, annyi azonban látszik, hogy a moszkvai és a pekingi rezsim még az eddigieknél is közelebb került egymáshoz. Ami pedig a harcok befejezését illeti, sajnos jelenleg mind Washington lépései, mind Peking gazdaságpolitikája a háború elhúzódása felé mutat: Trump részéről egyelőre az ukrán hadsereg csak új esélyt kapott a harc folytatására, Csin-ping részéről pedig minden eddiginél fontosabbá vált, hogy Moszkva ellehetetlenítse a nyersanyag-deal zavartalan életbe lépését. Ha tényleges előnyt szeretne kovácsolni az amerikai külügy Ukrajna nyersanyagaiból, akkor a közeljövőben csak drasztikusabb bevonódást tud mutatni – remélhetőleg azért nem katonai eszkalációval karöltve.