Schiffer András pár nappal ezelőtt az Öt.hu és az Index frissen fuzionált véleményrovatában megemlítette végre azt az elszólást, amely márciusban Brüsszelben az egyik legnagyobb botrányt okozta.

Történt ugyanis, hogy Aura Salla, az Európai Néppárt soraiban ülő finn EP-képviselő igencsak elengedte magát egy fegyveripari lobbieseményen. Salla, ahogy Schiffer is felidézte, a The Big Reset: A fenntartható finanszírozás és a védelmi beruházások újragondolása című panelbeszélgetésen először – az EU alapszerződésével ellenkező módon – a többek között Magyarországnak is elvben járó kohéziós- és agráralap összes pénzének átcsoportosítását javasolta a hadiipar felé.

Később lelkendezve – és a jelenlévő Rheinmetall-lobbistának is kínos helyzetet teremtve – beszámolt arról is, hogy ő már korábban jól bevásárolt egy ilyen program fő kedvezményezettje, a Rheinmetall részvényeiből. Majd az új német kancellár, Friedrich Merz látványos, az Oroszország jelentette veszélyre háborús tervekkel készülő kardcsörtetését méltatta.

A Mark Zuckerberg-féle Meta európai kirendeltségén dolgozó Salla tehát őszintén, kendőzetlen önbizalommal vallotta be:

úgy szavazott meg – az elvileg az uniós szabályok szerint ugyancsak nonszensz – „közös fegyverkezési” javaslatokat, hogy közben a tőzsdén profitál is saját döntései eredményéből, tehát bennfentes kereskedést folytat.

A brüsszeli watchdog-szervezet, a Follow the money kérdéseire Salla munkatársain keresztül megpróbálta finomítani a lobbieseményen bemutatott monodrámáját, de az ott elhangzott tényeket nem cáfolta, sőt nem is tagadta – április 1-én pedig részvényeit a Rheinmetallban és a svédországi székhelyű Saab-ban már el is adta.

Vizsgálat, eljárás, etikai bizottság viszont mindezt nem követte, nyilván az új, háborúskodást és annak támogatását is erénynek tartó nagy EU-hazafiság jegyében.

Schiffer Andrásnak joggal tűnt fel ez a mozzanat, hiszen egyre látványosabb, hogy az Európai Unió vezetőinek és a főbb nyugat-európai országok politikai vezetőinek gondolkodása egy irányba mutat. Ugyancsak jogosan fűzi mindehhez hozzá Christine Lagarde gondolatait is, aki szerint segíteni lehetne az uniós szintű döntéshozás „gördülékenységén”, ha a tagállami – és így a magyarországi – vétók intézményét simán kivezetnék. Schiffer megemlítette azt is, hogy a Rheinmetall vezérének, Armin Pappergernek Orbán Viktorral is remek a munkakapcsolata. Sőt: Zalaegerszegen éppen ez a cég alapított katonai járműgyárat, Várpalotán lőszergyárat, Budapesten informatikai fejlesztőközpontot, Szegeden pedig nagykapacitású tranzisztorgyárat is. Ezeken a helyeken mind magyarok dolgoznak a németek részére elkészített hadieszközökön.

Nem száz évvel ezelőtt járunk persze, tehát a neve ellenére a Rheinmetall sem „német tőke”, ahogyan az a magyar politikában rendre a tények mellőzéséve lelhangzik. Schiffer figyelmeztet arra, mint a legtöbb magas profitot termelő európai vállalat, a Rheinmetall is főként a Wall Streetről érkező, pénzügyi befektetők tulajdonosi kontrollja alatt áll. Az egyik fő részvényes az amerikai Blackrock tanácsadó és befektető cég, amely amellett, hogy immár valóban a német kancellárt is volt munkatársai között tudhatja, érdekelt az ukrajnai mezőgazdasági- és bányaerőforrások abszolút kizsákmányolásában és a szabadon terjesztett, génmódosított élelmiszerek piacában is.

Amit viszont mindehhez hozzátartozik még – és amire rövid jegyzetében Schiffer nem tért ki –, az a nyilvánvaló kérdés: hol van ilyenkor a Fidesz propagandagépezete?

Miért nem kiabálják minden csatornán, fennhangon Apáti Bencétől Trombitás Kristófon át Bohár Dánielig a videós beszélő fejek: megvan hát a bizonyíték! Az Európai Néppárt valóban háborús nyerészkedő!

Miért a jogállamisági eljáráson – amúgy valóban elég visszatetsző módon – kedélyeskedő tiszás Kollár Kinga lett a nagy ellenség olyan megjegyzésekkel, amelyek Aura Salla mondataihoz képest jóval kevesebb figyelmet érdemelnének?

A választ csak sejteni lehet. Magyarország a németországi hadiipar ötödik legnagyobb export-partnerévé lépett elő 2023 és 2025 között: a német szállítmányok – köztük a Rheinmetall termékeinek – 8,6 százaléka ezekben az években ide érkezett meg. A cég ezenkívül tucatnyi vegyesvállalatot telepített hazánkba, többek között van ilyen cége az Orbán üzleti köreibe tartozó Jászai Gellért vezette 4iG-vel is.

De van olyan Rheinmetall-társaság is, amelynek vezetőségében részt vesz Palkovics László volt miniszter is.

Mindebből látható már: Orbán Viktor taktikája jelenleg az, hogy csak a Tisza Pártra húzná rá a magyar önrendelkezés „veszélyeztetésének” vizes lepedőjét. Először egy interjúban maga Orbán miniszterelnök nyilatkozott kétértelműen arról, elképzelhetőnek tartja-e a Tisza  valamilyen formában való eltiltását a 2026-os választásoktól. Majd pénteken éppen Lázár János miniszter fakadt ki az újságírók előtt Magyar Péter pártjával kapcsolatban:

„Veszélyes emberek veszélyt jelentenek mindenkire. Azokra is, akik rájuk szavaznak, és azokra is, akik nem rájuk adják a voksukat. Szerintem súlyos hiba az, hogyha Brüsszelben olyan emberek vannak, akik elárulják az ország érdekeit, és készek és képesek arról beszélni, hogy a pécsi klinika ne kapjon pénzt, hogy a Tisza Pártnak jó legyen.”

Ami Lázár szavaival szemben a valódi veszélyt jelenti az országra, az az, hogy nem csupán az Európai Néppártba immár beágyazódott Tisza Párt, de a NER teljes politikai és üzleti vezető rétege is gond nélkül kiszolgálja a tragikus sebességgel növekvő európai fegyverkezési roham fő nagyvállalatait. Mindezt csupán egyes magyar nagyvállalatok (mint például a Mol Group, OTP) az EU által is súlyos szankciókkal sújtott orosz energiától és pénzpiactól,- tehát egy másik háborús gépezettől – való függősége egyensúlyozza ki valamelyest, így tűnhet fel a Fidesz a „nyugat-kritikus erő” itthon sokszor hálás szerepében. 

És miközben a „jogállamisági” büntetőintézkedésekből nagy ügyet csinálunk, ez a kérdés még súlyosabb. Hiszen függőségünk a német fegyveripartól azt is jelenti a gyakorlatban, hogy mint az Osztrák-Magyar Monarchia idején, a magyar hadügy, külügy és pénzügy most is közös – csak Bécs helyett Brüsszelben dől el, mit csinál a magyar hadsereg, milyen feltételek mellett jutunk kölcsönökhöz, és támogatásokhoz, vagy végső soron milyenek lehetnek a külkapcsolataink. Csakhogy mindennek már több mint egy évtizede a jelenlegi kormány is része. Nem tudjuk tehát jóformán szavazatainkkal befolyásolni, hogy akarjuk-e mindezt, és ha igen, milyen mértékben.

A Monarchia idején felmerülő kaland – amelybe az akkori magyar miniszterelnök, Tisza István is jócskán belekeveredett – Doberdónál és Galíciában ért véget, tragikus körülmények között.

És mint az első világháborút megelőző években, most is egyedül rajtunk múlik, hogy ezt a mostani lázálmot meddig engedjük folytatni.