2001 óta április 16. a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja – felmerül azonban a kérdés, hogy pontosan kikre, miért és hogyan is emlékezünk ezen a napon. Nem egyértelmű ugyanis a válasz ezekre a kérdésekre, főleg ha a hivatalos kormányzati narratíva mellett figyelembe vesszük az emlékező közösségek, egyének értelmezéseinek sokaságát, illetve a történészek verzióját is.
Történelmi fogalomként a holokauszt az európai zsidóság üldözését és kiirtását jelenti – magyar viszonylatban több mint félmillió áldozatról és további körülbelül 300-400 ezer üldözöttről beszélhetünk, akiket a szuverén Magyarország kormányai 1920-ban előbb kitiltottak bizonyos felsőoktatási intézményekből, majd 1938-tól kezdve szisztematikusan megfosztottak állampolgári és alapvető emberi jogaiktól, javaiktól, sokukat állásuk elhagyására kényszerítettek, illetve megtiltották számukra, hogy nem zsidó társukkal összeházasodjanak. 1941-ben a szuverén Magyarország hatóságai a megszállt Ukrajna területére deportáltak mintegy 20 ezer magyar és Magyarországra menekült zsidót, akiknek többségét egy német bevetési csoport Kamenyec-Podolszkijnál lemészárolta. 1942-ben magyar katonák partizánellenes razzia ürügyén etnikai tisztogatást végeztek Újvidéken, amelynek során mások mellett legalább 700 zsidót is kivégeztek.
1944-ben, Magyarország német megszállása után a kollaboráns magyar kormány és hatóságok buzgón láttak neki a „zsidókérdés megoldásának”: létrehozták a gettókat, elszigetelték bennük a zsidókat, összegyűjtötték és újraosztották a javaikat, végül megszervezték a deportálást, és az áldozatokat szállító vonatokat a határon átadták a németeknek, akik aztán túlnyomó többségüket Auschwitz-Birkenauba vitték tovább. Mivel a katonakorú, egészséges, munkaképes zsidó férfiakat besorozták munkaszolgálatosnak a magyar hadseregbe, a táborba kerülő nők, gyermekek, idősek és betegek ¾-ét a nácik egyből megölték.
Április 16. (1944-ben a gettósítás kezdetének napja) ennek az eseménysornak és ezeknek az üldözötteknek állít szimbolikusan emléket. Ha azonban ma megfigyeljük, mi jut el a holokauszt emlékezetéből a nagyközönséghez, egészen más képet kapunk. Ehhez elsősorban a hivatalos megemlékezéseket, a köztéri emlékműveket, illetve az ezek kapcsán adott nyilatkozatokat kell megvizsgálnunk. A kormány által az emléknapra létrehozott weboldalon a történelmi események leírása így kezdődik:
„Magyarországot 1944. március 19-én megszállta a német hadsereg, ezzel együtt hazánkba érkezett az úgynevezett különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK) is, melynek feladata az ország »zsidótlanítása« volt.”
Egyből bagatellizálja tehát mindazt, ami 1944 előtt történt, így a magyar politikai vezetés szerepét és felelősségét is gyakorlatilag a teljes magyarországi holokauszt történetében.
Hasonló szellemben készült a hírhedt Szabadság téri emlékmű is, amely 2014 óta jelképezi a magyar holokauszttúlélők és leszármazottaik számára hozzátartozóik emlékének megcsúfolását. A „német megszállás áldozatainak emlékműve” a Fidesz holokausztnarratívájának minden elemét tartalmazza: Magyarországot (mint kollektívát) Gábriel arkangyal testesíti meg, akire lecsap a birodalmi sas. Az angyal ártatlanságához kétség sem fér, miközben a történelmi tények ennek épp az ellenkezőjét igazolják, hiszen a zsidó magyarokat már jóval a német megszállás előtt üldözték Magyarországon, és nem a németek, hanem a magyar kormány, hivatalnokok és rendvédelmi szervek. Ugyanakkor itt meg kell emlékeznünk a nem zsidó többségi társadalom szerepéről is, elvégre a jelentős részük aktív résztvevője és haszonélvezője volt a zsidóellenes intézkedéseknek: lakásokat, üzleteket, földeket igényeltek ki, feljelentették zsidó szomszédaikat, megkapták a zsidók állásait és ingóságait – és ugyanez még nagyobb méretekben folytatódott 1944-ben is. Mi sem áll tehát távolabb a valóságtól, mint hogy Magyarország lakosságát a 2. világháború idején Gábriel arkangyal jelképezhetné.
A hivatalos emlékezetpolitika másik fontos eleme a szoborcsoport elnevezéséből, illetve feliratából tűnik ki: sehol nem szerepel bennük ugyanis a zsidó szó, így a legfőbb áldozati csoport válik láthatatlanná.
Ehelyett úgy tűnik, mintha a magyar társadalom egésze lett volna a megszállás áldozata, és mivel a leegyszerűsített narratíva szerint az áldozatok nem lehetnek egyszerre elkövetők is, az emlékmű feloldozza a teljes társadalmat (a politikai vezetőktől kezdve a hivatalnokokon és rendvédelmen keresztül az igényléseket, feljelentéseket megfogalmazókig) a felelősség alól. Ez így jóval könnyebb, mint szembenézni a múlttal és feldolgozni a társadalmi traumát.
A német megszállás áldozatainak emlékművétől csupán néhány lépésnyire, a Hazatérés temploma előtt áll Horthy Miklós mellszobra. Jóllehet mértékadó történészek egyetértenek a kormányzó szerepét és felelősségét illetően, a közvélemény szemében máig elfogadott az a nézet, amely szerint Horthy „zsidómentő” volt, mert 1944. július 6-án – miután már a teljes vidéki zsidóságot, mintegy 450 ezer főt elhurcoltak – leállította a tömeges deportálásokat. Amit ez az értelmezés nem vesz figyelembe, az az, hogy Horthy már évekkel a német megszállás előtt tisztában volt a „végső megoldás” mibenlétével, és a megszállás után – pontosan tudván, hogy mi lesz a végkimenetel – szabad kezet adott Sztójay Döme kormányának, hogy a „zsidókérdésben” azt tegyenek, amit jónak látnak. Továbbá ha július elején le tudta állítani a deportálást, már jóval korábban is megtehette volna azt. De ma Magyarországon, Budapest egyik főterén ott állhat a kormányzó szobra: mivel magánterületen van, ezért semmilyen hatóságnak nincs joga eltávolítani. Ugyanez érvényes a többi Horthy-szoborra is szerte az országban: Szegeden például a Szent Rókus-templom kertjében, Kálozon pedig a Zichy-Széchényi-kastély parkjában állítottak az elmúlt években emlékműveket.
Tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy ezek elszigetelt esetek: a fővárosban például alig akad olyan holokauszt-emlékmű, amely kimondaná, hogy az áldozatok zsidók voltak. Ebbe a tendenciába illeszkedik a tavaly év végén felavatott Klauzál téri gettó-emlékmű is, amelynek hosszú, a teljes történelmi kontextusra kitérő feliratát szakértőkkel egyeztették, mégsem tűnt fel senkinek, hogy a hat mondatban egyszer sem szerepel a zsidó szó. Mi több, a szövegből úgy tűnik, mintha a gettó magától épült volna fel, mivel a felállításáról szóló mondatban nincs alany – nem derül tehát ki, hogy a Nyilaskeresztes Párt rendelte el azt. Az emlékmű szövegének megváltoztatását kezdeményezte egy holokauszttúlélőket és leszármazottaikat (köztük a pesti gettó volt lakóit) tömörítő Facebook-csoport adminisztrátora, aki a MAZSIHISZ vezetésétől kezdve az emlékművet tervező stúdióig minden fórumot megjárt – eleddig kevés sikerrel.
Miért kell elhallgatni, meghamisítani a holokauszt történetét, miért kulcskérdés, hogy mire és hogyan emlékezik a társadalom?
Azért, mert a Fidesz legitimációját a Horthy-korszakban találta meg, és azt akarja – a történelmi tények ellenére – tisztára mosni. Narratívájukban ezért válik láthatatlanná a magyar zsidóság szenvedése, és ezért válik a nemzet egésze áldozattá. Ezért hárítják át a felelősséget a megszálló németekre, és hallgatják el azt, hogy a zsidóüldözés valójában már jóval 1944 előtt elkezdődött. Természetesen ez az értelmezés kényelmes abból a szempontból, hogy általa elkerülhető a múlttal való szembenézés; a többségi társadalmat pedig nem az elkövető, kollaboráns, tétlen szemlélő negatív szerepében tünteti fel, hanem a közös nemzeti identitás szempontjából jóval pozitívabb, vállalható áldozati szerepkörben. Ez két szempontból is előnyös a kormány számára: egyrészt Horthy kormányzót és a korabeli politikai elitet jó színben ábrázolja, másrészt az így kreált elfogadható múltképpel erősítik az összetartozás érzését a szavazóbázisukban.
Hosszú távon azonban nem vezet jóra a múlt politikai haszonszerzés céljából történő átírása. Az évtizedek óta feloldatlan társadalmi trauma búvópatakként mérgez tovább, és nemcsak a zsidók körében, hanem a családi titkokat őrző nem zsidóknál is. Nem véletlen, hogy a felmérések szerint a magyar társadalomban évtizedek óta kimondottan magas az antiszemiták aránya. E tendenciák megállításához, megfordításához, és az empatikusabb, szolidárisabb társadalom létrejöttéhez járulna hozzá a történelmileg hiteles holokausztnarratíva és a kiegyensúlyozott emlékezés-emlékeztetés, amely nem fedi el, nem relativizálja a tényeket.
Természetesen nem könnyű feladat a múlt kibeszélése, a nézőpontok ütköztetése és közelítése; a társadalom mentálhigiénéje szempontjából azonban elengedhetetlen. Az emlékezés célja pedig nem az, hogy szégyenérzetet keltsen az emlékezőkben, akik amúgy sem felelősek felmenőik tetteiért, hanem hogy lerójuk tiszteletünket az áldozatok előtt, és tanuljunk a múltból – mert sokat lehet.
