Az 1944-es józsefvárosi antifasiszta felkelés feldolgozását az antifasizmus megítélése is óhatatlanul befolyásolta, sőt talán alapvetően meg is határozta és továbbra is meghatározza. De míg a felkelés változatlan tényekre korlátozódik, az antifasizmus történelmi szerepét tekintve is sok tekintetben képlékeny ideológia. A történelmi feldolgozás ezt a két megközelítést mégsem kellőképpen választotta szét.

Gazdag Péter kétrészes írásának első részében azt tárgyalta, hogy miként került sor a történelmi antifasizmus tabusítására és kiradírozására. A második részben az antifasizmus ideológiájának és gyakorlatának kiforgatására és érvénytelenítésére mutat rá a második világháborús józsefvárosi ellenállás kapcsán.

Míg az antifasizmus eredetileg a fasizmus ellenében jött létre, a későbbi hivatalos, állami ideológiaként elfogadott antifasizmust már két totalitárius ideológia ellentéte szülte, a náci és sztálinista szovjet rendszereké. Bár az antifasizmust elvileg a fasizmus minden történelmi megnyilvánulásával szembeni ellenállás jellemzi, a történelmi gyakorlatban ennél sokszor összetettebb meghatározások térítették el és forgatták ki. Ezek áttekintésében nem segít, hogy a fasizmus történelmi és politikai meghatározása mai napig vita tárgya,^[1] ha nem egyenesen tabu. Feloldhatatlan ellentmondás például, hogy bár a fasizmus és antifasizmus történelmi jelenségként alapvetően feldolgozottak, politikai irányzatként mindkettő továbbra is gyakorlatilag szitokszó, illetve tabuszámba megy.^[2]

Amikor az állítólagos antifasizmus és a valódi antiszemitizmus sem zárják ki egymást

Bár annak semmilyen jelenleg ismert írásos nyoma nincs, hogy a józsefvárosi felkelés feldolgozatlansága közvetlenül összefügg a háború utáni antiszemitizmussal, a történelmi körülmények – az antifasizmus háború utáni, hivatalos szovjet funkcióját beleértve – sok szempontból erre mutatnak.

Míg az antifasizmus ma elsősorban az emberi jogok és kisebbségek védelmét jelenti, melyek mellett a munkásosztály érdekképviselete inkább háttérbe szorul, a világháború előtti antifasiszta mozgalmak esetében ez inkább fordítva történt: az antifasiszták elsősorban a munkásosztályt képviselték, és emellett az általánosabb emberi, illetve kisebbségi jogokért való kiállás kevésbé számított szempontnak. Pontosabban, a legalapvetőbb politikai ellentétet nem a kisebbségek és a többségi társadalom közti, hanem a munkásosztály és az uralkodó kapitalista osztály közti ellentétként látták, mondván, ez minden más ellentétet maga alá rendel.

A kezdeti antifasizmus így elsősorban szocialista, kommunista, illetve szociáldemokrata irányzatok következménye volt, míg a mai antifasisztának számító megmozdulások elsősorban inkább liberálisok, mint szocialisták (az előbbi különbséget tesz a fasizmus egyes tüneteinek ellenzése és kategorikus oksági ellenzése, vagyis az antifasizmus között); valamint a világháború utáni antifasizmus a háború előttinél is nemzetközibb lett. A náci szalutálás „ellentéte” például, az antifasiszta ököl-szalutálás, amely leginkább az amerikai antirasszista és marxista Fekete Párduc Párt jelképeként lett híres, először a náci uralom előtt használt német Vörös Frontharcosok Szövetségének jelképe volt.^[3] A náci hatalomátvételt követő antiszemitizmust a német baloldal azonban főként az osztályharc ügyéről való elterelésként értékelte – annak ellenére, hogy a nácik a rendszer minden ellenségét, a vezető pozíciókban lévő zsidókat beleértve, kategorikusan antifasisztának tekintették.^[4] Ugyanakkor a koncentrációs táborok első internáltjai politikai foglyok, főként kommunista és szociáldemokrata antifasiszták, vagy éppen a nácikkal ellentétes érdekű szakszervezeti vezetők voltak.

Az antiszemitizmus a világháború alatti antifasizmus emlékét azonban főként az antifasizmus hivatalos, államszocialista propagandájának idejében itatta át. Több holokausztkutató szerint a világháború utáni, különösen a sztálinizmus és rákosizmus alatti antiszemitizmus az antifasizmus propagandájával közösen tehető felelőssé a holokauszt feldolgozásának hátráltatásáért, illetve emlékének elnyomásáért, amennyiben a zsidóüldözés és a holokauszt tabusítását eredményezték. A sztálinista-rákosista időkben az antifasizmus ideológiája és a holokauszt emlékezete, illetve feldolgozása kétségkívül két egymást kizáró irányként volt kezelve.^[5]

A józsefvárosi felkelés – úgy is mint holokauszt-korabeli antifasiszta felkelés – pont ennek a két iránynak a kereszttüzébe került. A felkelés emlékének elnyomásáról így nem lehet sem az antiszemitizmus, sem az antifasizmus propagandisztikus szerepének említése nélkül beszélni – különösen, miután a felkelés Budapest történetének talán legtöbb áldozatot követelő pogromjával végződött. Az csak az eseményt övező történelmi amnéziából kikövetkeztethető, hogy maga az elfelejtése is a hivatalos antifasizmus és az informális antiszemitizmus közös eredményeképp következhetett be.

Mai szemmel a holokauszt emlékének épp az állítólagos antifasiszta ideológia részeként való elnyomása az, ami feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik.^[6] A háború után azonban az antifasizmus ideológiájának volt még egy – azóta jóllehet szintén feledésbe merült – kétélű történelmi szerepe: a kollektív bűnösség és a kollektív felmentés együttes elhintése.

Az előbbi elsősorban nem a magyar kormányt, hanem általában az ország népét tette felelőssé a nácikkal való kollaborálásért, amelyből eszerint a felszabadító szovjetek és a magyar kommunisták, úgy is mint antifasiszta ellenállók, mentették meg végül az országot.^[7] Ez a kollektív felelősség vád egyben a valódi háborús bűnösök felmentésének zálogaként is szolgált, akik közül számosan magas beosztásokat is kaptak az új szovjet rendszerben. Közvetlenül a háború utáni években Magyarországon az antiszemitizmus még nem számított tabunak; az antifasizmus viszont ebben az időszakban lett a politikai mesternarratívába integrálva.^[8] Az antiszemitizmus annyiban lehetett csak „érzékeny” pontja a szovjet, illetve az új magyar rendszer kiépítését megelőző, háború utáni (1945-1948) magyar szocializmusnak, amennyiben magával a fasizmussal jelentett közös pontot^[9] – ez azonban a gyakorlatban ritkán szabott neki gátat, ahogy Sztálint sem akadályozta abban, hogy a háború után épp a náci példa mintájára kezdeményezzen antiszemita „tisztogatásokat”; bár ezek kivitelezését többek közt végül a halála akadályozta meg.^[10]

A szovjet rendszer a holokausztnak bármilyen nemű említését cenzúrázta – azzal együtt, hogy az azért felelős rendszerek, a nácizmus és a fasizmus fogalmai a mindenkori nemzeti ellenség terminusaivá szilárdultak.^[11] Így a szovjet, különösen sztálinista politikai mesternarratíva – amely szerint a második világháborús antifasiszta ellenállás magában a szovjet-típusú rendszerben kulminálódott – paradox módon magát a holokausztot éppúgy, mint az antiszemitizmust is tabusította. Emögött többek közt az állt, hogy szovjet állampolgárok sok esetben kollaboráltak a nácikkal zsidók legyilkolásában.^[12] Így az antifasizmus szovjet történetiesítése sem volt antiszemitizmustól mentes; aminek érvényesítéséhez különösebb totalitárius mesternarratíva-kampányra sem volt szükség. Magyarország esetében ezt már az 1946-os, a többek közt magyar, nem szovjet kommunista pártpropaganda által is szított pogromsorozat is bizonyította.^[13]

Az antiszemitizmust a háború utáni Magyar Kommunista Párt több esetben kampányfogásai részévé tette. A háború után kitört drasztikus infláció idején például úgy a sajtóban, mint az utcán is táplálták egyes pártvezetők^[14]  az antiszemitizmusnak azt az új formáját, miszerint az infláció következtében kialakult feketegazdaság nyerészkedőinek a zsidókat nevezték ki. Ennek következtében a „halál a feketézőkre” több esetben a „halál a zsidókra” szlogen egyik új verziójaként is szerepelt.^[15] Másrészt a helyi fasiszták – egykori nyilasok, náci kollaboránsok és egyéb háborús bűnösök – igazságszolgáltatásának néhány, közvetlenül a háborút követő kevés kivételén kívül (pl. nyilasperek) a szisztematikus igazságszolgáltatást inkább az ország kollektív felelősségének hangsúlyozása helyettesítette a Kommunista Párt retorikájában, miszerint Magyarország a náci Németország „utolsó csatlósaként” „kollektív felelős” a háborúból következő sorsáért.^[16] Ez a – közvetlenül a háború utáni – megközelítés már önmagában a háború alatti magyar antifasiszta ellenállásnak a puszta elismerését is kategorikusan érvényteleníteni próbálta.

Az antiszemitizmus kérdése így a gyakorlatban átfedést jelentett a propaganda által antifasisztának és fasisztának kinevezett „oldalak” között. A józsefvárosi felkelés ennek a disszonáns jelenségnek az egyik legkínosabb emlékeztetője volt,^[17] amennyiben már puszta ténye is a fenti ellentmondások összeegyeztethetetlenségét sugallta. Bár ez a tabusítás a Rákosi-rendszer után fellazult, az ellenállás feldolgozásában ez aligha segített. Sőt: közvetlenül a háború után – részben a népbírósági perek miatt – több újságcikk és, bár részlegesen, de pár történészi feldolgozás^[18] is említette az ellenállást, jóval részletesebben, mint a későbbi, politikai cenzúra szempontjából enyhébb időkben említették volna akár történészek, akár újságírók.

Az ellenállás „szürke zónája”

Az antifasisztának minősíthető ellenállás megítélésében az is kétségkívül szerepet játszik, hogy Magyarországon a II. világháború alatti legaktívabb antifasiszta ellenállók jó része – a Bajcsy-féle Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságától az egyébként magát ebben az időszakban baloldalinak és kommunistának valló cionista ifjúsági szervezetekig – politikailag valamilyen formában szélsőséges nacionalistának minősült.

Bár önmagában a nacionalizmus az antifasizmussal – különösen a mai fogalmaink szerint, illetve ideológiailag is – összeegyeztethetetlen, ezeknek az antifasiszta csoportoknak a nagy része az antifasizmus jelenlegi, többek közt antinacionalista definíciójának poláris ellentétét vallották ideológiailag, míg a gyakorlatban a fasiszta csapatok és szerveződések legelszántabb ellenállói voltak. Ez a sajátosságuk annak a paradox helyzetnek köszönhető, hogy 1944-ben Magyarországon maga a nacionalizmus is a gyakorlatban csak antifasiszta keretek között érvényesülhetett. Ez alól egyedül az illegális, internacionalista kommunisták képeztek kivételt, akik a nacionalizmus minden formáját – a cionizmust beleértve – a fasizmus alfajának tartották.^[19]

A józsefvárosi fegyveres ellenállók a korabeli források és későbbi elmondások szerint is túlnyomórészt baloldaliak, szociáldemokraták, illetve illegális kommunisták voltak.

Bár a Vay Ádám utca 8-ban ellenállóként elesett Schwimmer Ernőn, illetve az ellenállásban szintén résztvevő és azt túlélő Reich (Róna) Andoron és Geiger Jenőn^[20] kívül jelenleg nincs tudomásunk túlélő résztvevőről, nemhogy olyanról, aki politikai nézeteinek bármilyen írásos formában hangot adott volna, egy interjúalany megemlíti, hogy nevelőapja, Karczag István az ellenállás egyik fő színhelyén, a Népszínház utca 31-ben, a szociáldemokrata munkásmozgalmi propagandista Braun Soma „utódjai” között vett részt a felkelésben.^[21] Ez eddig a legközvetlenebb tanúvallomás, amely alátámasztja, hogy az ellenállásban szociáldemokraták is részt vettek.

Bartha Ákos szerint „[a]z újabb nemzetközi szakirodalom […] szívesebben [!] foglalkozik a kollaboráció és az ellenállás közti szürke zónával,^[22] valamint az ellenállás valós [!] eredményeivel, következményeivel.”^[23] Ezek azonban, mint látni fogjuk, vagy effektíve nemlétező, vagy a tárgy szempontjából irreleváns kategóriák. Umberto Eco az olasz fasizmus szemtanújaként hangsúlyozza: az, hogy a háború alatti ellenállásnak egyáltalán volt-e hatása a háború kimenetelére,

„a generációm számára irreleváns volt: azonnal megértettük az ellenállás morális és pszichológiai jelentőségét.”^[24]

Bár az, hogy az említett (újabb) nemzetközi szakirodalom pontosan hogyan, illetve milyen alapon vitatná el az antifasizmus történelmi tényét, valamint hogy mivel kívánná azt helyettesíteni, sem az implikált eredményei, sem a „szürke zóna” fenti említéséből nem derül ki; ahogy az sem, hogy az utóbbi „kollaboráció és az ellenállás közti” léte pontosan mit fedne. Bár a totalitárius megszállás népirtási törekvéseivel szemben az állítólagos „kollaboráció” legfeljebb – a fegyveres ellenállás sok esetével ellentétben – egyes rétegek túlélését jelenthette, az, hogy ezt önmagában ellenállásnak lehet-e minősíteni, egyrészt nem evidens, másrészt az sem minősíthető magától értetődően kollaborációnak, amikor a megszálló erőkkel való esetenkénti együttműködés az életmentés „valós eredményével” végződött.

A már említett cionista ifjúsági mozgalmak ellenállóinak például szinte minden Magyarországon aktív katonai szervezetben voltak kapcsolatai, a nyilasoktól kezdve a Wehrmachtig.^[25] Ez viszont semmilyen esetben és értelemben sem azt jelentette, hogy akár ők, akár ezeknek a szervezeteknek a belső emberei az ellenállók segítésében a nácikkal vagy nyilasokkal kollaboráltak volna, épp ellenkezőleg; a kifejezés ezekre a kapcsolatokra a „belső ellenállás” volt. Kollaboráció és ellenállás között éppannyira volt lehetséges bármilyen „szürke zóna”, mint amennyire például a zsidókat kivégző nácik és a zsidókat mentő ellenállók között volt lehetséges bármilyen szürke zóna – a kettő eleve és természetszerűen kizárta egymást.

Az antifasiszta ellenállás esetében a „kollaboráció” inkább ellenkezőleg merült fel: míg például a halucokat (cionista ifjúsági mozgalmakat) segítő, egy-egy renegát nyilas, illetve náci tiszt működött velük együtt ellenállóként, az előbbiek azáltal, hogy az utóbbiak segítségét elfogadták, aligha a megszálló erőkkel „kollaboráltak” – egymással „konspiráltak” azok ellen. A „kollaboráció” itt legtöbb esetben egy-egy belső ellenálló egyénnek az ellenállók felé nyújtott segítségét jelentette, ez azonban a korabeli mozgalmi nyelvben „konspiráció” volt, nem „kollaboráció”. Szintén fontos különbség, hogy a konspirációnak éppannyira szükségszerű velejárója volt, hogy földalatti volt és titkos, mint amennyire a kollaborációnak, hogy többnyire nyilvános volt és legtöbb esetben nyomon követhető is. A szürke zóna fogalma – a kollaborációval még mindig ellentétben – itt legfeljebb a se nem fegyveres, se nem földalatti ellenállás semmilyen formáját nem gyakorló, az Eichmann-nal 1,685 zsidó Magyarországról való kimentéséről megállapodó Kasztner csapatára vonatkozhat.

Ez a két „vonal”^[26] – a magyar cionisták önmentési akcióinak „nagy vonala,” Kasztnerék, illetve „kis vonala”, a halucok – a történelmi kánonban egyaránt hozzátartoznak a nácik ellen tanúsított ellenállás történetéhez, melynek ez esetben fő mércéje az embermentés volt. Itt a „kis” vonal többek közt azért is tízezernyivel több embert mentett meg, mint a „nagy”, mert a cionista ellenállás túlnyomórészt földalatti volt, ez a része pedig távol állt a hivatalos erőkkel való együttműködéstől.^[27] Kérdés lehet, hogy amennyiben a nácikkal való együttműködés önmagában kizárná az ellenállás fogalmát, ezzel együtt eredménye, az üldözöttek megmentése – ami ennyiben egyezett a földalatti ellenállás céljával – módszerei miatt mennyire tekinthető a szó szoros értelmében vett ellenállásnak. Kasztnerék esetében nyilvánvaló, hogy az a több mint másfél ezer zsidó, akiknek életéről végül sikerült a nácikkal megállapodniuk, nem menekül meg Kasztner csapatának kezdeményezése és munkája nélkül. Illetve szintén gyakran elfelejtett tény, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvet^[28] is Kasztner Mentőbizottsága terjesztette zsidó és egyéb szervezeteknek.^[29] Amennyiben az ellenállás mint embermentés végeredményben az élet és halál közti különbséget jelentette, Kasztnerék mentőakciója bármilyen „szürke zóna” ellenére is ellenállásnak minősíthető.^[30] Az említett „kollaboráció és az ellenállás közti szürke zóna” tehát a gyakorlatban, legalábbis Magyarországon, legfeljebb ilyen konkrét, kivételes körülmények között létezett.

A szürke zóna fogalmának szerzője azonban, az Auschwitzot túlélő Primo Levi, az azonos című esszéjében főleg az auschwitzi, elgázosított zsidók holttesteit elégető és szintén elsősorban zsidókból álló Sonderkommando tagjainak egyszersmind áldozati és kollaboráló státuszával, illetve a lódzi gettó stróman vezetője, Chaim Rumkowski kollaborációs helyzetének példáival határozza meg és elemzi.^[31] Bár Levi említi az auschwitzi Sonderkommando – a józsefvárosi felkeléshez hasonlóan szintén 1944 októberi^[32] – elbukott felkelését, a szürke zóna fogalmát minden esetben a nácik és általában az elnyomó erők általi, a túlélés feltételeként kikényszerített együttműködésre használja. Az ellenállás kérdése azonban ebben az összefüggésben nem merül fel, mivel az alapvető kérdésfelvetés arra vonatkozik, egyáltalán ítélkezhet-e akár túlélő, akár más azok felett, akik áldozatként lettek kollaborációra – vagyis ez esetben az elnyomóikkal, illetve gyilkosaikkal való együttműködésre, ennyiben tehát az ellenállás ellentétére – kényszerítve. Ez azonban aligha vonatkozik az említett földalatti ellenállás tagjaira, minden ellenállási módszerüktől függetlenül, ahogy annyiban Kasztnerék is kivételt képeznek ez alól, amennyiben a fent említett kollaboráció célja az embermentéssel alapvetően ellentétes volt.

Az ellenállás „valós eredményeiről”, illetve „következményeiről”^[33] ítélkezni sem kevésbé lehetetlen, mint a Sonderkommando tagjait etikailag megítélni. Aki fegyvert ragadott a fasiszták ellen úgy, hogy annak a valós eredménye pusztán az lett, hogy a nyilasok vagy a nácik végül kivégezték, azzal a „nemzetközi szakirodalom” ezek szerint kevésbé (szívesen) foglalkozik – ami a józsefvárosi felkelés esetében a magyar szakirodalomra is kétségkívül érvényes. Arról nem is beszélve, hogy az ellenállók kivégzése ezek szerint nem minősül az ellenállás „valós eredményének”. Bár a kifejezés nyilván a megszállók fölött aratott, akármilyen minimális győzelemre vagy sikerre vonatkozik, ez a megközelítés az ellenállás megkérdőjelezését tekintve is figyelemreméltó (t. i. az az ellenállás, amely nem ért el semmilyen „valós eredményt”, mitől is minősülne akkor ellenállásnak?).^[34]

Miután a józsefvárosi ellenállók a fenti kritériumoknak nem felelnek meg, ezért bármilyen „valós eredmények” hiányában – melyek konkretizálása önmagában is problematikus –

még az ellenállás eredményeinek valódisága is feledésbe merül vagy tagadásba torkollik. Így résztvevői végeredményben még ellenállókként is alig vannak számon tartva.

Ebben az értelemben az ellenállás elfelejtése és történelemből való kiírása kétségkívül az ellenállás „valós eredményei” közé tartoznak; még ha ez azt is jelenti, hogy épp emiatt az ellenállás tényének elhallgatása, illetve tagadása – az eleve elfelejtett ellenállás résztvevőinek kivégzése is el lesz felejtve – lesz így az ellenállás legvalósabb eredménye. Ezt súlyosbítja, hogy az ellenállás megkérdőjelezésére már a történések közben is a nyilasok megtorlásának valós eredménye adott okot, miszerint – nem a szemtanúk, hanem egyes korabeli, a híresztelésekre reagálók leírásai szerint – a fegyveres ellenállás csak ürügy lenne a VIII. kerületi zsidók mészárlására, összeterelésére és kirablására.^[35]

Levi szürke zónájának elvét azonban Bartha a fentieknél is tágabb módon értelmezi, amennyiben leírásában a különböző magyar ellenállócsoportok munkája „irányulhatott a német megszállás, vagy éppen bármely idegen hatalom (ideértve a Szovjetuniót is) behatolása ellen”.^[36] Így már a kollaboráció felvetése is érthetőbb lesz: ha ugyanis a nyilasok és honvédek a nácikkal vállvetve, éppannyira „ellenállókként” harcoltak az oroszok ellen, mint amennyire az oroszok által felszabadított cionisták és kommunisták harcoltak a nyilasok és nácik ellen, akkor ezek szerint nem csak a nyilasok és zsidók ellenállása között lehet egyenlőségjelet tenni, hanem, mint megtudjuk, a nácik és a Vörös Hadsereg is tulajdonképp nem harcban álltak egymással, inkább csak kölcsönösen ellenálltak egymásnak. Ennek logikája szerint az ellenállás legmérvadóbb példája talán az volt, amikor Lengyelországba bevonulva a nácik a világbékének is ellenálltak.^[37] A szürke zóna fogalma így még tovább szürkül, hiszen ha bárki, aki bárki ellen harcolt, valójában ellenállóként tette azt, akkor nincs sem agresszor, sem háborús bűnös, sőt, még háború sincs, csak a kölcsönösség jegyében folytatott ellenállás.

Ugyanakkor ismert két olyan nemzetközi, olykor valós eredményekkel és következményekkel járó dokumentum, amely szintén nem tesz különbséget a megszálló agresszor és az annak fegyverrel ellenálló erők között: az 1949-ben elfogadott Genfi Egyezmény^[38] és az 1998-as Római Statútum.^[39] A fegyveres ellenállás bármilyen formáját – így a népirtással, illetve etnikai tisztogatással szemben tanúsított ellenállást is – mindkettő háborús bűncselekményként könyveli el. Ennek megfelelően a fegyveres ellenállás is minden körülmények között vagy egy háborúban, vagy egy fegyveres konfliktusban való részvételnek számít.

A fasiszta antifasiszták hova álljanak?

Az antifasizmussal szembeállított puszta „náciellenesség” ellen szól, hogy a megszálló náci erőkkel nem kollaboráló magyar nacionalisták is annyiban szükségszerűen antifasiszták és nem csupán náciellenesek voltak, hogy a nácikkal valóban kollaboráló magyar fasiszták – a nyilasok – ellen éppúgy felléptek (ha nem még inkább), mint a nácik ellen. A nácik és nyilasok közti kollaboráció így két különböző fajta fasizmus között jött létre: egyfelől az országot a birodalmi ambíciók nevében megszálló német fasiszták, másfelől a megszállókat a nacionalizmus nevében kiszolgáló magyar fasiszták között. Így a náci megszállás a magyar nacionalista jobboldalt is e tekintetben két egymással ellentétes, szélsőséges oldalra osztotta.

Miután a szovjet típusú antifasizmus történelmileg a szovjet háborús bűnök legitimizálását is szolgálta, a holokauszt elhallgatása mellett egyik kinövése a sztálinista népirtások tagadása, illetve azok kimagyarázása is volt.^[40] Ennek az iránynak azonban éppannyi köze volt az antifasizmus eredeti ideológiájához, mint az antiszemita „változatának”.^[41] Európában többek közt épp az antifasizmus egyértelmű baloldalisága volt az, ami miatt a szélsőjobboldalig terjedő politikai összefogás alapjaként szolgáló, közös nevezőként való használata a legdrasztikusabb vészhelyzetig elképzelhetetlennek bizonyult. Akkor azonban – a fasizmus totalitárius változatának idején – végérvényesen bebizonyosodott a fasizmus alapvető önellentmondása, miszerint aki a saját nemzetével kapcsolatban vallott fasiszta nézeteket, az általános, nemzetközi vonatkozásban már aligha támogathatta a fasizmust, különben a fasiszták birodalmi törekvéseinek hódolt volna be. Amikor egy másik nemzet szintén fasiszta nézetek nevében szállta meg a saját hazájában fasiszta nézeteket vallók szülőhazáját, a fasiszta ideológia még a legelszántabb nacionalisták nemzeti fasizmusával is összeegyeztethetetlennek bizonyult. A „pánfasizmus”-nak ez a formája éppannyira paradoxonnak bizonyult, mint az „internacionalista nacionalizmus”.

Bár nehéz lenne megmondani, ideológiailag mit képviselt egy, a feudalizmussal és a szocializmussal alighogy leszámolt Magyarországon egy olyan egyfelől nacionalista, hungarista és olasz fasizmus-párti, másfelől német fasizmusellenes, és szintén kommunista- és nyilas-ellenes politikus, mint amilyen történetesen Bajcsy-Zsilinszky Endre volt, de hasonlóan lettek egyes fasiszta nézeteket valló hungaristákból náci- és nyilas-ellenes hungaristák – vagyis, az említett paradox módon, végeredményben fasiszta antifasiszták.^[42]

Az eddig említettekből kiderülhet, hogy a gyakorlatban aligha létezik olyan politikai ideológia, amelynek előnyeit még az ellenségei sem próbálták meg saját érdekeik szerint ki-, illetve felhasználni.

A fasizmus ennek megfelelően nem „ideológiailag kiüresedett”^[43] volt, hanem eleve és tervszerűen ellentmondásos, és ennyiben ideológiaellenes: alapvetően összeegyeztethetetlen ellentmondásokra épített.

A fasiszta kormányok saját retorikájuknak és propagandájuknak folyamatosan ellentmondva jártak el, az eleve is önellentmondásos ideológiáikat további ellentmondásokkal tetézve.^[44] Bár a nemzeti, gazdasági szupremacizmust szokás a fasizmus állandó ideológiai alapvetései közé sorolni, ritkán említett tény, hogy végső stádiumában még ezeket is kiforgatta: az alapvető ellentmondásosságra való építése vezetett végül a totális háborúnak ahhoz a formájához, amelynek végén a nácik a sajátjuknak mondott és általuk felsőbbrendű rassznak kinevezett nép kiirtását is kilátásba helyezték, nem kevésbé a német nép legjobb érdekeire hivatkozva, mindezt a maguk a nácik által kirobbantott háború „végső megoldásaként”.^[45] Ennyiben a fasizmus talán legalapvetőbb állandó gyakorlati eleme az ellenségek táborának folyamatos és kényszerű gyarapítása, egészen az önpusztításig.

A fasizmus önellentmondásokra való építését, úgy is mint az antifasizmus tárgyát képező ideológiát, jól illusztrálja például, hogy már Mussolini Republikánus Fasiszta Pártja is egymással összeegyeztethetetlen politikai ellentétekre épített, amennyiben szocialista ideológiát „ötvözött” imperialista és nacionalista ideológiákkal, hogy az egyébként kapitalista tulajdonviszonyokat – azoknak a háborúban való elpusztításával – őrizze meg. Ahogy szintén tény, hogy a valódi szocialistákat és a munkásosztályt terrorizáló, gyilkoló és deportáló nácik, akárcsak politikai ellenségeik, ezzel együtt szintén „szocialistáknak” vallották magukat.^[46]

Amellett, hogy a „nemzeti szocializmus” a szocializmus nemzetközi törekvéseit tekintve önmagában is ellentmondás, a nácik nem ennek ellenére, hanem épp emiatt hivatkoztak a két irányzat ötvözésére. Többek közt így, akárcsak az olasz fasiszták, az aktuálisan domináns politikai ideológiák ömlesztőtégelyeként tetszelegve kerültek uralomra. Ennek megfelelően aztán sorozatosan cáfolták szinte minden saját ideológiai hivatkozásukat is, végül még magát a „nemzeti” jelzőt is elvetve, mondván, az túl „liberális”^[47] – ahogy végeredményben nem kevésbé ártottak magának a nemzetnek, mint szocialistáinak.^[48] (Ennek fényében talán szintén alulértékelt tény, hogy Hitlernek nem állt szándékában a Nyugatot „megvédeni” a sztálini bolsevizmustól – ellenkezőleg, még a szovjetellenes háború közepén is készen állt a Szovjetunióval való, Nyugat-ellenes összefogásra.^[49])

A fasizmus és a totalitariánizmus tehát nem csak egy adott ideológia szubverziójának módszerével, hanem a politikai ideológia, mint olyan, alkalmazásának szubverziójával „működtek”. Ez a feltétlen szubverzió volt a fasizmus és a totalitariánizmus (fő és talán egyetlen) állandó alapvetése. Az antifasizmus ennek megfelelően szegült az ilyen, különösen baloldali politikai ideológiát célzó szubverzió minden megnyilvánulása ellen. A földalatti, háború idején működő antifasiszta szerveződések azonban ellenségüket, a fasizmust leszámítva nem működtek ideológiai kizárólagossággal, minthogy a politikai spektrum szinte összes más irányzatával összefogtak – ellentétben az antifasizmus háború utáni, hivatalos és már kiforgatva alkalmazott, szovjet-féle formájával (amely olyan kizárólagossággal működött, hogy még magát a valódi antifasizmust is kizárta).

Az antifasizmus mint önálló ideológia ezért annyiban problematikus, amennyiben tárgya és meghatározója, a fasizmus, egy eleve minden politikai ideológiát tervszerűen és egyre nagyobb tétekkel bíró ellentmondásokkal kiforgató irányzatként működött.^[50] Az antifasizmusnak így egy állandóan változó, és magára az ideológiai kiforgatásra épülő antiideológiával szemben kellett saját ideológiát építenie és érvényesítenie.

(A háború alatti antifasizmus többek között emiatt sem volt annyira ideológiailag kikristályosodott, mint az antifasiszta mozgalmak későbbi, nemzetközi megnyilvánulásai.) Így mivel a fasiszták legegyértelműbb ellenségei a szocialisták voltak, a szocializmusra való nominális hivatkozásukkal, illetve a szocializmus ideológiájának kiforgatásával igyekeztek az ő táborukat is aláásni. Miután a fasizmus ideológiája így teljes mértékig a gyakorlati területfoglalásnak volt alárendelve, a háború előtt szinte semmilyen pusztán ideológiai, pártpolitikai szintű összecsapásra nem volt alkalom fasiszták és antifasiszták között – különösen, hogy a fasizmus nyelve eredetileg és elsősorban az ideológiamentes erőszaké volt.

Mivel a náciellenes erők semmilyen szempontból nem képeztek monolit csoportot,^[51] így még ha azokat a mozgalmakat, amelyekre az utókor egyes megítélések szerint méltatlanul ütötte volna rá az „antifasiszta” bélyegzőt, az alól még fel is lehetne menteni, ugyanezzel a következetességgel a szocializmus bármilyen irányelvi formáját is meg lehetne kérdőjelezni. Miután nem csak a szovjet, illetve sztálinista, „internacionalista szocialisták”, de a német, illetve fasiszta „nacionalista szocialisták” is aligha képeztek „monolit csoportot” – olyannyira, hogy hadban is álltak egymással –, úgy Bartha logikája szerint egyiket sem lehetne szocialistának sem nevezni, de nem azért, mert az „ideológiai konstrukcióik”-nak minimális köze volt magához a szocializmus ideológiájához, hanem mert a szocialistákat és kommunistákat gyilkoló és internáló „nemzeti szocialistáknak” annyi közük volt a szocializmushoz, mint például a szociáldemokratáknak a nácizmushoz, semennyi.

Az említett „protest- vs. nemzeti populizmus”^[52] logikája szerint viszont mindkettő esetében az egyik fél jelzője (a szocializmus) elég ahhoz, hogy a másikra nézve is érvénytelenítse azt. Így amennyiben a náciellenes hungaristát méltatlan lenne leantifasisztázni, úgy ez a nyilasellenes szocialistára is éppolyan érvényes kell, hogy legyen. Ez a szocialista a fenti logika szerint nemcsak hogy antifasiszta, de szocialista sem igen lehet, hiszen ellenségei az antifasizmust és a szocializmust egyaránt „kisajátították”.^[53] Bartha ellenvetése annyiban a náci- és nyilasellenes ellenállók közül szigorúan a szélsőjobboldaliakat tekinti normatívnak, miszerint egy hungarista, de náciellenes fasisztát mégsem kéne egy kalap alá venni egy nácik és nyilasok ellen szintén harcoló szociáldemokratával vagy illegális kommunistával, hiszen ha az előbbi nem lehet antifasiszta, az utóbbi sem. Ha a náci- és nyilas-ellenes nacionalista nem volt antifasiszta, akkor a szintén náci- és nyilas-ellenes szocialista sem lehet az. Ezt a logikát követve az is érthetőbbé válhat, hogyan kerül szőnyeg alá a magyar antifasiszta ellenállás, mint olyan – különösen a baloldali, tehát ideológiailag (is) antifasiszta részét tekintve.

Ha pedig nincs sem fasizmus, sem antifasizmus, csak populizmus, illetve egy tárgyát és célját ennek megfelelően délibábként kergető antifasizmus, akkor ezzel mind a történelem, mind a történelmi kontinuitás alól kihúzzuk a szőnyeget, amennyiben nem csak ezeknek az ideológiáknak a történelmi szerepét tagadjuk le, hanem történelmi eredetüket is elhallgatjuk. Ez pedig következményeik elemzését is ellehetetleníti. Másrészt eleve annak a politikai tabusításnak az eredménye, amelynek célja ezen irányzatok történelmi és politikai örökségének lenullázása. Ez a „lenullázás” természetesen éppannyira névleges, mint amennyire célja ez esetben a fasiszta ideológia újraélesztése, többek közt a „populizmus” nevén. Fordítva viszont – magát a történelmi fasizmust populizmusnak nevezni, miközben a jelenlegi populizmus fasizmusnak való titulálása továbbra is politikai tabu – azt érjük el, hogy történelmi jelenségekre olyan történelmietlen, anakronisztikus és alkalmazhatatlan, ténybeli összefüggéseiktől és súlyuktól mentes, „szobatiszta” terminusokat húzzunk, amelyek politikai ideológiák formájában mindeközben továbbra is jelen vannak, aktuálisak maradnak, és ez a névleges átírásuk úgy tagadja le kontinuitásukat, hogy az adott politikai irányzatok közben az említett ideológiák örökösei maradnak.

Hogyan kisajátítható egy ideológia?

A józsefvárosi ellenállás eddigi feldolgozása a felkelést leggyakrabban a „zsidó ellenállás” kategóriájába sorolja^[54] – azzal együtt, hogy a legtöbb forrás szerint egyrészt főleg baloldaliak vettek részt benne, másrészt szintén a legtöbb forrás szerint korántsem csak zsidók; míg egyes források szerint nem is kizárólag baloldaliak.^[55]

Ennek kapcsán mégis felmerül, hogy az ellenállás – amely egyesek szerint nem biztos, hogy a történelmi mértékegységeknek megfelelően felkelésnek minősíthető, mások szerint a felkelés, amely nem biztos, hogy minden kritérium szerint ellenállásnak minősíthető, de amelyben azért főleg baloldali zsidók harcoltak nácik és nyilasok ellen – egyáltalán antifasisztának minősíthető-e (vagy inkább ellenállásmentes protest-populista lázadásnak).

Miközben mind a fasizmus, mind az antifasizmus a jelenlegi politikai szótárban szitokszónak számít, közös nevezőjük, hogy már maga az ideológia fogalma is hasonló általánosságú pejoratív jelleggel bír.^[56] Ez egy jele annak a rendszerváltás óta egyre elterjedtebb apolitikusságnak, amely még azt az ördögi kört sem hajlandó elismerni, melynek folytán a fasizmusnak minden politikai ideológiát kiforgató antiideológiája apolitikusságot eredményez, illetve melyben már ez az antiideológia is apolitikusság eredménye lesz.

Magának a fasizmusnak sincs termékenyebb talaja az apolitikusságnál, különösen, ha a „politikai állásfoglalás” már önmagában anatéma.

A rendszerváltás óta a szocializmus alatti antifasiszta történelem-megideologizálás elleni egyik leggyakoribb érv, hogy az államszocializmus antifasiszta „történelemszemlélete” kisajátította a náci- és németellenes ellenállás „narratíváját”, a holokauszt emlékét és feldolgozását pedig elnyomta, így annak feldolgozását is pótolhatatlanul hátráltatta. A józsefvárosi felkelés emlékének hiánya, illetve történelemből való kiírása az első vádat annyiban cáfolja, amennyiben az eseményt elsősorban épp az államszocialista „antifasiszta történelemszemlélet” írta ki a történelemből. Ezt a cáfolatot azonban feltehetően az utóbbi vád valószínűsíthetőségével igazolja – miszerint a józsefvárosi ellenállás szintén a holokauszt eseményeihez való tartozása, többek közt például feltehetően a háború utáni pogromsorozat okán is lett ebben a rendszerben inkább szándékosan elhallgatva, mint puszta tájékozatlanság okán elfelejtve.^[57] Így történhetett meg, hogy míg az állítólagos antifasiszta történelemszemlélet fénykorát élte, épp a legjelentősebb magyar antifasiszta ellenállás tényei – a józsefvárosi felkelés esetében a fegyveres ellenállásé, illetve a több tízezer zsidót mentő haluc mozgalmak esetében a fegyvertelen ellenállásé is – gyakorlatilag tabu maradt.

Külön tragikus irónia, hogy amíg a szovjet-típusú rendszer által gyakran „kisajátított”-ként értékelt antifasizmus narratívájának torzításait, illetve történelemhamisításait is egyre több történész fedi fel, addig ezt sok esetben inkább magának az antifasizmus jelenségének a kategorikus torzítására, sőt általános megkérdőjelezésére, illetve hiteltelenítésére – és ennyiben szintén kisajátítására és annak igazolására – használják. Míg egyes történészek azt fájlalják, hogy az antikommunistának nem mondható, de mégis antifasizmussal „vádolt” ellenállók emlékét, mint például Bajcsy-Zsilinszkyét is, a szovjet-féle antifasiszta „narratíva” – elsősorban propaganda – ennek ellenére is elnyomta, ezzel szemben paradox módon mégis épp az ellenkező a helyzet, amennyiben épp Bajcsy-Zsilinszkyről már rögtön a háború után és a szovjet államszocializmus idején neveztek el főutat, többek közt a fővárosban, illetve számos történelmi feldolgozás foglalkozott életútjával és munkásságával, míg az egyébként szocialista és kommunista antifasiszta ellenállók tevékenységének jó része már a szocializmus alatt is mélyen el lett hallgatva, és jórészt ennek következtében merült később is feledésbe.

Bármennyire is világosnak tűnhet, hogy maga az antifasisztának nevezett ellenállás nem alkotott monolit mozgalmat, ennek az elismerése már önmagában is azt igazolja, hogy az antifasiszták annyiban épphogy ideológiailag homogén tömörülést alkottak, amennyiben a háború alatt ideológiai különbségeik ellenére lettek politikai, illetve ellenállási partnerek politikai opponenseikkel. Ebből az következne, hogy maga az antifasizmus annyiban mégis ideológiailag homogén, amennyiben – mint „negatív” ellenirányzat – minden fasizmust ellenző, egyébként önálló, „pozitív” politikai irányzatot képvisel.

Ez viszont, mint láttuk, gyakorlati történelmi szerepének annyiban mégis ellentmond, amennyiben mint irányelv, ideológiailag is mást jelentett, illetve történelmi és politikai szerepe is más volt mind a háború utáni szovjet rendszer alatt, mind a háború előtti, illetve a háború alatti antifasiszta szervezetek és mozgalmak körében. (Ez a folyamat, amely egy földalatti irányzatot a kiforgatott alkalmazása árán avat hivatalos állami ideológiává, önmagában nem az antifasizmus kiváltsága, a politikai ideológiák érvényesítésére sok esetben jellemző, ahogy azt a szocializmus esetében is láttuk.)

A szocialistákat internáló és kivégző, nominálisan magukat szintén szocialistának valló nácik számára például maga a nacionalizmus is csak egyetlen ideológiai eszköznek bizonyult a sok közül, amelyre végül saját stratégiáikkal is rácáfoltak, mivel eszük ágában sem volt a német nép érdekeit képviselni, nemhogy szolgálni, különösen minthogy az általuk felsőbbrendűnek minősített németek tömeges gyilkolását nem csak kilátásba helyezték, hanem több esetben közvetlenül szervezték is^[58] – amit, mint említettük, általánosabban már közvetetten, a háború kirobbantásával is kezdeményeztek, közvetlenül pedig a vesztéstől megkímélendő német nép elgázosításával terveztek kivitelezni. A nácik bábkormányaként működő nyilasok számára a nacionalizmus hasonlóan csak ideológiai eszköznek bizonyult, különösen amennyiben az országot megszálló nácikkal kollaboráltak – vagyis a gyakorlatban a nemzeti érdek nevében dolgoztak minden nemzeti érdek ellen. A nyilas fasizmus ennyiben még hivatkozási alapként sem volt a szó szorosan vett értelmében sem nacionalista, sem antinacionalista, miszerint a nacionalizmus leple alatt, bármilyen valódi ideológia nélkül szolgáltatta ki és árulta el megszállóinak az országot.^[59]

Amennyiben a fasizmus a világbékét fenyegette, a szovjet-féle antifasizmus propagandája egyfajta univerzalista – a gyakorlatban gyarmatosító – ideológiára hivatkozott.^[60] Ebből egyrészt az következett, hogy az a fajta szövetség, ami a háború alatti Európában „alulról” jött létre az ellenzéki pártokban, illetve az illegális ellenállói mozgalmakban, a Szovjetunióban „felülről” lett a politikai palettára kényszerítve. A totalitárius szovjetek így az antifasizmus jegyében igyekeztek pártjaikat és mozgalmaikat a tengelyhatalmak ellen egyesíteni.

Másrészt az antifasizmus mint úgynevezett univerzalista ideológia, amely ebben a formában a szovjet birodalmi törekvéseknek megfelelően volt leginkább „univerzalista”, a fasizmust éppannyira a kapitalizmussal, mint amennyire az antifasizmust a szocializmussal azonosította.^[61] A Szovjetunió bukása után világos lett, hogy ennek az antifasizmusnak az univerzalitása nem kevésbé hiúsult meg, mint magáé a szocializmusé, amennyiben a szovjet rendszernek egyik ideológiát sem sikerült jobban érvényteleníteni, mint megvalósítani. (Mivel maga a szocializmus definíciója szerint nem valósult meg a szovjet totalitárius rendszer alatt, így a rendszer bukása sem érvényteleníthette ezt a gyakorlatban nem érvényesített ideológiát; fordított esetben a totalitárius fasiszták fölött aratott antifasiszta győzelem is aligha érvénytelenítheti magát az antifasizmust.) Ennek ellenére (illetve monolit természete hiányában) az antifasizmus mégsem lehet az európai fasiszták és a szovjet szocialisták közötti küzdelem öröksége, sem történelmi, sem szellemi, sem ideológiai értelemben, hiszen – mint arra nem győz elég történész emlékeztetni – elsősorban nem a fasiszták elleni harcnak, hanem a fölöttük aratott szovjet győzelemnek és különösen ez utóbbi propagandájának volna az öröksége. Amivel azonban nem mondunk mást, mint hogy ha egy ideológiát egy politikai hatalom egyszer saját propagandisztikus céljaira próbál kisajátítani, az a kisajátítás nem csak visszamenőlegesen, de még a jövőre nézve is érvényes lenne, olyannyira, hogy azt az ideológia minden eredeti történelmi szerepének ellenére még a későbbiekben is jóvá kéne hagynunk.

A totalitárius fasiszta és szovjet rendszerek közös és elsődleges ideológiai alapja azonban az aktuális ellenségkép gyártása volt – minden más ideológiai vagy tudományos hivatkozástól (darwinizmus, marxizmus stb.) függetlenül.^[62] Még ez az ellenségkép is folyamatosan változott, míg az egyetlen ideológiai állandó maga a szubverzió maradt. A rendszerek célja e tekintetben nem a meggyőzés vagy a bizonyítás, hanem a tömegek szervezése volt;^[63] a felcserélhető ellenségképek is ezt a célt szolgálták.^[64] Míg természetéből fakadóan aligha elmondható bármilyen, különösen gyakorlatban alkalmazott ideológiáról, hogy állandó és monolit egészet alkotna, az antifasizmus esetében külön meghatározó tényező, hogy definíciója szerint főként a fasizmussal szemben meghatározható. Ez egyben előfeltétele (így lesz a „reakciósság reakciója” – Mussolini például magát a fasizmust a „reakciósság forradalma”-ként^[65] határozta meg). Amíg a háború alatt ilyen „negatív” ellenirányzatként minden „pozitív” politikai irányzat gyűjtőtáboraként tudott szolgálni, a háború után – akár a sztálinista-rákosista rendszerben, akár a rendszerváltás után is, ebből a szempontból – ilyen gyűjtőszerepe már egyfelől nem lett, másfelől „pozitív” szerepe többnyire abban merült ki, hogy a fasizmussal szembeni ellenállás helyett inkább az államszocializmus hivatalos ideológiájaként lett elkönyvelve.

De amennyiben egy ideológia kisajátítása a gyakorlatban annak szubverzív, kiforgatott alkalmazására vonatkozik, az így „kisajátított” ideológia önmagával ellentétes célokra lesz felhasználva – így gyakorlati alkalmazásának célja sem lesz más, minthogy elvi tartalmát a gyakorlatban is cáfolja. Ez éppúgy történt a náci-féle „szocializmus”, mint a szovjet-féle „antifasizmus” esetében. Egy ideológia „kisajátítása” így semmi esetben sem annak megvalósítására vonatkozik, ellenkezőleg: még puszta hivatkozási alapként is az ideológia meghamisítása jellemzi. Amikor a totalitárius, magát szocialistának, illetve kommunistának nevező, de magát a munkásosztályt ennek ellenére milliószámra irtó – és ennyiben is a nácik „nemzeti szocializmusához” hasonló – szovjet rendszer antifasisztának hirdette magát, akkor az addigra már szintén totalitárius fasizmussal szembeni antifasizmust annyira tette ideológiailag magáévá, amennyire azt totalitárius rendszerként tehette: semennyire. Ez a gyakorlatban nem jelentett mást, mint egy eleve szubverzívan használt antiideológia ellenzésének a szubverzióját. A szovjet „antifasizmus” ennyiben az ideológiai ellentmondások netovábbja lett.

Ez az ellentmondásosságok halmozott kiforgatása az antifasizmus későbbi, mai napig elterjedt tabusításához is nagymértékben hozzájárult. Az ún. ideológiai kisajátítás, mint eszköz, itt többek közt az ellentmondások kioltását szolgálta, úgy is mint egy politikai ellenfeleket neutralizáló fegyver: ahogy az olasz fasiszták és a nácik a szocialisták elleni harcban a szocialista jelzőt és irányzatot igyekeztek a szocializmus bekebelezésének eszközeként kisajátítani, a szovjet-féle államszocializmus az antifasiszta jelzőt és mozgalmat hasonlóan az antifasizmus bekebelezésére igyekezett kisajátítani. Ezek a politikai szubverzió-kísérletek eleve olyan halmozott ideológiai ellentmondásokra épültek, amelyek többek közt feloldhatatlanságuk miatt eredményezték mindkét – ma már ellentétes mivoltuk ellenére is szinte egyformán vállalhatatlannak tartott – irányzatnak a tabusítását.

Maga a „kisajátítás” fogalma azonban nem véletlenül elsősorban tulajdonjogi fogalom. Egy ideológia viszont, bármilyen tulajdontárggyal ellentétben, természetéből fakadóan nem birtokolható: használni vagy a céljai kifejezésére, „rendeltetésszerűen” lehet, vagy legfeljebb puszta hivatkozási alapként más, azzal ellentétes célok eszközeként, a tervszerű kiforgatása fegyvereként. Ez utóbbi azonban elvi tartalmának bármilyen gyakorlati megvalósítását kizárja. Az, hogy az antifasizmus mint ideológia inkább hivatkozási alap lett, mint egy elvrendszer gyakorlatba való átültetése, önmagában nem magát az ideológiát, hanem annak gyakorlati kivitelezését, vagyis sok esetben szándékos kiforgatását, minősíti. A köznyelv ilyen „nüansznyi” különbségeket azonban aligha tart számon. Sőt, maga az ideológia és annak kiforgatása között sok esetben még történészek sem igen tesznek különbséget – ha nem épp előszeretettel mossák a kettőt össze.

De miután egy ideológia, mint bármilyen szellemi okfejtés, nemcsak hogy nem birtokolható, de bárki számára elérhető – sőt, folyamatosan az aktuális történelmi viszonyoknak és az azok szerinti alkalmazásnak van alárendelve –, így önmagában természetéből fakadóan nem is kisajátítható, legfeljebb a gyakorlatban szolgálhat hivatkozási alapként, még ha ez a hivatkozás épp a kiforgatását is jelenti. Az antifasizmus vagy a szocializmus „kisajátítása” így valójában a kiforgatásukra, nem az érvényesítésükre vagy akár érvénytelenítésükre, vonatkozik. Ennek megfelelően egy puszta ideológia önmagában nem is lehet semmilyen múltbéli, időközben rég megszűnt kormányok martaléka – különösen ha, mint az antifasizmus esetében, mind tárgya és használata is folyamatosan aktuális marad.

Többek közt ezért is érdekesség, hogy ugyanez a „félreértés” a fasizmus esetében már aligha merül fel. Míg a „fasiszta” egyre elbagatellizáltabb szitokszónak számít, olyannyira, hogy legközelebbi szalonképes változata a „fasisztoid” (ami arra utal, hogy az adott mondat, politikus vagy mozgalom részekben tartalmazhat fasiszta ideológiát), addig az „antifasisztoid” továbbra is politikailag ismeretlen jelző. A jelenlegi antifasizmus ennek ellenére mégis a „fasisztoidság” (illetve populizmus) ellenpólusa, hiszen a fasizmus leggyakrabban politikai dinoszauruszként van kezelve. Szintén e szerint a megközelítés szerint valójában már fasiszta ideológia sem létezik, mert a fasizmus még nyomokban is kizárólag gyakorlati megnyilvánulásokban tetten érhető, és még az is kizárólag totalitárius formájában.

Ha például egy adott kormány már elkövetett egy népirtást, amelyről jogilag is bebizonyított, hogy az, akkor, és akkor is csak utólag és talán, lehet jogosan fasisztának nevezni, és még akkor is csak informálisan; mindenesetre a népirtást akkor is illik előbb megvárni, hogy a jelző jogos használatát kiérdemelhesse, különben éppolyan alaptalannak tekintett, mint a leglaikusabb használatú szitokszó. Hogy magát a népirtást milyen politikai ideológia, illetve államforma idézheti elő, az így továbbra is rejtély marad, ha nem inkább tabu. (E szerint a logika szerint például fasiszta párt ellenzékben eleve nem is létezhet: akármennyire fasiszta ideológiát is vall, ahhoz, hogy a „fasiszta” jelzőt joggal kiérdemelje, előbb illik megvárni, míg kormányt alakít és felforgatja a jogrendet, igaz, addigra már nem a fasizmus eredeti, inkább totalitariánus értelmében minősíthető annak.)

Az antifasizmus kisajátítására hivatkozni pedig aligha jelent mást, mint annak egy történelmileg leszerepelt rendszerrel való általános összemosását – amelyet az aktuális példáján keresztül feltehetően azért próbál általánosságban is érvényteleníteni az ekként arra hivatkozó, hogy bármilyen további aktualitásától is megfossza. Amiből, mint arra a józsefvárosi felkelés esete is példát szolgáltat, gyakran a történelem átírása, illetve elhallgatása következik. Politikai értelemben ugyanakkor ez, mint láttuk, egyfajta ideológiai lenullázást jelent: ha semmilyen mozgalom, párt, nemhogy kormány vagy állam sem nevezhető fasisztának, akkor politikai ellenfeleik, illetve ellenségeik „értelemszerűen” nem nevezhetőek antifasisztának sem.

Ez utóbbi megközelítés pikantériája, hogy az antifasizmusnak a totalitárius szovjet rendszerrel való összemosása nem kevésbé egy, kategorikusan a hiteltelenítésére tett kísérlet, mint amennyire már a náci és szovjet rendszerek maguk is saját módjukon az antifasizmus szubverziójára törekedtek. Ennek ellenére az antifasizmus sok kifogásolója felejti el megemlíteni, hogy a totalitariánizmus és az antifasizmus alapvetően összeegyeztethetetlenek, sőt eredendően kizárják egymást. Így az, hogy az előbbi az utóbbit sajátítsa ki, aligha lehet érv az utóbbi bármilyen nemű, nemhogy kategorikus, érvénytelenítésére. Az antifasizmus történelmi tényének és későbbi politikai, illetve ideológiai kiforgatásának összemosása ennek megfelelően aligha szolgálhat más célt, mint az antifasizmus kategorikus összemosását a szovjet totalitárius rendszerrel, az előbbi szintén általános hiteltelenítésének és érvénytelenítésének érdekében.

Nyilván fontos átlátni, hogy 1944-ben antifasisztának lenni korántsem azt jelentette, mint esetleg 2025-ben. Ez természetesen szintén nem azt jelenti, hogy az antifasizmus bármilyen értelemben is mesterséges, történelmietlen, nemhogy ideológiai konstrukció lenne, inkább azt, hogy amennyiben a történelemből bármit is szándékozunk nem csak tanulni, hanem hasznosítani, úgy alapvető lenne elfogadni, hogy a fasizmusnak épp a totalitárius formája alatt lett akkora a „baj”,^[66] hogy jobb- és baloldalon egyaránt lendületbe jöttek az antifasiszta kezdeményezések. Ez szintén nem azt jelenti, hogy az antifasiszták között egyébként ne lett volna egység: sok esetben még olyan csoportok is együttműködtek egymással – sőt, tagjaik életüket kockáztatva segítették más csoportok tagjainak munkáját, ha nem épp azok életét mentették –, amelyek ideológiailag szinte minden más történelmi időszakban és helyzetben szóba sem álltak egymással, illetve politikai ellenfeleknek számítottak (mint például a cionisták és a hungaristák, vagy a hungaristák és a kommunisták, illetve a kommunisták és a cionisták). A leggyakorlatibb, legkiélezettebb, legtöbb téttel bíró vészhelyzetben még abból is antifasiszta lett, aki – főleg mai fogalmaink szerint – pusztán ideológiailag a legkevésbé sem volt az.

Míg ma, jóval a nyolcvanadik évfordulója után is számtalan mondvacsinált kritérium akadályoz még történészeket is abban, hogy a józsefvárosi felkelést helyén kezeljék, talán fordítva mégis mérvadóbban lehet a helyzetet meghatározni, amennyiben maga a felkeléshez való viszonyulásunk az, ami az antifasizmushoz való viszonyunkat is tükrözi.