A címbeli  szavakat mondja Liliana egy papírzacskóba befogott verébre, akit meg akart menteni és szabadon engedni. Ám a segítség későn érkezett – akárcsak Liliana életében, akit egykori szerelme gyilkolt meg Mexikóvárosában. Recenzió Cristina Rivera Garza Liliana legyőzhetetlen nyara című könyvéről.

A könyvben szereplő befogott madár a húszéves Liliana szimbóluma is lehetne, akinek történetét a nővére írja meg, 29 évvel a meggyilkolása után. Christina Rivera Garza Liliana legyőzhetetlen nyara című műve tavaly, memoár és önéletrajz kategóriában elnyerte a Pulitzer-díjat. A könyv magyarul a Sonora kiadó kiadásában olvasható.

A mű címe Albert Camus Visszatérés Tiposába című novellájára reflektál, amelyben elhangzik a híres mondat:

„A legnagyobb télben tanultam meg, hogy legyőzhetetlen nyár lakozik bennem.”

Az idézet az emberi lélek rendíthetetlen erejének felismerésére utal, ez kíséri végig fő gondolataként a regényt is. Camus nyomán Rivera Garza nem csupán a fizikai túlélésről beszél, hanem arról a belső erőről, amely elpusztíthatatlanul lakozik az emberben és a legnehezebb megpróbáltatások közepette is segít hitet találni magunkban és felismerni a megújulásban rejlő lehetőséget.

A regény és a novella több ponton is összecseng egymással, hasonló gondolatokat járnak körül. Rivera Garza elbeszélője a Camus-novellabeli beszélőhöz hasonlóan egy távoli helyről, hosszú idő eltelte után tér vissza oda, ahol a szabadságot és örömet élte meg, ám azt tapasztalja, hogy az idő múlásával a világ és ő maga is megváltozott. Rivera Garza személyes történetén keresztül keresi a választ arra, hogyan lehet visszatalálni önmagunkhoz, és újra felfedezni a boldogságot egy átalakult helyzetben.

„Lehet-e valaki boldog ha gyászban él?”

– veti fel a kérdést az írónő a mű elején.

A személyes hangvételű történet mélyebb rétegeiben ott rejlik az írónő saját fájdalma – fiatal testvérének elvesztése, amit 29 év távlatából az írás eszközével igyekszik feldolgozni. A cél valahol megnyugvásra lelni a gyászfolyamatban, abban a küzdelemben, amit az elmúlás feldolgozása jelent a számára. A keretes szerkezetű történet azt a belső utat mutatja be, amely az elmúlás terhének feldolgozásától a hiányérzettel való együttélés megtanulásáig vezet. Rivera Garza saját történetén keresztül érzékelteti azt a belső erőt, amely a veszteség ellenére is végigkíséri az embert – egy láthatatlan kapaszkodóként, amely a gyász és az emlékezés körforgásában nyer jelentést.

A mű Liliana tragédiáján keresztül egy súlyos társadalmi problémára is ráirányítja a figyelmet: a nők elleni erőszakra, azon belül is párkapcsolati erőszakra.

Liliana ártatlannak tűnő kamaszkori szerelmi kapcsolata fokozatosan válik egyre sötétebbé, mígnem eljut a legnehezebben értelmezhető bűncselekményig, a nőgyilkosságig. Liliana és Angel kapcsolatáról fokozatosan tárulnak fel részletek, mégis mindvégig megmarad egyfajta kétértelműség, ami az olvasót is bizonytalanságban tartja. Az erőszak egyre durvább szintjei szinte észrevétlenül épülnek egymásra. A visszaemlékezések elbeszéléseiből értjük, hogy erőszakről van szó, noha Liliana soha nem nevezi meg azt egyértelműen. Éppen ez a lassú kibontakozás teszi a művet különösen nyomasztóvá és hitelessé. Rivera Garza elbeszélése miatt az olvasó empatikus szereplőjévé válik Liliana történetének. Ahogy egyre mélyebben belehelyezkedik a történetbe, fokozatosan megtapasztalja azt a kiszolgáltatott, állandóan bizonytalan, hol örömmel, hol félelemmel teli állapotot, amelyben a főhős vergődik. Ez a feszült atmoszféra érzékelteti az olvasó számára, milyen nehéz egy bántalmazó kapcsolatból kiszakadni, és miért marad olyan sok áldozat benne még akkor is, amikor a veszély már egyértelművé válik.

A történet felveti azokat a kérdéseket is, amelyek egy ilyen tragédia kapcsán elkerülhetetlenül felmerülnek:

Ki az, akinek lépnie kell azért, hogy a párkapcsolati erőszak ne jusson ilyen végzetes tragédiáig?

Hol volt a család? Hol voltak a barátok? Miért nem vették észre a környezetében élők a figyelmeztető jeleket? Hogyan fajulhat egy szerelmi kapcsolat végül gyilkosságig? Mit tesz a jogrendszer, és mit a társadalom? Kié a felelősség? És végül: kinek kell elszámolnia lelkiismeretével?

Rivera Garza Liliana számos kézzel írt levelére, naplóbejegyzésére, jegyzeteire  támaszkodik. Így a folyton alkotó Liliana tulajdonképpen maga is írója lesz a történetének. A kötet Liliana írásaira, és a barátok, hozzátartozók emlékeire  támaszkodva igyekszik rekonstruálni a tragédiát megelőző eseményeket, de mindenekelőtt megérteni Liliana lelki világát – miért nem mert segítséget kérni?

Ezzel párhuzamosan, ahogy az írónő visszatér Mexikóvárosba, egyre erősebben fogalmazódik meg benne a vágy az erkölcsi rend és az igazság helyreállítására. Így száll szembe a hatóságok árulásával, amely – bár ez lett volna a kötelességük – nem nyújtott védelmet Liliana életében, és halála után sem szolgáltatott igazságot. Rivera Garza, azért küzd, hogy testvére gyilkosa 29 év eltelte után végre megkapja méltó büntetését, amelyet 1990 óta nem mért rá az arra jogosult intézményrendszer.

Az írónő eltökélt küzdelmével a mű ezen ponton Antigoné-i dimenzióba lép, testvérét megillető végtisztességet és ehhez méltó igazságszolgáltatást követel. Itt azonban már nem az isteni és világi rend között feszül konfliktus, hanem a társadalmi rendszer rideg bürokráciája és az egyén belső erkölcsi mércéje között, amelyek élesen szétválnak a jelenkori tragédiában. A személyes veszteség mögött is felsejlik egy mélyebb a jogi és erkölcsi konfliktus, amely rámutat a rendszer hibáira és a társadalom diszfunkcióira. Rivera Garza a jelenben a hatalom kritikáját a kapitalista világgazdaság patriarchális alapokon nyugvó rendszere ellen irányítja – ebben a rendszerben ellehetetlenül a társadalmi felelősségvállalás. Kritikája kiterjed arra is, hogy ez a rendszer torzítja, majd elidegeníti az egyének és csoportok, nők és férfiak közötti interakciókat. Továbbá éles bírálatot fogalmaz meg az intézmények működésével kapcsolatban is, amelyek bürokratikus és korrupt jellegükből adódóan csupán látszólag védik a polgárokat, miközben valódi felelősséget nem vállalnak, és nem biztosítanak megfelelő védelmet.

A történet során fokozatosan kibontakozik a probléma globális jellege: időről időre kitágul a világ, és az olvasó előtt feltárul a kontinensnyire nőtt elégedetlenség képe. Különösen hangsúlyos azon nőjogi mozgalmak szerepe, amelyek Latin-Amerikában a nők elleni erőszak elbagatellizálása és rendszerszintű tabusítása ellen szerveződtek.^[1]

Ezen a ponton kap kiemelt szerepet az írónő – aki személyesen is kutatta a nők részvételét a mexikóvárosi társadalmi mozgalmakban –, valamint az a bensőséges, értelmiségi családi légkör, amely Liliánát körülvette, és amelyből egy határozott fellépésű, céltudatos és bátor nő formálódott. Liliana személyisége úgy rajzolódik ki előttünk, hogy ő maga soha nem jelenik meg közvetlenül a műben: családja és barátai elbeszélései révén ismerjük meg. A visszaemlékezésekből egy lázadó értelmiségi alakja bontakozik ki, aki nemcsak különleges stílusával, hanem eredeti gondolataival és páratlan humorával is magára vonzotta szélesebb közösségének figyelmét.

A magabiztos építészhallgató lány tele van tervekkel, élettel – számára az alkotás és a szabadság lételem. Függetlensége megtéveszti környezetét: kívülről végtelenül szabadnak és öntudatosnak tűnik, ám belül mélységesen zárkózott. Ez az ellentmondásosság teremti meg Liliana körül azt a misztikumot, amely végigkíséri a történetet: az ellentét a kifelé mutatott kép és a lány belső valósága között.

Liliana karaktere élesen szembemegy azzal a hamis társadalmi sztereotípiával, amely szerint a párkapcsolati erőszak áldozatai csendesek, gyengék, kiszolgáltatottak, és nem képesek sorsuk felett rendelkezni.

Az ő története is arra figyelmeztet, hogy párkapcsolati erőszak áldozatává bárki válhat – még azok is, akikről ezt a legkevésbé gondolnánk. Az erő és magabiztosság illúziója miatt Liliánát a környezete nem tudja az áldozat sztereotip szerepével társítani. A történet egy mélyebb, egymás iránti figyelem szükségességére is rámutat: arra a képességre, amely mögé lát a látszatnak, és felismeri a segítségért kiáltó embert. Liliana csendbe burkolózása a félelemből fakad – attól a retorziótól, amely bántalmazójától érheti, és attól a társadalmi ítélkezéstől, amely áldozathibáztatás formájában nehezedik rá. A magára hagyatottság és a megbélyegzés elől inkább a hallgatásba menekül, annak minden terhével együtt.

A könyv vissza-visszatérő gondolata a megfelelő nyelv megtalálása, amelyen félelem nélkül ki lehet mondani valamit, azzal a teljes nyugalommal, hogy megértésre lel. Liliana nem beszél az érzéseiről, nem fogalmazza meg őket még a hozzá legközelebb állók számára sem. Hallgatása azonban nem egyedi: a történet arra világít rá, hogy a családon belüli és párkapcsolati erőszak felismeréséhez és megelőzéséhez elengedhetetlen egy közös nyelv, amelyiken azonosíthatóak a veszélyes mintázatok. Az érthető kommunikáció egy védelmi háló fontos része. Az erőszakról, a nők elleni erőszakról beszélni kell, mert csak így jöhet létre az a biztonsági rendszer, amely védelmet nyújt az áldozatoknak és félelemben tartja az elkövetőt a tette jogi és társadalmi következményei miatt.

A nyelv hatalma éppen ebben rejlik, hogy képes formálni a figyelmet – kiemelni azt, ami fontos, és elterelni arról, ami kellemetlen.

Egy közös nyelv megalkotásához azonban először meg kell kérdőjelezni több évszázados egyenlőtlenségeket, generációs előítéletek és nemek szerepét. Egy igazságosabb, humánusabb világ csak rendszerszintű átalakítás révén jöhet létre. A nyelv uralása erkölcsi vállalás is, amely közösségeket épít a közös gondolkodás, a közös értékek és érzések megosztása révén. Ha elveszítjük ezt a közös nyelvet, a párbeszéd ellehetetlenül, és a társadalom széthullik. Egy új nyelv megformálásának elengedhetetlen eleme a bátorság, az igazság igénye és kimondása, kiállás azokért az értékekért, amelyeket fontosnak tartunk – különösen akkor, amikor a hatalom hallgat vagy elfordul.