Miután a gyermekvédelem a botrányok kapcsán fókuszba került, a miniszterelnök úr hatalmas béremelést ígért 2026-ra. Ennek a fejleménynek akár örülhetnénk is, de mindeközben a felvételi tájékoztatóban számos új, a szociális munkát átnevező, más irányú segítő képzés jelenik meg, a szakmával és a nemzetközi szakirodalommal teljesen ellentétes elvek és gyakorlatok mentén. Valójában nem a szakma elismerését, hanem kiszorítását látjuk, pedig a szociális munka, szociálpedagógia és szociálpolitika közel másfél évszázados múltra visszatekintő alkalmazott társadalomtudomány, melynek alapjai nemzetközileg is egységesek.

Előzmények

Magyarországon a szociális munka fiatal szakmának számít. A II. világháború előtt a kornak megfelelően megindult nálunk is a szociális munka formálódása, ezt azonban a kommunista rendszer teljesen elsöpörte. A rendszerváltást megelőző években kezdett újra megjelenni az igény a szakmára, a két úttörő, Ferge Zsuzsa és Solt Ottilia örökségét ma két tudományos folyóirat (Esély, Párbeszéd a szociális munkáért) őrzi. A rendszerváltás utáni korszakban a forráshiány és a politikai színtér érdek- és értékkonfliktusai sokszor igen korlátozottan engedték a szakmát érvényesülni, sem annak elméletisége, sem annak gyakorlati mivolta nem tudott kiteljesedni.

A jóléti kezdeményezéseket a társadalmi-gazdasági válságokra adott neoliberális válaszok rombolták le. Paradox módon a magyar állam is úgy gondolta, hogy a társadalmat érintő válságokra a válasz a társadalmi juttatások visszafogása, holott ennek hatásosságát egyetlen esetben sem sikerült igazolni. A szociális kérdések „fontosságát” mutatja, hogy soha nem jött létre önálló minisztériuma, hol ehhez, hol ahhoz csapódott, a minisztériumok csúcsvezetői közé sosem került szociális végzettségű, e téren érdemi tapasztalatokkal rendelkező szakember.

A NER érkezésétől a gondoskodáspolitika megjelenéséig

2010 után a NER fokozatosan elkezdte megszállni a szociális területet (is). A háttérideológia ötvözi a neoliberalizmus gazdasági megközelítéseit a konzervatív társadalmi elgondolásokkal. Az alapkoncepció alapvetően a meritokráciát idézi („aki nem dolgozik, ne is egyék” vagy „akinek nincs semmilye, az annyit is ér”), emiatt az állami segítségre is érdemesnek kell lenni. Az elmúlt években a kormányzat tudatosan hangolta a társadalmat a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok (szegények, migránsok, hajléktalanok, szerhasználók, LMBTQI+-személyek, stb.) ellen, s ennek a folyamatnak az eredménye mindig valamilyen közvetlen vagy közvetett diszkriminatív intézkedés lett. Az ágazat megszállási folyamatának fontos része és indikátora az egyháziasítás, ennek keretében a hatalomhoz hű nagy egyházi szervezetekhez kerültek és kerülnek a szociális szolgáltatások.

Az új ideológia szerint az állami szerepvállalás csak minimális, és a végső esetben, minden más szint (egyén, család, önkormányzatok, karitatív szervezetek) elégtelensége esetén várható el, a rendszer morálisan is elítéli a széles körű és intenzív állami beavatkozást, ezt „kommunista örökségként” vagy „segélyalapú társadalomként” jeleníti meg.

A gondoskodáspolitika elgondolását az érdemalapú, feltételekhez kötött, paternalista, kontrolláló-szankcionáló szemlélet és a minimális szintű állami segítség jellemzi, meghatározó az egyházi intézményrendszer szerepvállalása és a keresztény értékek kizárólagosságának hangoztatása (ezek betartása kevésbé).

Ennek a folyamatnak része a szociális munka nyelvi megszállása: az iskolai szociális munkás helyett a jogszabályba már „szociális segítő” került, ahogy az utcai szociális munkát a szakmai protokollban felváltotta az „utcai szociális szolgáltatás”. Egy újabb mérföldkő volt a gondoskodáspolitika fogalmának bevezetése 2021-ben, ennek „programját” Fülöp Attila államtitkár hirdette meg. A korábban szociális ügyekért felelős államtitkárság 2022 után gondoskodáspolitikáért felelős államtitkárság névre váltott, 2021 őszén a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet (NSZI) Gondoskodás című lapjában jelent meg a gondoskodáspolitika bemutatkozása (azóta az intézmény vezetője elmondta, hogy lassan időszerű az intézet nevében a szociálpolitikai szó gondoskodáspolitikára cserélése is). A Belügyminisztérium saját tanácsadói testületét is Gondoskodáspolitikai Tudományos Tanács néven szervezte meg, 2024-ben már a jogszabályokban is elkezdte a korábbi szakmai kifejezéseket kiszorítani a gondoskodáspolitika szó.

Képzések megszállása

A szociális képzések válságára 2024-ben került sor, amikor is a PPKE egy okleveles gondoskodáspolitikai szakember szakképzettséget adó mesterképzést, az EKKE-GTK pedig gondoskodáspolitikai menedzser végzettséget adó szakirányú továbbképzést indított. Az év során az NSZI több egyetemmel kötött együttműködési megállapodást a gondoskodáspolitikai képzések indítására. 2024 végén a PPKE gondoskodáspolitikai menedzser néven kívánt alapszakot létesíteni.

A képzések az elérhető tematika alapján jelentős részben a meglévő szociális munkás, szociálpedagógus és szociálpolitikus képzések tartalmát emelik át azzal a kiegészítéssel, hogy hangsúlyosabban megjelenik a „a zsidó-keresztény közösségi gondoskodás” mint hivatkozási alap. Az egykori Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem (1952–1989) után eljutottunk oda, hogy ismét születnek ideológiai indoktrinációra alapuló képzések. Tévedés ne essék, a diakónus képzésben a hitéleti elemek mellett erősen megjelent a szociális terület, de a 2025-től elérhető katolikus szociális munka már túlmutat a szociális munka keretein – mind értékrendjét, mind eszközrendszerét tekintve a szociális munka egyetemes, nem kötődik egyetlen valláshoz vagy felekezethez sem.

Nem nehéz azt gondolni, hogy az új képzések célja a jelenlegi szociális képzések kiszorítása.

A 2025-ös felvételi tájékoztató és keretszámok megmutatják, hogy a kormánynak egyre kevésbé van szüksége a humán hivatásokra, az általa sulykolt propagandát vizsgáló objektív társadalomtudományokra, a filozófiára, a képessé tevést zászlajára tűző, baloldali gyökerekkel bíró szociális munkára. Maga a szociális szó is egyfajta stigmává válik, amitől szeretne a kormányzat megszabadulni.

Mi az a gondoskodáspolitika?

Igazából erről nincsenek pontos információink. A gondoskodáspolitikának nincs tudományos háttere, elismert folyóirata, néhány sebtében összeállított képzési segédanyagon túl szakirodalma sincs. A gondoskodáspolitikának mint „tudománynak” nincs nemzetközi kontextusa, hiszen nem kapcsolódik egyik nagy tudományághoz sem. A nemzetközi kapcsolódást nehezíti az is, hogy a gondoskodás szót a nemzetközi szakirodalom egyáltalán nem olyan értelemben használja, mint a hazai rendszer. A gondoskodás („care”) leginkább az ápolás és gondozás világához kapcsolódik, nem a szociális segítő tevékenységek széles köréhez. A gondoskodási menedzser nyelvi megfelelője, a „care manager” egész mást jelent külföldön: ez az egészségügyben, betegekkel foglalkozó, komplex eseteket vivő szakember, aki segíti, menedzseli a pácienseket az intézményrendszerben.

A gondoskodáspolitikáról szóló megnyilatkozásokban gyakran említik a katolikus egyház szociális tanítását, illetve a caritas eszméjét. A szociális munkának természetesen előzménye és bizonyos értelemben ma is része az egyházi és civil karitatív segítségnyújtás, de a szociális munka és társszakmái ennél sokkal-sokkal többet tartalmazó professziók.

A legjobban végső soron úgy lehetne megfogalmazni, hogy a gondoskodáspolitika a NER szociális arca. A gondoskodáspolitika az újra feltalált spanyolviasz. Amennyire hatásos az eredeti „a hal helyett háló” gondolata, annyira szól a folyamat valójában a költségek és lehetőségek radikális csökkentéséről a képzett szakemberek szervezett segítségnyújtása helyett.

Az indított programok tartalma egy érdemes/érdemtelen mérlegelésen alapuló gondozási modell népszerűsítésére törekvő rendszert mutatnak, mintsem egy átfogó szociálpolitikai fejlesztési irányt. Számunkra olyan, mint a gyermekvédelem hiányosságaira adott válasz: a férőhelybővítés, az anyagi ráfordítás, a szakképzett szakemberréteg motiválása és támogatása helyett egy megfélemlítő, titkosszolgálati-életviteli vizsgálat lépett életbe. A szociálpolitika gondoskodáspolitikára átnevezése teljesen felesleges, nem jelent új minőséget, az üres frázisok nem lesznek alátámasztottak és szakmaiak csak azért, mert egy politikus mondja.

Merre tovább?

A hazai szociális rendszerbe betüremkedő gondoskodáspolitikának igazából nem volt nehéz dolga. A szociális szakemberek összefogása nagyjából az ezredforduló után teljesen kifulladt. A szakemberek – egy nagyon szűk kört leszámítva – nem tagjai szakmai érdekvédelmi szervezeteknek, szakszervezeteknek, nem olvasnak hazai, pláne nemzetközi szakirodalmat. Az összefogást a fenntartók, célcsoportok, szolgáltatások mentén kialakuló elaprózottság is rendkívül megnehezíti.

A kormányzat az elmúlt 15 évben gyakorlatilag azt tesz az ágazattal, amit szeretne.

A szociális munka tudományos elitje nem volt képes érdemi ellenállást kifejteni, sajnos nemcsak a kormányzat humánellenes intézkedései, de az ő beszűkülésük és a szociális munka aktualitása iránti érzéketlenségük is hozzájárult a szakma kríziséhez. A 2000-es évek pezsgő egyetemi életét és valamennyire élő gyakorlati szerveződéseit mára felváltotta a teljes elkülönülés az elmélet és az apatikus gyakorlat között. A civileket, aktivistákat leszámítva a dolgozók többsége néma marad a szakmai alapelveit sértő döntések és változások idején (hajléktalanok vegzálása, LMBTQ-ellenes uszítás, propaganda, szolgáltatásszűkítés, stb.).

Érdektelenségük, enerváltságuk semmiképpen nem erkölcsös, de érthető, a megváltozott irányok mellett a szakma kontrolálló, a szociális támogatást adományként mérő irányelvei között a karrier, a lojalitás elsajátítása és a bürokratikus rendszerekbe tagozódás által lehetséges, semmint megfelelő végzettség és szakértelem által.

Úgy tűnik, most a cél a nemzetközi gyökerekkel bíró szociális munka leváltása valamiféle hazai kreálmányra, amivel a következő nemzedékek dolgozói és vezetői is jól szocializálhatók a kormányzati ideológia üzeneteinek képviseletére.  A szakma átnevezése és a baráti (többségében egyházi) egyetemeken való elindítása már csak a kegyelemdöfés.

Sajnos eljutottunk oda, hogy a szakma már alig fog össze.

Pedig ha létezni akar, be kell bizonyítania, hogy hasznos motorja a társadalmi egyenlőségért való harcnak, a magyar társadalomnak pedig rá kellene éreznie, hogy kevesebb lenne nélkülünk.

Előbbinek csak igen kicsi, de mégis fontos része megmutatni, hogy ez egy létező hivatás. A nagyobb munka a független civilekre és a társadalmi egyenlőségre nyitott állampolgárokra vár…