Egyetlen horrorfilm sem tartozik a kedvenceim közé, így az Amerikai pszichó sem. Viszont sok mindent értettem meg általa.

A film alapjául szolgáló, azonos című könyv megjelenésekor, a kilencvenes években a feministák hevesen tiltakoztak ellene, óriási felháborodást okozott ugyanis, hogy a nők elleni erőszak ilyen profán és nyílt ábrázolása megjelenhet. Közel tíz évvel később, mikor felmerült a könyv megfilmesítése, a feminista ikon, Gloria Steinem egyenesen könyörgött Leonardo DiCapriónak, hogy ne játssza el a sorozatgyilkos Patrick Bateman karakterét. Talán az ilyen kritikák miatt is esett a producerek választása egy női filmrendezőre, Mary Harronra.

Több mint húsz év távlatából úgy látom, hogy ha a könyv és a film nem jönnek létre, az semmit nem változtatott volna azon a már egyébként is létező valóságon, amit bemutatnak. Valóban aggodalomra adhat okot, hogy a szerző, Bret Easton Ellis saját bevallása szerint is részben önmagából merített Bateman karakterének megalkotásához, ahogy a főhős népszerűsége is lehet rémisztő.

Az Amerikai pszichó azonban egy olyan társadalmi horrort tár elénk, ami a mindennapi életben nem ennyire átlátszó, és nem ennyire közvetlenül hozzáférhető. Ezért karikaturisztikus, de realista alkotásként érdemes rá tekintenünk, amely képes minket szembesíteni a valósággal.

A probléma inkább az, hogy a valóságot, amit bemutat, nem mindenki fogadja el olyannak, amilyen, és amilyennek a film is bemutatja.

Egy közkeletű elmélet szerint az Amerikai pszichó főhőse, Patrick Bateman csak hallucinálja, hogy sorozatgyilkos. Az elmélet hívei szerint erről árulkodnak azok az abszurdba hajló jelenetek, amikor Bateman egyetlen lövéssel felrobbant egy autót, vagy amikor a készpénz-automata azt parancsolja neki, hogy etesse meg egy kóbor macskával. És ami talán a legnyomósabb érv: sokan egyszerűen csak nem találják hihetőnek, hogy Bateman még akkor is képtelen lebukni, amikor beismerő vallomást tesz.

A filmrendező tagadta ezt az elméletet. Ellene szól az is, hogy a film sok más vonása nagyon is valósághű. A márkajelzések iránti fetisizmus, a tőzsdések dologtalan élete, a belső monológ és az alakoskodás közti szakadék, az önimádat stb. Még a prostituáltak büntetlen meggyilkolása sem teljesen elrugaszkodott a valóságtól, hiszen a mindennapi életben is sok meggyilkolt prostituált ügye marad megoldatlanul. Nem véletlen, hogy Bateman csak egyszer kerül bajba a filmben, amikor egy hozzá hasonló, gazdag öltönyös férfit gyilkol meg…

Az Amerikai pszichó azt mutatja be, hogy a valódi horror az uralkodó osztály. A rendszer, amiben élünk. A jelenünk.

Még annál is inkább, mint 2000-ben, amikor debütált a film, és mint 1991-ben, amikor megjelent a könyv. Sokat elmond a máról, hogy a könyvben Bateman elsőszámú példaképe Donald Trump, és az is beszédes, hogy Bateman reggeli rutinja kvázi elődje a mai influenszerek termékbemutató videóinak.

Ha ennyi minden roppant valóságos a filmből, miért pont az öldöklés lenne komédiába hajló túlzás?

Az Amerikai pszichó annak ellenére fontos alkotás, hogy a kultusza ijesztő. Bateman az évek során igazi ikon lett, akiről mai napig készülnek „szigma férfi” mémek. Ez a kultusz, bár félig-meddig ironikus, mégis jelez valamit, mégis azt sugallja, hogy Bateman egyfajta férfiideál. Egyébként nem ő az egyetlen ilyen kvázi példakép, hasonló népszerűség övezi például A bárányok hallgatnak sorozatgyilkosát is, akinek áldozatai szintén nők. De hogy lehetséges egyáltalán kedvelni egy sorozatgyilkost?

Az elmélet, miszerint Bateman hallucinál, feloldja a Bateman-szimpatizánsok önellentmondását – azt, hogy egyszerre találják őt vonzó karakternek, és egyszerre viszolyognak a sorozatgyilkosság gondolatától. Valahogy úgy, ahogy az emberek szeretnek arról álmodozni, milyen lenne dúsgazdagnak lenni, és egyúttal elhinni, hogy ez az életmód nem róna rájuk semmiféle erőszakot.

Azt gondolni, hogy Bateman hallucinál, a néző önáltatása, és be nem fogadása annak a ténynek, hogy az uralkodó osztály gyilkol, méghozzá büntetlenül. Persze a valóságban ez a gyilkosság legtöbbször csupán közvetett, társadalmi gyilkosság… de mégiscsak gyilkosság. Engels írja:

„Ha valaki valakin testi sértést követ el, mégpedig halált okozó testi sértést, ezt emberölésnek nevezzük; ha a tettes előre tudta, hogy a testi sértés halálos lesz, tettét gyilkosságnak nevezzük. Ha azonban a társadalom olyan helyzetet teremt, hogy a proletárok százai szükségszerűen idő előtti, természetellenes halálra vannak kárhoztatva, amely éppoly erőszakos, mint a kard vagy golyó okozta halál, ha ezreket megfoszt nélkülözhetetlen életfeltételeiktől, s olyan viszonyok közé taszítja őket, amelyek közt nem képesek élni, ha a törvény vaskezével arra kényszeríti őket, hogy ilyen viszonyok között éljenek a halál beálltáig, mely ezeknek a viszonyoknak szükségszerű következménye, ha a társadalom tudja, nagyon jól tudja, hogy ilyen körülmények között ezreknek kell áldozatul esniök, és mégis fenntartja ezeket a körülményeket – akkor ez éppolyan alattomos gyilkosság, amely ellen senki sem tud védekezni, amely nem tűnik gyilkosságnak, mert a gyilkos nem látszik, mert ez a gyilkos mindenki és senki, mert az áldozat halála természetes halálnak tetszik, és mert ez a gyilkosság nem annyira tevőleges, mint inkább mulasztásból eredő bűncselekmény. De mégiscsak gyilkosság.” ^[1]

A társadalmi gyilkosság nem csak metaforaként jelenik meg a filmben. A film vége, hacsak egy rövid jeleneti erejéig is, de nyílt utalást is tesz rá.

Miután bevallja ügyvédjének, hogy sorozatgyilkos, de ügyvédje kineveti, Bateman zavarodottan foglal helyet egy asztalnál. Az asztaltársaság épp Ronald Reagant nézi, amint bejelentést tesz a CNN-en. Ezután kezd bele Bateman híres belső monológjába:

„Nincs többé akadály előttem. A bennem lévő összes ellenőrizhetetlen falon, őrületen, gonosz és sátáni erőn, minden tragédián, amit okoztam, és az ezekkel szembeni közömbösségemet ezennel átlépem. A fájdalmam sajgó és állandó, és senki számára nem remélek jobb világot. Sőt, azt akarom, hogy a fájdalmam átszálljon másokra. Senki ne tudjon megmenekülni. Ám a beismerésemmel sincs semmilyen katarzis. A büntetésem továbbra is elkerül, és nem szerzek újabb ismeretet magamról. Semmit nem lehet tanulni az elbeszélésemből. Ez a vallomás nem jelentett semmit.”

Amint az az idézetből is tetten érhető, Bateman pszichózusa abból ered, hogy egyszerre vágyik a beilleszkedésre, és arra, hogy valamiképp mégis kitűnjön. Ez utóbbit még gyilkossággal is képtelen elérni, és ezt fájlalja. A különlegesség nem véletlenül nem sikerül neki – a tévében nyilatkozó Ronald Reagan a bizonyítéka annak, hogy Bateman bűnei amatőrök ahhoz képest, amit az Egyesült Államok elnökeként el lehet követni.

A tévében Reagan ráadásul nem is akármiről, hanem egy illegális fegyverkereskedelmi botrányról beszél. 1986-ban derült rá fény, hogy a Reagan-adminisztráció fegyvereket ad el az iráni rezsimnek, annak ellenére, hogy korábban, az iszlamista forradalmat követően Washington elvileg fegyverembargót rendelt el ellene. Sőt, ami igazán botrányos volt az ügyben, hogy Irán tovább is küldte a fegyvereket Nicaraguába az USA ottani szövetségeseinek, az ellenforradalmi „kontráknak”, hogy a szocialista szandinisták ellen harcoljanak – innen a botrány neve: Irán-Contra ügy. Ez csak egyetlen, de jellemző példája volt annak, ahogy a Reagan-adminisztráció igyekezett elfojtani minden baloldali kísérletet, belföldön és külföldön egyaránt.

Ennek fényében tűnik ki igazán, hogy valójában nem Bateman ügyvédje az, aki felmenti őt, hanem Ronald Reagan. Hiszen Reagan, az elnök az, aki szabadjára engedi a Wall Street pszichopátiáját, a Wall Street-i kegyetlen világban pedig bagatellnek számítanak Bateman munkaidőn kívül elkövetett bűnei.

A film és a könyv nagy hiányossága, hogy inkább csak a Reaganhez és Trumphoz, vagyis a Republikánus Párthoz kötődő pszichotikusságot mutatják be, mintha Bateman világa csakis konzervatív lehetne. Az Amerikai pszichó még nem veszi számba a képmutatás lehetőségét, azt, ahogyan a kapitalizmus képes magára ölteni a progresszió látszatát, sőt, akár a felületes antikapitalizmus látszatát is. Még várat magára egy nagy alkotás, amely elénk tárja a Demokrata Párt pszichopátiáját is, habár egy rövid monológ erejéig a Demokrata képmutatás is megcsillan Patrick Batemanban:

„Meg kell szüntetni az apartheid rezsimet, például. Lelassítani az atomfegyverkezést, megállítani a terrorizmust meg az éhezést. Élelmiszerrel és tetővel kell ellátnunk a hajléktalanokat. Fellépni a faji megkülönböztetés ellen, segíteni a civil jogot, valamint a nők egyenjogúságát. Halaszthatatlanul vissza kell térnünk a hagyományos, erkölcsi értékekhez. És ami a legfontosabb, több társadalmi szolidaritásra, és nem anyagiasságra kell nevelnünk a fiatalokat.”