„A hamisság, mely szétrág minden elmét,
elbánhat bizakodó ismerőssel,
de jóhiszemű idegennel is.”
(Dante: Isteni színjáték. Pokol, 11. ének.
Nádasdy Ádám fordítása)

Magyarországon, Európában és az Egyesült Államokban, tehát a metaforikusan gyakran „Nyugatnak” hívott gazdasági, politikai és kulturális tömbben egy ideje újra napirenden van a fasizmus. A mai antifasizmus kihívásainak három vonását szeretném kiemelni.

1.

Az első a rasszizmus minden formájával való tudatos és aktív szembeszegülés a kultúra, a tudomány, a társadalom, a nyilvánosság, a politika területén, előmozdítandó a rasszista alapon elnyomott, elhanyagolt, szellemi és fizikai nyomorban tartott, kriminalizált és prostituált lakosság felszabadulását.

Tekintve, hogy Magyarországon még a politikai ellenzék, illetve a politikai baloldal is legjobb esetben közönyös, gyakrabban azonban maga is tevőlegesen rasszista állásponton van, az antifasizmus ezen aspektusa a teljes hivatalos politikai establishment egészével való aktív és tudatos szembenállást követel. Vonatkozik ez elsősorban a magyarországi romák történelmi sorsával való szolidaritás vállalására és a velük való együttműködés kialakításának követelményére, a romákkal közös társadalom- és jövőkép elgondolására.

Egy olyan társadalomban, amelyben a „magyar” jelentése gyakran az, hogy „nem cigány”, ám a cigány „magyar státusba” lépése formálisan és informálisan tilos, és ahol a rasszista kijelentéseiről híres miniszterelnököt kritizáló popkulturális sztár maga is a rasszizmus talaján áll, amikor a népnyúzó korrupciót reflektálatlanul az arab nyelvvel és államokkal asszociálja („Bindzsisztán”), az antifasizmus ezen aspektusa nem lesz túl népszerű. A rasszista konszenzus miatt fel sem tűnik, hogy a baloldalinak mondott ellenzéknek a „Nyugat” kulturális és politikai felsőbbrendűségébe vetett megingathatatlan hite csak a rasszista sztereotípiák szintjén indokolható felfogás. Mindez a köznyelv szerves része.

Mégis és éppen ezért, az első pont:

roma felszabadulás és felszabadítás, szövetségben az ez iránt elkötelezett romákkal és együttérzéssel mindazok iránt, akiknek még ezt sem szabad vagy lehet akarniuk; továbbá az égtáj, lakóhely, szociális helyzet és bőrszín alapján való biológiai, kulturális, civilizációs rangsorolás formáinak a leghatározottabb elutasítása és kritikája mint erkölcsi minimum.

2.

Az antifasizmus második feladata szerintem az, hogy tudatosítsa és leleplezze a rendszerszerű, szervezett erőszakot, s ha lehet, fellépjen ezzel szemben.

A fasizmus egyik legfontosabb vonása, hogy tagadja az erőszakot, ott is, ahol nyilvánvaló, ha pedig nem tudja letagadni, akkor „természetesnek” állítja be. Újabban egyenesen azt állítják, az igazi és tulajdonképpen egyetlen erőszak az, ha a nyugati fehér férfi (és mindaz, amit ő jelképez) nem uralkodhat azokon, akiken uralkodnia rendeltetett, mert a hamis, mesterkélt és felszínes „egyenlősdi” nevében megtiltják ezt neki. Emögött az az előfeltevés áll, hogy a nyugati fehér uralkodó osztálybeli férfi által jelképezett hegemóniaigény természetéből következően olyan, amilyen, tehát e hegemóniaigény bármiféle kritikája, korlátozása torz, természetellenes. Az uralom, a kizsákmányolás, a birtoklás, az előjog és az ezekből következő elnyomás és erőszak, mivel léteznek, ezért természetesek, így tehát kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai megnyilvánulásait kritizálni természetellenes intellektualizmus és erőszakos moralizálás.

Az önkény és erőszak természeti állapottá stilizálása: ez a fasiszta álláspont.

Ezzel szemben határozottan ki kell állni amellett, hogy a tőkét és termelőeszközöket birtokló szűk kisebbség kizsákmányoló erőszakja a lakosság, sőt tulajdonképpen az emberiség fölött (ti. csak az előbbiek tehetnek szert profitra) nem a természeten, hanem a politikai rendszer által biztosított, kodifikált és kodifikálatlan előjogokon, intézményesített erőszakon alapszik. Ki kell állni amellett, hogy a kevesek profitmaximalizálásának alávetett termelési mód nem természetes, ahogyan nem természetes a gyakran meg sem fizetett „lenti” reproduktív munkák alulértékelése, profitérdeknek való alávetése, sőt jelentős részének nőkre hárítása (házimunka, egyészégügy, oktatás, szociális gondoskodás), amelyek nélkül ugyanakkor gyakorlatilag nem létezhetne profit „ott fönt”. És nem természetes az értéktermelő munkából kiszorított tartaléksereg készenlétben tartása, kínzása és hergelése, ahogyan nem természetes az sem, ahogyan a kapitalista háborúkban mérhetetlen természeti és emberi érték pusztul el a tőkés hegemóniaharcok oltárán.

Röviden: sem a gazdasági, sem a társadalmi nemi, sem az etnorassziális, sem az ökológiai kizsákmányolás és alávetettség, sem a háborús erőszak nem természetes, hanem intézmények, törvények, érdekek és hatalom által fenntartott állapot, ennek megváltoztatása pedig lehetséges és szükséges. A profit törvénye nem természeti törvény.

3.

Végül az antifasizmus harmadik, általam fontosnak tartott aspektusa az autentikus, hiteles szellemi tekintély hiányának kérdéséhez kapcsolódik. A fasizmus fölemelkedése sosem szűken vett politikai vagy gazdasági probléma, hanem a nyugati kapitalista modernitás egészének, ha tetszik, „szellemi alkotmányának” a válsága mutatkozik meg benne.

A jelenlegi helyzetben is nyilvánvaló, hogy a nyugati liberális világrend szellemi, jogi, gazdasági hegemóniája ért véget vagy kérdőjeleződött radikálisan meg, s hogy e liberális hegemónia visszakövetelése vagy visszaállítása egész egyszerűen reménytelen próbálkozás, és nem is lenne válasz a tapasztalható válság által fölvetett legtöbb problémára. A jelenlegi helyzet abban is specifikus, hogy a liberális hegemónia válsága, úgy tűnik, a baloldalt is magával rántja, mivel a válság valójában e kettő közös – sokszor rejtett – alapjait kérdőjelezi meg. Nem nagyon lehet bízni a „baloldali alternatívában” sem, a görcsös és szektás ragaszkodás valamiféle baloldali identitáshoz ebben a helyzetben beszűkítő hatású lehet, és önvigasztaló sematizmusok önismétlő variálgatásához vezet.

Tehát a mai fasizmus egy olyan átmeneti korszak terméke, amelyben megszűnt az eddig érvényes szellemi tekintélyi formáció, világmagyarázó elv és társadalmi-politikai célrendszer érvényessége, amelyet a társadalmi többség eddig nagyjából elismert, legalábbis elfogadott vagy tolerált. De ennek vége. A régi tekintélyt nem fogadjuk el, a liberális hegemóniában nem bízunk többé, hiteles új tekintélyi formáció, elfogadható cél- és keretrendszer, új kánon azonban még nincs. Ebben a szituációban a legbizarabban gonosz és ostoba, ugyanakkor nyilvánvalóan hiteltelen – különös módon azonban épp ezért hitelesnek tűnő – alakok is vindikálhatják maguknak a tekintélyt, a karnevál szabályainak megfelelően. Azért van így, mert a fasizmus általában az addig érvényes rend történelmi felfüggesztődését használja ki, abban a maga igazságigényét véli látni, tehát tartalmazza a hiteles és jogos lázadás vonásait is, legalábbis azok részéről, akik naivan kerülnek az uszályába. Az ilyen felfordulás könnyen és gyakran torkollik – az uralmat létesítő erőszak elleplezése mellett – nyílt áldozatállításba.

Az antifasizmus feladata e téren nemcsak az, hogy kritizálja és rombolja a tekintélyválságban magukat feltoló hamis és átmeneti tekintélyek pozícióit, hanem hogy fáradhatatlan alázattal kutassa egy olyan kultúra, tudás, hit- és értékrendszer, termelési, élet- és együttélési mód szellemi alapjait, amely az eltűnt vagy radikálisan megkérdőjeleződött tekintélyi formáció helyére léphet.

A fasizmus nem a válság oka, hanem a válság jele – előbb-utóbb erről a mélyebben fekvő okról is beszélnünk kell.

Összességében: a fasizmust és az erőszak fokozódását nem tudjuk megakadályozni, mindez már velünk van. Valójában azzal a személyes kérdéssel szembesít folyamatosan minket, hogy ki mekkora áldozatot hajlandó hozni a másik emberért és az igazságért. Mert ellenállásra valójában csak azok képesek, akik képesek és hajlandóak arra, hogy áldozatot hozzanak.