Amiben Trump mindenképpen egyedi jelenség: soha korábban nem illették még egy nagy párt elnökjelöltjét a fasiszta jelzővel Amerikában ilyen sűrűn. Ha pedig a világ legerősebb országában, mi több, „vezető demokráciájában” tényleg hatalomra került egy fasiszta vezető, akkor a baj minden eddiginél nagyobb.

Minek nevezzelek?

Donald Trump profilírozása a populista kategóriában kezdődött, valószínűleg azért, mert 10-15 évvel ezelőtt a politikai diskurzus főárama mindent, ami a liberális centrumtól eltért, sokáig a populista jelzővel illetett. Az eltelt idő alatt a tapasztalatok is gyűltek, az elemzés is mélyebbé válhatott, de az elemzés tárgya is egyre többet mutatott meg a maga lényegéből.

Trump a hatalom magaslatai felé haladva sok mindent egyesített abból, amit készen talált. És elég sok mindent talált: nacionalizmust, rasszizmust, libertarianizmust.

A „csendes többségre” való hivatkozás például visszanyúlik a 60-as évekre. Az amerikai kontextusban ez a változó intenzitással megnyilvánuló rasszizmus jele, de önmagában még nem fasizmus. Paul Krugman amellett érvelt, hogy Trump nem populista, hanem a fehér felsőbbrendűség képviselője. Obama leköszönő elnök pedig már 2016-ban figyelmeztetett: a MAGA rövidítésben a „great” valójában „white”-ként fordítandó, s ezért sokkal veszélyesebb annál, mint aminek látszik.

Trump fasiszta kategorizálása két szálon kezdődött. Az egyik olyan liberálisok csoportjához köthető, akik a retorika és az ideológia elemzése alapján jutnak erre a következtetésre, és a demokrácia halálát vizionálták Trump győzelme esetére. Ebbe a kategóriába tartozik például Robert Reich (korábbi munkaügyi miniszter), illetőleg a Magyarországon jobban ismert Jason Stanley. Ez jellemzően fenomenológiai megközelítés, amely rendszerezi a felszíni hasonlóságokat időben egymástól távoli jelenségek között, viszont nélkülözi a mélyebb társadalomelméleti vagy közgazdasági megalapozást.

A másik csoport, amely a Trump iránti ellenszenvet az f betűs szó használatával igyekezett építeni az elmúlt évtizedben: a neokonzervatívoké. Ők azok, akik az 1990-es évektől fogva az USA nagy katonai intervencióit hangszerelték, a legtöbbször a demokrácia és az emberi jogok védelmére hivatkozva. De hogy a militarizmust ellenzők ne tűnhessenek fel pozitív színben, mint nacionalistákat, populistákat, fehér felsőbbrendűséget hirdetőket lehetett őket (pre-) fasisztaként kategorizálni és ezáltal kirekeszteni az elfogadható választások tartományából. Ilyen szerző a korábbi külügyminiszter Madeleine Albright, aki maga is könyvet írt Fasizmus címmel, illetőleg Timothy Snyder, akit sokan az ukrán nacionalizmus apologétájaként ismernek itthon. Ahol azonban hátsó szándék gyanítható, az elemzés kevésbé meggyőző.

Gazdaság és erőszak

A fasizmusnak nemcsak ideológiája és kommunikációs eszköztára van, hanem politikai gazdaságtana is. A fasizmus mint irányzat döntően a két világháború közötti időszakhoz kapcsolódik Európában, amikor 1./ a tőkés gazdaság szekerét inflációs vagy depressziós válságból kellett kiemelni, 2./ a gazdaság fellendítése reformokat tett szükségessé, és 3./ a konzervatív erők a szélsőjobboldali mozgalmakkal való szövetséget preferálták a szocialista alternatíva kizárása, a munkásmozgalom erőszakos elfojtása érdekében.

Európa „válságos évtizedeiben” a fasiszta kormányzás olyképpen tudta elérni a teljes kapacitáskihasználást (lényegében a teljes foglalkoztatást) a gazdaságban, hogy az ne eredményezze a munkásosztály megerősödését. Emiatt a fasizmus lényegileg és kezdettől fogva jogfosztó és erőszakos irányzat is volt. Onnantól, vagyis a 30-as évek világválságától fogva viszont a progresszív politika lényegi eleme lett a teljes foglalkoztatás és az ehhez kapcsolódó szociális reform; nemcsak mint öncél, hanem mint a fasizmus elleni harc eszköze.

A fasiszta gondolkodásában az erő felülírja a jogot. Emiatt a fasiszta szélsőségesebb, mint a konzervatív vagy akár az ultrakonzervatív, mivel a gazdasági elnyomás érdekében nyíltan is felszámolja a liberális demokráciát. A program tartalmi elemeinek jelentős részében a fasiszták átfednek a konzervatívokkal. Ne felejtsük el, először még Hitler is a konzervatívokkal koalícióban vette át a hatalmat. A Hitlernek utat nyitó konzervatívok akkor még úgy gondolták, a nácik annyira lépnek majd fel a baloldali szélsőség ellen, amennyi a gazdaság fellendítéséhez szükséges, és az államhatalom felelőssége Hitlert mérsékelni fogja – vagy majd elmozdítják. Mint tudjuk, ez nem így lett: az erőszak egyre csak eszkalálódott.

Ahhoz tehát, hogy egy ultrakonzervatív, egy radikális nacionalista vagy egy szélsőséges populista jobboldali fasizmusba csapjon át, nélkülözhetetlen elem a politikai erőszak is.

Erre utal, amikor valaki „a demokrácia ellenzőiként” jellemzi a fasisztákat. Nos, a politikai erőszak nemcsak hipotézisként, hanem a maga valóságában jelent meg négy évvel ezelőtt, 2021. január 6-án, amikor Trump a híveit a Kongresszusra uszította, hogy erővel akadályozzák meg Joe Biden győzelmének hitelesítését.

Az elnöki hivatalba idén visszatérő Trump egyik első intézkedésével kegyelmet adott a január 6-i zavargások közel 1600 résztvevőjének. Ezzel nagy lépést tett a politikai erőszak legitimálása felé, tehát deklarálta: a polikai ellenfelek, sőt az alkotmányos rend ellen is elfogadható az erőszakos fellépés. Valójában nem ez az első eset: Trump már jóval korábban, és elnökként is megvédte és magához ölelte a radikális rasszista milíciákat. Voltak ugyan a Republikánus Pártban, akiknek ez már sok volt, de a többség kapitulált; saját karrierjét összekötötte az egyre szélsőségesebb profillal. Trumppal kiteljesedett a Republikánus Párt több évtizedet felölelő radikalizálódása.

A tartalomtól nem maradt el a forma sem: Elon Musk, aki Trump politikai üzlettársává vált, náci karlendítéssel üdvözölte az ünneplő tömeget. Ez meglepő, de végül is teljesen adekvát. Harold Meyerson publicista azon az alapon von párhuzamot Elon Musk és Henry Ford között, hogy mindketten autókat gyártottak, és mindketten fasisztákat támogattak. Ford nevéhez egy gazdasági modell is kapcsolódik: az ipari tömegtermelés. Musk esetében ilyesmiről nem beszélhetünk. Ford lelkes és hatékony antiszemita volt; Musk itt még nem tart, de már szemérmetlenül kampányolt a német szélsőjobboldali AfD mellett.

Nem utolsósorban említendő, hogy a fasizmusnak nemzetközi aspektusai is fontosak. Amikor 1823-ban a Monroe-elv megfogalmazódott, abban fontos elem volt az európai kolonializmus elutasítása. Amikor Trump ezt kétszáz év után újra előveszi, az már sokkal inkább emlékeztet a náci élettér-elméletre. Számára a környező országok és területei fölötti kontroll megerősítése az ott található erőforrásokhoz való szabad hozzáférésről szól elsősorban. Soviniszta törekvéseit Trump megpróbálja az Európai Unióval, Kanadával és Kínával szembeni sérelmi politikába csomagolni. Valójában az új önkényuralmat próbálja elfogadtatni közvetlen szomszédaival és a világ többi részével.

Politikatudományi deficit

Az, hogy még 2025-ben is felkészületlenek vagyunk Trump és a republikánus győzelem megfelelő keretezésére (és a politikai alternatíva felmutatására), nem kis mértékben a politikatudomány rovására is írható. A populizmus-kutatás több tonnányi irodalmat termelt az elmúlt másfél évtizedben, de jellemzően igen felszínesen és ingatag elméleti alapokon. Közben nagyon kevesen foglalkoztak a fasizmus problémájával, emiatt pedig a fasiszta jelző használata is önkényessé válhatott. Bár valami lényegit és fontosat akart elmondani, mégis többnyire felszínes maradt és manipulálhatóvá vált, ezért kevésbé is vették komolyan.

A közvéleményt formáló értelmiség felelőssége is tetten érhető abban, hogy sokan úgy gondolják: a fasizmus egy meghatározott korszakhoz kötött. Valójában gazdasági és társadalmi körülményektől függően újra meg újra kitermelődhet, nagytőkés és kispolgári igényekhez és stratégiákhoz igazodva. A fasizmus felé elmozdulhat minden olyan rendszer, ahol a jog, a demokrácia és a szociális reform védelmezőit a nemzet ellenségeinek nyilvánítva lehet megbélyegezni és politikai értelemben kirekeszteni, vagy akár megélhetéstől megfosztani, deportálni, kivégezni stb.

Az általános antipopulista nyelvezet, amely a főáram liberális diskurzusát jellemezte az elmúlt évtizedben, sem feltartóztatni, sem visszaszorítani nem tudta a szélsőjobboldali tendenciákat.

Ez az irányzat 2016-ban kapcsolt turbófokozatba, amikor „Trump és Brexit” mint kettős sokk állította feladat elé a közírókat. A populistázás olyan volt, mint az ördögűzés, és amikor már nem volt elég, jött a fasisztázás. Ugyanakkor az amerikai választók legalább fele nem zavartatta magát a fasiszta jelző használatától, és attól sem, hogy Trumpot kisebb-nagyobb ügyekben bűnösnek mondta ki a bíróság.

A 2024-es választásokon az állampolgárok egyre inkább a belföldi prioritások felé próbálták nyomni a politikai napirendet. A demokrata oldalon elsősorban a demokrácia féltése, másodsorban az abortuszhoz való jog védelme motiválta a szavazókat, míg a republikánus oldalon döntően az infláció (és az általa gerjesztett megélhetési válság), és kisebb részben a bevándorlás volt a fő kérdés. A döntő szavazói eltolódás 2020-hoz képest a gazdasági tényezők miatt történt, hogy ti. a szavazók mennyiben látták hitelesnek egyik vagy másik jelöltet a tekintetben, hogy az inflációt letörjék és a megélhetési válságból való kilábalást elősegítsék.

A Trump-győzelmek mozgatórugója igen hasonló volt 2016-ban és 2024-ben annyiban, hogy az ún. „csatatérállamok” többsége a gazdasági hanyatlás eklatáns példája. Némelyiknek már a 70-es évektől betett a déli tagállamok fellendülése és a hagyományos iparágak válsága, másoktól a NAFTA vette el a prosperitás lehetőségét. A tartós munkanélküliség, pusztuló infrastruktúra, krónikus szociális problémák ördögi köréből egy valódi progresszív program (beruházásösztönzés és társadalombiztosítás) jelentene kiutat, s ha ezt nem kínálják a demokraták, akkor a választó kileng a gazdasági nacionalizmust hirdető republikánusok felé.

Az 1980-as választás után még azt mondták: az alacsonyabb jövedelmű, kékgalléros dolgozók „átszavaztak” a republikánusokra. Trump viszont most olyan új köteléket hozott létre, amely hosszabb távon is fennmaradhat.

Ami következik, az az amerikai demokrácia eddigi legnagyobb immuntesztje, aminek sikere az Amerikán belüli progresszív erők ellenálló, szervező és programalkotó képességén fog múlni, és bizonyos mértékben a világ többi részének válaszain is.