Stagnáló reálbérek, részvétlen és bénuló állam, összeomló klíma: 2025 elején ezek a magyarországi dolgozók valóságának sarokkövei. Mindannyiunk szerencséjére van még egy tényező, amin – örök igazság – mégiscsak majdnem minden áll, avagy bukik: a dolgozók kollektív szerveződése. Hogy állunk mindezzel? Éveleji jelentés az osztályharc állásáról, első rész!
A Mérce egyik kiemelt témája a munka valósága és a dolgozók érdekvédelme, ellenállása. 2025 elején három gyűjtőcikkben igyekszünk felmutatni azok közül a folyamatok és küzdelmek közül néhányat, amelyeket Magyarországon a leginkább meghatározónak ítélünk, felidézve egyszersmind a 2024-es év legfőbb küzdelmeit, a teljesség igénye nélkül.
Béremelés helyett kedvezményes hitelt adnak a dolgozóknak
Gyűjtésünket ott indítjuk, hogy a kormány idén októberben felismerte: kezdenie kell valamit a dolgozók nagy részét érintő reálbércsökkenéssel, de legalábbis stagnálással.
A koronavírus, majd az ukrajnai orosz agresszió következményeként kialakult gazdasági visszaesés és infláció eredményeképpen jelentősen csökkent a munkások vásárlóereje, és a megélhetési nehézségek könnyen vezethetnek oda, hogy csökkenjen a kormány támogatottsága a dolgozók között. Az októberben kihirdetett 21 pontos akcióterv keretében meghirdetett ”munkáshitel programmal” 4 millió forint kamattámogatott kölcsönt nyújt azoknak a 17 és 25 év közötti munkás fiataloknak, akik legalább heti 20 óra munkaviszonnyal (vagy annak megfelelő vállalkozói tevékenységgel) rendelkeznek.
Orbán Viktor szerint az intézkedéssel Magyarország végre eljutott oda, hogy a tanuló fiatalok mellett végre a dolgozó fiatalok életkezdését is képes megtámasztani. Hogy ez valóban így van-e, arról később, de annyi biztos, hogy a jelenlegi intézkedéscsomag annyiban eltér a Fidesztől megszokott gazdaságélénkítő programoktól, hogy a jól kereső, megtakarításokkal rendelkező középosztály („családok”) mellett a munkások is megjelennek benne mint konkrét célcsoport.
A miniszterelnök fejében a munkáshitel mögött ugyanakkor a már megszokott társadalompolitikai bújik meg: szerinte ebben össze van kapcsolva, hogy „fiatal, munkás, gyerek, család, asszony”. Ezt a kapcsolatot az teremti meg, hogy a babaváró hitelhez hasonlóan a vállalt gyerekek számától függően a hitel bizonyos részét elengedi az állam. Tehát tényleg egy intézkedésbe sikerült belegyömöszölni a munkaalapú társadalom, a heteroszexuális család, és a születésszám emelésének lózungjait.
Azonban a kormány ezzel az intézkedéssel megkerüli, hogy valódi segítséget nyújtson a bérből és fizetésből élők számára, ugyanis, ahogyan azt már korábban megírtuk: hitelt adnak jövedelem helyett. A lépés abból a szempontból egyáltalán nem meglepő, hogy a Fidesz gazdaságpolitikája jelentős részben arra épít, hogy alacsony adókkal, és fizetésekkel vonzó legyen a külföldi (elsősorban a német autóipar) cégek számára. Ez azonban ahhoz vezet, hogy ha az emberek szeretnék megőrizni az infláció előtti – amúgy sem kimondottan fényes – életszínvonalukat, akkor kénytelenek lesznek eladósodni.
Továbbá a kormány úgy tesz, mintha a munkások nem a tőkés gazdaság körülményei között próbálnának munkát vállalni. Ugyanis ha valaki a hitel futamidejének első 5 évében elveszíti a munkáját, és három hónapon belül nem talál újat – amihez még a KSH adatai szerint is átlagosan 10 hónapra van szükség – akkor büntető kamatot kell fizetnie, és az állam által addig kifizetett összeget is vissza kell fizetnie. Egy összegben. 120 napon belül. De ugyanez történik akkor is, ha az első 5 évben összesen van 3 olyan hónap, amikor a hitelfelvevő nem rendelkezik munkaviszonnyal. Tehát minden kockázat, amit az állam le vesz a bankok válláról, azokat még nem is vállalja át valójában, hanem ráterheli a munkásokra. Akiket elvileg megsegíteni szeretne.
„Ilyen a kapitalizmus” – mondta Fónagy János, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára, amikor májusban az SK On elbocsátott hatszáz embert az iváncsai gyárából. Az államtitkár szerint teljesen természetes, hogy keresletcsökkenés idején elbocsátások zajlanak. Tehát az, hogy valaki talál-e munkát aligha tőle, hanem sokkal inkább a gazdaság állapotától függ. Elég csak arra gondolnunk hány vállalkozásnál zajlanak jelenleg is leépítések az autóipari cégek gyengélkedése miatt. Azonban hiába van tisztában ezzel a kormány – ahogyan az Fónagy államtitkár úr szavaiból is világosan látszik – a munkáshitel szabályainak kidolgozása során ezekről az összefüggésekről vagy megfeledkeztek, vagy nem érdekelte őket.
De még ha kegyesek az ifjúmunkásokhoz a gazdasági ciklusok istenei, az intézkedés aligha szolgálhat életkezdési támaszként – ahogyan azt a kormány állítja. Ugyanis 4 millió forint körülbelül arra elég, hogy az ember vegyen egy használt autót, vagy lecserélje a konyhabútort. Tehát tulajdonképpen azt a kiskereskedelmi, tartós használati cikkeket érintő fogyasztást hivatott segíteni, amitől a munkások elestek az inflációnak köszönhetően. Szóval az egész arra elég, hogy a munkások 2010 utáni gazdasági fellendülés alatt megszokott életszínvonalat megőrizhessék – hitelből.
A munkáshitellel igazán jól egyedül csak bankok járnak, akik az állami kamattámogatásnak köszönhetően kisebb kockázat mellett adhatnak el több embernek hitelt. Esetleg a kiskereskedelmi szektor, ha elegen döntenek úgy, hogy felveszik a hitelt egy új fűnyíróra, vagy televízióra. Ebben az esetben a kormány is örülhet a gazdasági növekedési számoknak. Igaz csak ideig óráig, mert a hitellel előrehozott fogyasztás majd a rákövetkező évből fog hiányozni. De ezen a hídon ugye majd akkor.
(Mikus Áron)
Lassan észre lehetne venni a dolgozókra leselkedő legnagyobb veszélyt
Míg a kormány a munkáshiteltől és hasonló kezdeményezésektől várja, hogy támogatottsága a négy éves ciklus végére javulást mutasson, a dolgozóknak, és általában a társadalomnak sokkal átfogóbb krízisekkel kell megküzdeniük. A 2024-es év azt mutatta, hogy a klímaváltozás valóságával még sem a kormány, sem a munkáltatók nem voltak képesek szembenézni, holott az idei nyárhoz hasonló extrém hőség visszatérésére kell számítanunk a jövőben is. Jól mutatta ezt a kelebiai postás esete, aki kézbesítés közben, a nyílt utcán lett rosszul, vesztette el eszméletét, és halt bele testének túlhevülésébe.
Bár a Magyar Posta akkor sietett leszögezni, hogy a maga részéről mindent megtesz dolgozói biztonságának védelméért, a Mércének nyilatkozó szakszervezetek szerint ez minimum árnyalandó. A Postások Független Érdekvédelmi Szövetsége (POFÉSZ) és a Kézbesítők Szakszervezete (KÉSZ) is közleményt adott ki az eset után, ebben leszögezték, hogy a tragédiát megelőzően már kérték a munkáltatót, hogy az biztosítsa a megfelelő munkavédelmi oktatást, a biztonságos munkavégzéshez nélkülözhetetlen napvédő krémeket és védőitalokat pedig bocsássák minden dolgozó rendelkezésére. A fent említett szakszervezetek ezeken felül külön javasolták az extrém meleg hőmérsékleti viszonyok között a különleges munkaszünetet is.
Sok esetben a klimatizált helyiségek lajstromba vétele, a munkavédelmi oktatás és a védőszerek alkalmazása együttesen sem elegendők a tragikus esetek megelőzéséhez. A tavaly nyáron elhunyt postás esetében – mint oly sok más esetben – is fontos körülmény a munkakényszer. A Mércének nyilatkozva Pfeifer Tamás, a POFÉSZ elnöke arra is felhívta a figyelmet, hogy
„(…) a most elhunyt kollégának 40 éve volt munkaviszonya, sokféle munkakört látott el. Eredetileg felvevői munkakörben volt, de a leépítések miatt félt, hogy elveszti a munkáját, ezért jelentkezett kézbesítőnek néhány éve. Ha ez így volt, biztosan nem volt elég rutinja, és ismeretlen is volt neki a terep, ahova átvezényelték. Egy régóta kézbesítőként dolgozó kolléga ismeri a környékét, ismeri a lakókat, tudja, kihez mehet be kicsit ilyenkor pihenni. A Posta biztosan kirakta a saját honlapjára a hőségriadó-protokollt tájékoztató jelleggel, de egy kézbesítőhöz ez nem feltétlenül jut el.”
Tehát az eleve önkizsákmányolásra kényszerítő, dolgozóik védelmét nem megfelelően ellátó munkahelyek a klímakatasztrófával karöltve, együttesen okozzák az ehhez hasonló tragédiákat.
Pedig mind a klímaviszonyok szélsőséges megváltozásához való alkalmazkodáshoz, mind a jelenség munkavállalói következményeinek tompítására állna rendelkezésre többféle megoldás is, ha lenne munkáltatói akarat ezek adaptálására.
A következő évtizedek egyik legnagyobb kihívása, hogy miképpen tudja a társadalom és a dolgozók tömege rákényszeríteni a rendszert, hogy kevésbé szolgáltassa ki a dolgozókat a szélsőséges viszonyoknak. A Mércén foglalkoztunk vele, hogy lokálisan hogyan lehetne tompítani a klíma összeomlásának következményeit: a zöldfelületek növelésével bekövetkező párolgás, az árnyékos területek növelése, a közösségi közlekedés vonzóbbá tétele, az energiahatékonysági fejlesztések, a vízpartok beépítésének leállítása és a klimatizált helyiségek számának növelése rövid- és hosszútávon is javíthatja a lakosság védelmét. Mindezzel együtt azonban globálisabb erőfeszítésekre is szükség van.
A dolgozók biztonságának növelésére pedig jó példa az úgynevezett AdaptHeat-kezdeményezés. A kezdeményezés tíz pontban foglalja össze az általános megelőző és védelmi intézkedéseket a hőstressz elkerülésére. Külön felhívva a figyelmet a konkrét munkahelyi védelmi intézkedések, a folyamatos egyeztetés, a folyamatos felülvizsgálat és a dolgozók fizikai teljesítőképességének monitorozásának fontosságára.
Mindeközben viszont itthon a kormány az elmúlt években szisztematikusan leépítette a munkavédelmi szabályozást. Kevesebb az ellenőrzés, és ezeket kevesebb ellenőr végzi, felszámolták a kötelező orvosi vizsgálat intézményét, a munkavédelmi oktatás minőségét súlyosan lerontották.
Amíg pedig az állam asszisztál a dolgozók kizsákmányolásához a munakvédelem leépítése terén is, addig a nyárihoz hasonló súlyos esetek száma csak növekedni fog.
(Bernáth Lackó)
(Régi) új szakszervezetiség
A Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) Magyarországon egy napjainkban kevéssé ismert, a szakszervezeti mozgalom történetének sikeres(ebb) időszakaiban annál inkább alapvető módszertan segítségével pörgetné fel a munkások egyre fontosabbá váló érdekképviseletét. Erős szakszervezetek nélkül ugyanis aligha lehet elérni akár a munkáshitelnél lényegesen jobb körülményeket teremtő szignifikáns bérnövekedést, akár a munkakörülmények javulását – például hogy ne kelljen a dolgozóknak a fent is tárgyalt hőhaláltól tartaniuk.
Az alapvetően – de nem kizárólag – a versenyszféra szakszervezeteit tömörítő ernyőszervezet a szakszervezeti szervezés, angolul organising módszertanát használja arra, hogy a dolgozókat képessé tegye érdekeik képviseletére. Ezt a módszert – a MASZSZ-tól némiképp eltérőn – a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma közszférás szövetség is évek óta alkalmazza, tagjaiknak képzéseket tartanak és facilitálják a helyi szervezőmunkát.
Októberben megjelent interjúnkban a MASZSZ három szervezője beszélt nekünk a módszertanról és általában a szakszervezeti szervezésről.
Magyarországon a létezett szocializmusban voltaképp megszűntek a szakszervezetek, legalábbis a szervezési funkcióik elsorvadtak, és a hatalom kirakatszervezeteivé váltak. Ez legtöbb esetben a rendszerváltás után sem változott: a szakszervezetek kis túlzással a karácsonyi csomagküldésre fókuszáltak, a problémák megoldásával és a szervezéssel pedig felülről lefelé próbálkoztak. Ez, noha néhány esetben lehet(ett) vele eredményeket elérni, korlátozott lehetőségeket teremt, és nehézkesen vonja be a dolgozókat a szakszervezeti munkába, ha egyáltalán.
Ezzel szemben a szervezés módszertana arra irányul, hogy a dolgozók maguk váljanak képessé érdekeik képviseletére, a szakszervezeti szervezők dolga pedig az, hogy ezt a folyamatot facilitálják. Ennek érdekében ahelyett, hogy kívülről mérnék fel a problémákat és megmondanák mit kellene csinálni – esetleg rögtön a szakszervezet egy vezetőjét küldjék tárgyalni az adott vállalattal – a dolgozókat segítik a módszertannal, hogy kezükbe vegyék a dolgokat.
A dolgozók ugyanis azok, akik a szó szoros értelmében első kézből ismerik a problémákat.
Ezért a dolgozókat, a helyi szervezőket arra ösztönzik, hogy mérjék fel a problémákat és határozzák meg a leginkább égetőket, amelyek a legtöbb kolléga szerint megkeserítik a mindennapjaikat – viszont ezekbe alapvetően hiába ők végzik a termelő munkát, nincs beleszólásuk. Ez lehet a szerveződés alapja, amivel a helyi szervező megszólítja a dolgozókat – miszerint a szakszervezeti munka és a szakszervezetiség nem valamiféle elvont célok, hanem a mozgalom a nagyobb, távlati célok mellett nagyon is konkrét ügyek mentén szerveződik, amelyekkel a dolgozók mindennapjaira is hatással vannak.
Ezen módszerrel az érdekképviselet azáltal válik hatékonyabbá, hogy a dolgozók magukénak érzik az ügyet amivel foglalkoznak, és aktívan tesznek céljaik eléréséért. A szakszervezeti tagság növekedésével pedig egyre erősebbé válhatnak – és bár a siker nem garantált, nagyobb rá az esélyük.
Egy szolgáltató szakszervezet, amely az említett ajándékokra, esetleg kedvezményes vásárlási utalványok kiosztására koncentrálja munkáját, aligha és el komoly változásokat. Az változtat a helyzeten, és akkor tudhatnak a dolgozók változtatni a munkakörülményeken vagy béreken, ha erőt mutatnak, és a vállalat vezetése belátja hogy jobban jár, ha enged a követeléseknek. Ezért fontos a helyi alapszervezetek szintjén bevonó és fenntartható, aktív szakszervezetet létrehozni, amely folyamatosan, nemcsak sporadikusan képes képviselni a dolgozók érdekeit a dolgozók által.
Ez ugyanis a munkás érdekképviselet lényege.
Hogy a dolgozók valós részvételével képviseljék érdekeiket, ugyanis – ahogy a szakszervezeti szervezők elmondták – akár a szervezettség önmaga meghátrálásra kényszerítheti a munkáltatókat, akik így nemcsak a törvényben előírt minimumot, hanem többet is adhatnak a dolgozóknak.
Természetesen a szakszervezeti szervezés igen nehéz feladat, és sok alkalommal nem éri el célját, miszerint meggyőzzék a dolgozókat, hogy érdekeiket a fenti módon képviselhetik hatékonyan. Ez sokszor épp a szakszervezetekről alkotott általános képből fakad – ami az elmúlt évtizedekben becsontosodott bürokratikus struktúrák nem voltak felkészülve a munkáltatókkal való hatékony konfrontációra.
Az elmúlt években persze láthattuk azt is, hogy a jelenleg működő szakszervezetek is képviselhetik hatékonyan a dolgozókat, főképp a nagyobb vállalatoknál: iparban és a szolgáltatások terén voltak az elmúlt években többé-kevésbé sikeresnek nevezhető megmozdulások, bérharcok, akár sztrájkok is. Az évszázados stratégiák – ugyanis, mint a bevezetőben említettük, maga a módszer nem újdonság, épp csak újra felfedezték Magyarországon, az organising módszer példáján – azonban, amelyek valóban, nemcsak nevükben működnek munkásmozgalomként, ha nem is jelentenek instant sikert, a dolgozói részvétellel képesek olyan mozgósításra, amely nemcsak a majálisra vagy a sportnapra vonatkozik.
Cserébe a dolgozók nemcsak mikuláscsomagot, de egész évre szóló jutalmat kaphatnak. Az erős szakszervezetek munkáshitel helyett béremelést harcolhatnak ki, hőhalál helyett pedig klímaadaptációt.
(Kiss Soma Ábrahám)
