Köszönöm a felkérést, sokat gondolkodtam, miről írjak. Nem vagyok politikai elemző, és az év összes eseményét megvitatták már nálam hozzáértőbb emberek. A kegyelmi botrányt, a belőle kinövő influenszertüntetést és a Magyar Péter-jelenséget a Tisza Párttal együtt, a rengeteg gyanús bizniszt, külpolitikai botrányokat, a Putyin-barátságot, Trump győzelmét, az ukrán-orosz háborút, az Aszad-rezsim bukását, a német és a francia kormányok bukdácsolását, a széljobb erősödését, a háborút Izraelben, a klímahelyzet fokozódását stb. Nem hiszem, hogy ezekhez hozzá tudok tenni, ezért inkább kicsit belülről írom meg, hogyan láttam az elmúlt évet.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének tizenötödik évére a magyar társadalom nagy része belefásult, beletörődött az állandó szélmalomharcba, és a végeken próbálja tartani magát. Vagy – aki teheti – visszavonul a munkába, a hivatásba, és próbál nem tudomást venni arról a világról, amely körülvesz minket. Évek óta mondogatom, hogy úgy élünk, mintha a jégzajlásban ugrálnánk egyik jégtábláról a másikra: bármikor meg lehet csúszni, és elnyel az ár. Nem számít, ki mennyire ismert, milyen szakmai teljesítmény van mögötte vagy milyen kapcsolatai vannak.

Elég bekerülni a kórházba, elveszíteni az állást, és azonnal kiszolgáltatottá válunk.

Abban a szerencsés helyzetben volt részem tavaly, hogy tarthattam egy egyetemi kurzust, leendő politológusoknak. A pedagógiai cél nem az volt, hogy minél többet belezsúfoljunk egy félévbe, hanem hogy megismerkedjünk néhány klasszikus gondolkodóval, problémával, és értelmezni tudjuk, mi történik ma a világban körülöttünk. Mit mond ma nekünk Platón, Arisztotelész, Spinoza, Kant, Marx, Freud, valamint hogyan értékelik kortárs teoretikusok a magyar társadalmat, amelyben élünk.

Nem számítottam arra, ami végül történt: a szövegek elkezdtek párbeszédbe lépni egymással, és nyugtalanító kérdéseket feltenni nekünk. Mit tudunk kezdeni ma az igazságosság fogalmával? Olvastuk Platón, Arisztotelész utópiáját a társadalmi igazságosságról, Marx diagnózisát kora állapotairól, és a félév vége felé Éber Márk Áron könyvét a magyar társadalom szerkezetéről, melyből egy szélsőségesen igazságtalan társadalom képe bontakozik ki. Kevesek, egyre kevesebben vannak felül, rengetegen lent, és egyre többen csúsznak át a prekariátusba; egyetemi oktatók, a szociális szférában dolgozók, muzeológusok, köztisztviselők. Vagyis képzettséggel rendelkező, napi nyolc órát dolgozó munkavállalóknak sem garantált a tisztes megélhetés ma Magyarországon. Miközben az igazságosságról beszélgettünk a hallgatóimmal, eszembe jutott az a kedves, vérbeli pedagógus barátom, aki 30 év szakmai tapasztalattal nem talál munkát – miközben egy 25 éves leányzót neveznek ki a Külügyi Intézet igazgatójának. Bizonyára nem volt nála alkalmasabb ember széles e hazában.

Nem láttam előtte ennyire élesen a kontrasztot, de most valósággal szíven üt az ellentét a felvilágosodás utópiája és napjaink populizmusa között. Kant a Mi a felvilágosodás? című cikkében írja le, mi okozza az ember kiskorúságát: ráhagyatkozás mások irányítására, kényelmesség, restség és gyávaság. Ezzel szemben: Sapere aude! – mondja Kant. Vagyis: „Merj a saját értelmedre támaszkodni!”. Fogd meg a söröm, mondja erre a történelem, és idehozza a nyakunkra a populizmust. Több megközelítését is áttekintettük, melyekben közös a vezérelvűség, a bizalmatlanság a demokratikus intézményrendszerrel szemben, a leegyszerűsített magyarázatok igénye, az egyszerű, erkölcsös nép szembeállítása a romlott, korrupt elittel. Napjainkra tehát kisebbségbe szorult a felvilágosodás szabad, autonóm, saját értelmére támaszkodó embere.

Spinozánál azt olvastuk, hogy „az állam végső célja az emberek megszabadítása a félelemtől, hogy amennyire lehetséges, biztonságban éljenek, és természetes jogukat a létezésre és a működésre önmaga és másnak kára nélkül a legjobban érvényesítse.”

A mai magyar társadalmat ezzel szemben a félelem hatja át, biztonságról pedig szó sincs. Mint ahogyan a társadalmi szerződést is rég egyoldalúan felbontották, hiszen a hatalomgyakorlás célja rég nem a közjó.

Azok az intézmények, melyek a közjót szolgálnák, ebek harmincadjára jutottak. 2024-re látványos lett a MÁV leépülése. Márpedig utazni nem luxus, hanem a létfenntartáshoz, munkavégzéshez szükséges, és ha egy országban nem lehet eljutni A-ból B-be bizonyos időintervallumon belül, akkor annak komoly gazdasági kihatásai vannak. Arról nem is beszélve, hogy elég erősen rombolja az életminőséget, ha egy ennyire kiszámíthatatlan infrastruktúrát kell rendszeresen igénybe vennünk.

Az egészségügyről nem írnék részletesen, nap mint nap rémes hírek jönnek felőle. S csak halkan jegyzem meg, úgy tűnik, a magyar társadalom elfelejtette, hogy a Covid csaknem 49 ezer áldozatot szedett Magyarországon, míg a laboratóriumnak tekintett Ausztriában feleennyit sem. Nemrégiben egy vidéki szülész-nőgyógyásszal beszélgettem, aki azt újságolta, hogy megszűnt a szülészet a dél-alföldi kisvárosban, ahol él. Ha valakinek olyan úri hóbortja támad, hogy szülni szeretne, el kell utaznia a mintegy 50 kilométerre levő megyeközpontba. Aztán vagy jön a mentő, vagy nem. Vagy időben odaérnek a vajúdó kismamával, vagy nem. Vagy megkapja időben a megfelelő ellátást, vagy nem. Volt példa az utóbbira nemrégiben. Felfoghatatlan, borzalmas tragédia. Az állam cserben hagyja az állampolgárokat, egyoldalúan felbontja a társadalmi szerződést. Nem a közjót tartja szem előtt, és ebben az országban nem lehet félelem nélkül és biztonságban élni.

Beszéltünk órán az anómiáról is, a társadalom azon állapotáról, melyben nem érvényesül a nomosz, vagyis a törvény. Az adott társadalom elveszíti integráló erejét, csökken a szabályozottság mértéke, a viszonyok kaotikussá válnak. Ismét csak: hiányoznak a félelem nélküli, biztonságos élet feltételei, ez pedig a különböző devianciáknak és az öngyilkosságnak kedvez. Alacsony a társadalmi mobilitás, vagyis csak nagy üggyel-bajjal lehet kitörni a családilag determinált pozícióból. Az iskola nem képes ellensúlyozni a deprimáció hatásait, aki szegénynek született, nagy valószínűséggel az is marad.

Az oktatás leépítése is a szemünk előtt zajlik. S mi lesz azzal a réteggel, amelyik még annyi tudást sem tudott elsajátítani, amennyi elengedhetetlen a mindennapokban? Az ügyintézés nagy része online történik, és jómagam is jártam már úgy többször, hogy nem tudtam eligazodni egy-egy új alkalmazáson. Aki egy leszakadó térségbe születik (Magyarországon van belőlük jó pár, nyilván így néz ki egy „erős és büszke ország”), szegény családba, annak esélye sincs kitörni. Lehet legyinteni, elintézni némi segéllyel, közmunkával egy darabig, de hosszú távon ez nem működik. És Magyarország nem olyan gazdag, hogy lemondhasson több százezer állampolgár munkájáról. Egy kis társadalom nem tud elviselni akkora feszültségeket, távolságokat, melyek mostanra kialakultak. Egyik oldalon a nyomor és kilátástalanság, másik oldalon magánrepülővel és jachttal cirkáló milliárdosok. Egyik oldalon alacsony iskolázottság, teljes tájékozatlanság, a másik oldalon a mesterséges intelligencia, valamint a digitalizáció okozta kihívások. Hogyan tegyünk különbséget hír és álhír között, hogyan álljunk ellen a propagandának, hogyan azonosítsuk az AI generálta digitális tartalmakat…

Debrecenből megyek haza a szülőfalumba, az út mentén végig hatalmas kockák nőttek ki a földből. Oda épült a CATL-gyár is, mely ellen sokáig tiltakoztak a környékbeliek. Hiába. Miközben lehet tudni, hogy a gyártás vízigénye óriási, és a környék vészesen sivatagosodik. A város környéki tavak, amelyeknél gyerekkoromban horgásztunk, kirándultunk, mára teljesen kiszáradtak, és veszélyben a város emblematikus területe, a Nagyerdő is. Hálistennek elkezdték megvalósítani a rég, még az 1970-es években megtervezett Civaqua-programot, melynek köszönhetően javul majd Debrecen és környéke vízellátása. Az első ütem kész, és legjobb tudomásom szerint halad tovább a projekt.

A város másik végén, ahogy utazunk Budapest felé a 33-ason, már teljes nagyságában látható a BMW-gyár. Hatalmas kockák, melyek azt jelzik, hogy a jelenlegi magyar kormány az iparosításban látja az ország jövőjét. A kétkezi, betanított munkában. Amit ráadásul vendégmunkásokkal akarnak elvégeztetni. Ez több szempontból is problémás. Egyrészt a helyben levő munkaerőt kellene aktivizálni, kifejleszteni azokat a készségeket, melyeket a rendszeres munkavégzés igényel. Erre lett volna eddig tizenöt év. Debrecen és környéke meglehetősen konzervatív, zárt társadalom, ahol eddig főleg az egyetemen tűntek fel az „idegenek”, akik aztán többnyire el is mentek. Annak idején a menekülttábor miatt is óriási felháborodás volt a városban, még a menekültválság előtt. S most ebbe a zárt világba akarnak hozni tízezerszámra vendégmunkásokat, többnyire Ázsiából. Tiltakozások máris voltak, hiszen a lakosságot évekig a migránsokkal riogatták, most pedig kiderült, hogy nélkülük nem oldható meg az erőltetett iparosítás.

Az érem másik oldala pedig az, hogy a világ végéről ideédesgetett munkavállalókat általában csúnyán átvágják. A Magyar Narancs március 16-i számában olvasható egy cikk arról, hogyan használják és zsákmányolják ki a Magyarországra érkező indonéz vendégmunkásokat, akiket valósággal rabszolgaként kezelnek. Elveszik a papírjaikat, olyan szerződéseket íratnak alá velük, melyeket nem is értenek, és teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozzák őket.

Mindeközben zajlik a botrány az ex-MTA kutatóintézetek újabb átalakítása körül – a kulcsszó az innováció. Mintha nem tudná a jobb kéz, mit csinál a bal. Egyik oldalon az iparosítás és az alacsony hozzáadott értéket termelő munka, a másik oldalon az innováció, melyet ráadásul ott igényelnek, ahol ez bizony nem nagyon terem. Az MTA-tól 2020-ban elcsatolt kutatóintézet-hálózat elsődleges feladata nem a gazdaság fellendítése és az innováció, vagy csak áttételes módon. Hozzájárul a népgazdasághoz, de nem közvetlenül. Mert nem arra való. A felfedező- vagy alapkutatások a világról, a kultúráról és végső soron az önmagunkról való tudásunkat gyarapítják, és ennek önértéke van.

A tudományos marketinggel, a tudományiparral foglalkozók bizonyára nálam sokkal jobban tudják, mit jelent egy ország presztízse, gazdasága számára is, ha úgy van jelen a világ köztudatában, hogy kifejezetten a tudományt és kultúrát támogató környezetet alakított ki. Magyarországról ez a CEU elüldözése óta egyáltalán nem mondható el. A Bécsbe költöző egyetem pedig hozott bőven gazdasági hasznot, innovációt, nemzetközi eredményeket – mégis ellehetetlenítették. Akkor miről is beszélünk?

A jelenlegi magyar kormány egyik szócsövében olvashatjuk: „Gazdasági problémáink egy része abból ered, hogy globális összevetésben a HUN-REN bizony egy meglehetősen középszerű intézmény.” Erős állítás ez, a végén még kiderül, hogy a forint elértéktelenedése is a kutatók lelkén szárad, mert nem termelünk elég hozzáadott értéket. Az elmúlt időszakban voltak bőven vészjelzések, hogy nem jó ez a gazdasági irány. Aztán, amikor beüt a krach, ki a felelős? Nem ám a gazdasági miniszter, az Iparkamara elnöke, a pénzügyminiszter vagy uram bocsá’, maga a miniszterelnök, hanem az egyszeri kutató.

Péter László, az Akadémiai Dolgozók Fórumának elnöke nemrégiben írta meg egy hosszú cikkben a kutatóintézet-hálózat (továbbiakban: KIH) kálváriáját, melynek sajnos már szintén másfél évtizedes története van. Folyamatos átszervezés, átalakítás, kormányzati támadások és lejáratások közepette bizonytalanság és alulfinanszírozottság. A kutatói bérek megalázóan alacsonyak, egy segédmunkatárs vagy munkatárs nagyjából annyit keres, mintha a Mekiben sütné a krumplit. És az ő lelkén szárad „gazdasági problémáink egy része”…

A KIH 2023 nyarán rajtaütésszerűen újabb névváltozáson esett át, ELKH-ból HUN-REN lett.

Megszokhattuk, hogy ebben az országban a problémákat átnevezéssel és átszervezéssel próbálják megoldani, lázas semmittevéssel.

Csakhogy itt több ezer kutató munkájáról, egzisztenciájáról, kutatási projektjéről van szó, melyekről mindeközben szó sem esik. Mintha a kutatás csak úgy megtörténne magától, mintha ehhez a kutatónak semmi köze nem lenne. Mintha csak felesleges csavar lenne a kutató a gépezetben, nem pedig az a munkavállaló, aki tudományos eredményeket hoz létre.

A nagy átszervezési furorban a világ minden tájáról Budapestre csődítettek tudósokat, akik okosan elmondták, hogy a miénknél nagyságrendekkel több pénzből és sokkal méltányosabb kutatási környezetben milyen remek eredményeket lehet elérni. A Marriott Hotelben parádéztak, és stratégiát alkottak arról, milyen innovációkkal kéne beindítani a gazdaságot az éhbéren foglalkoztatott magyar kutatónak … Akit egyébként a kutya nem kérdezett meg, pedig valószínűleg jóval olcsóbb lett volna, ha az új vezetés elsőként a saját dolgozóival tárgyal arról, hogyan lehetne eredményesebb a KIH. Nem hülye emberek, láttak már kutatóintézeteket itthon és külföldön is számosat, van némi rálátásuk arra, hogyan működik a szakmájuk, és hogyan lehetne eredményesebben dolgozni. Amennyi pénzt átnevezésre, stratégiázásra, átvilágításra elköltöttek, abból kutatási projekteket lehetett volna megvalósítani, akut anyagi problémákat kezelni. De úgy tűnik, ez nem prioritás.

Az új varázsszó a hatékonyság, csakhogy a kutató ereje és energiája is véges.

Ahhoz, hogy a fizetése mellé még megkeressen annyi pénzt, amiből szűkösen meg is lehet élni, egy rakás egyéb munkát is el kell vállalnia. Amennyiben nem sikerül éppen pályázati forráshoz jutnia, de értelemszerűen az is plusz munkával jár. A kollégáimon a kimerültség, kiégés jeleit látom. Mindenki túlterhelt. Míg a vezetőség kutatóbárókat emleget, akik állítólag mindenhonnan nagy pénzeket húznak, aközben a KIH dolgozói kutatóproletárként napi megélhetési gondokkal küszködnek, és csúsznak a prekariátusba.

Nem tudom, miért kéne bíznunk egy újabb átalakításban, mikor a régebbiek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Mikor minden átalakítás rengeteg adminisztrációval, bizonytalansággal jár, és a jelenlegi törvénytervezetben alig van bármire is garancia. S miért kéne bíznunk abban a kormányban, mely a hozzá közeli sajtóban útszéli hangnemben beszél a kutatókról, egyetemi oktatókról, tanárokról? Mintha ingyenélők, léhűtők lennénk, akiket ki kell oktatni arról, hogyan kell rendesen dolgozni. Miközben az eredményeket nem ismerik el, a dolgozó nincs megbecsülve, megfizetve meg végképp nem.

S ezzel párhuzamosan zajlik a BME, az ELTE és a ZTE kálváriája, hasonló forgatókönyvvel.

Kekvásítás, modellváltásba erőszakolás, melyről már a többi egyetemmel kapcsolatban is kiderült, hogy pont arra való, amit az első pillanatban sejteni lehetett: politikai-ideológiai kontrollra.

Mindemellett egy egyetemi oktató fizetése is a béka feneke alatt, és nem is látszik rá komoly kormányzati szándék, hogy ezen változtassanak. Úgy tűnik, egy „erős és büszke ország” így száll le a bicikliről: megalázza és folyamatos büntetésben tartja a tanult emberfőket. Jut eszembe, 2025-öt a magyar tudomány évének nevezték ki…

Meg egyáltalán: micsoda legalja dolog, hogy a kormányközeli sajtóban hol a tanárok, hol az orvosok, hol az egyetemi oktatók és hallgatók, hol a kutatók ellen uszítanak? Ne felejtsük, januárban lesz 14 éve, hogy elkezdődött a lejáratókampány a magyar filozófusok ellen, azóta pedig több társadalmi réteg, csoport, személyek került a kormányközeli sajtó kereszttüzébe.

S tudnék még írni hosszan, de már ez is sok. Meg aztán történtek jó dolgok is 2024-ben: az önkormányzati és EU-parlamenti választások eredményének kifejezetten örültem, ahogyan annak is, hogy a szívemnek oly kedves 8. kerületben mandátumhoz jutott több kedves ismerősöm is, akikről tudom, hogy odaadón és megbízhatóan dolgoznak majd a közjóért.

S azért azt is tartsuk szem előtt, hogy Magyarország félperifériás helyzete a centrumhoz képest valóban katasztrofálisnak tűnik, de  ‒ ahogyan Éber könyve meggyőz – a centrumba soha nem fogunk bekerülni. Soha. Ennek vannak gazdasági, politikai, kulturális okai és következményei, ahogyan mindig is voltak. Ez van. Bizonyos határokon belül ez lehet jobb, és lehet rosszabb is. Most meglátásom szerint éppen a rosszabb felé tartunk, Magyarország a lehetőségeihez képest is nagyon rosszul teljesít. De mindezzel együtt is a világ felső, legfejlettebb részéhez tartozunk. Éppen ezért botrány, hogy Magyarországon még emberek éheznek, halnak bele kórházi fertőzésekbe, rohad le velük a vonat a puszta közepén, hogy két és fél millió ember lakhatási viszonyai rendezetlenek, és hogy az ország Európa szegényháza lett, miközben hihetetlen vagyonok halmozódtak fel egy szűk rétegnél.

Szóval van pró és van kontra. A világ nagyobb része sokkal rosszabb körülmények között él.

S végül egy zárógondolat a drága Spinozától: „A hazaszeretet a legnagyobb jámborság, amelyet az ember tanúsíthat. Mert ha elvész az állam, semmi jog meg nem maradhat, hanem minden válságba jut, s csak a szenvedély és gonoszság uralkodik, a legnagyobb rettegésben tartva mindenkit.”