A száz éve született Jean-François Lyotard (1924–1998) is azok közé a (francia) gondolkodók közé tartozik, akiknek életművét a magyar olvasó csak töredékesen ismerheti. Ez az ő esetében azért különösen szerencsétlen, mert munkássága rendkívül heterogén, mindegyik könyve más és más, eszmefuttatásai fenomenológiai, pszichoanalitikus, marxista, tudományfilozófiai és esztétikai kérdéseket egyaránt érintenek, és (francia filozófustól némileg szokatlan módon) egyszerre merítenek az analitikus és a kontinentális filozófiai hagyományból – ennélfogva csupán egy-egy mű ismeretében a teljes képet nemigen lehet megsejteni. Egy előadássorozatában Lyotard feleleveníti, hogy gyerekként szerzetes, festő és történész akart lenni (sőt, még a szépírással is próbálkozott)^[1] – e korán megmutatkozó sokoldalú érdeklődését filozófusként is mindvégig megőrizte. Azonban még mielőtt igazán belevetette volna magát az akadémiai világba, tett egy kitérőt. La Phénomenologie (1954) című első könyvének megírása után több mint egy évtizedig a Socialisme ou Barbarie nevű, renegát trockisták, anarchisták, tanácskommunisták szerkesztette folyóirat és az ehhez társuló akciócsoportok tagjaként tevékenykedett. Az algériai függetlenségi háború történéseit is figyelemmel kísérte; kritikai észrevételei ellenére aktívan támogatta az ellenállókat. Amikor e hosszúra nyúlt kitérő után újra a filozófia felé fordult, noha nem hazudtolta meg korábbi önmagát, ő is, mint oly sokan ekkoriban, szükségét érezte a marxizmus újragondolásának, új irányból való megközelítésének.

Lyotard a társadalmi totalitásokban gondolkodó, dogmatikus téziseket előíró, túlságosan elvont kritikai elméletek, illetve az aszketikus, a fennállóval szembeni tiltakozást a vágyról, játékról, örömről való lemondással egyenértékűnek tekintő baloldali mozgalmak attitűdje helyett olyan filozófiai megszólalásmódot keresett, amely nemcsak kifejezni, de végrehajtani is képes a felszabadulás megrendítő érzéki eseményét.

Lyotard 1972-től a ’68-as eseményekre politikai válaszképpen létrehozott kísérleti egyetem, az Université de Paris VIII. (Vincennes) Michel Foucault által vezetett filozófia tanszékének oktatója volt. Saját bevallása szerint^[2] három „valódi” könyvet írt: ezek a Discourse, figure (1971), az Économie libidinale (1974) és a Le Différend (A viszály, 1983). Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert A posztmodern állapot (1979)), Lyotard nagy hatású, leghírhedtebb (ám sokszor leegyszerűsített és/vagy félreértett) műve, amely magyarul is elsőként jelent meg tőle, általában beárnyékolja, háttérbe szorítja az életmű e nagyobb jelentőségű részét.

A három „valódi” könyv

A Discours, figure monumentális esztétikai mű. Az esztétikumról írt meghatározó alkotások közül leginkább talán Theodor W. Adorno egy évvel korábban, posztumusz megjelent Esztétikai elméletével rokonítható.^[3] A könyv címében szereplő „figura” szó annyiban megtévesztő, hogy Lyotard nem teljesen úgy használja a fogalmat, ahogyan a strukturalista nyelvészek (Jakobson, Saussure, Benveniste), majd nyomukban a dekonstruktőrök (Derrida, de Man), akiknél nagyjából retorikai alakzatot (főleg szóképet) jelent.

A figura, avagy alakzat Lyotard-nál ambivalens jelenséget jelöl: egyszerre nevez meg nyelvi létezőt (mint átvitt értelemben vett, azaz figurális jelentést, amelynek megképződésétől semmilyen szóalak nem vonhatja ki magát: ezek a költői képek, trópusok) és utal egy nyelven kívüli, kvázi vizuális, noha empirikusan láthatatlan, éppen ezért: „kísérteties” entitásra, amely minden nyelvi artikulációt „árnyékként” kísér, akár mint szimpla referencia, akár mint a figuratív jelentés(ek) vizualizációja, akár mint – bonyolultabb textuális konstrukciók esetében – világszerűség.

A figurát Lyotard egy jelentős francia fenomenológus, Maurice Merleau-Ponty érzékiség–, illetve Sigmund Freud libidó-fogalma felől közelíti meg, elemzései során az előbbitől az utóbbi felé haladva. Merleau-Pontyra támaszkodva amellett érvel, hogy semmilyen textuális felület nem kizárólag nyelvi jelek egysíkú szerveződése, hanem (legalább) két szinten működik, és ezek stabilizálhatatlan összjátékaként megnyit egy vertikális és egy horizontális tengelyt – az érzéki referencia a „vertikális” mélységet, vele szemben a figuratív nyelv a „horizontális”-nak nevezett metaforikus síkot –, és ezeket ütközteti egymással. A figurációt Lyotard tehát nem nyelvi alakzatként, nem a jelentésátadás szóról szóra, jelölőről jelölőre haladó mozgásaként, hanem sajátosan vizuális produkcióként vázolja. A figurában egy szövegen kívüli, de a szöveg előállította másik világ, az érzéki konfrontálódik a szövegek nyelvi-retorikai jelentéseivel – és textuális közvetítés nélkül, empirikusan kivehetetlen módon, mint esemény válik tapasztalhatóvá.

A tudattalan fogalmával operáló pszichoanalitikus módszer a kötet érvelésében végül radikálisabbnak bizonyul, mint a fenomenológiai vizsgálódás. Lyotard a láthatatlan Merleau-Pontytól kölcsönzött fogalmán erőket, intenzitásokat ért – ez az energetika lesz számára meghatározó a figura vonatkozásában. Megkülönbözteti a figura-képet, a figura-formát és a figura-mátrixot – amelyek közül csak az első jelent látható képet, a második a látható architektonikája, az utolsó pedig láthatatlan, maga a figura mélyén rejlő „különbség” (différence), egy eredet nélküli eredet, az őselfojtás tárgya. A figura – mint a tudattalan elsődleges folyamataihoz tartozó rendetlenség és különbség – betörésével dekonstruálja a jelentésőrzés és -átvitel médiumaként értett diskurzust, amely a rend és a (nyelvi) oppozíciók terepe, a tudat másodlagos folyamatai által uralt, totalizáló ismeret. Sőt, a figura képes saját magával is megtenni ugyanezt: egy tudatosan megkomponált festmény (mint figura-kép) is dekonstruálódhat a tudattalan erők (a figura-mátrix) által.

Értelmezésében Lyotard Freud Álomfejtésére alapoz; fontos számára, hogy az álom nem fordítható, nem közvetíthető; az álommunkában tetten érhető vágyműködés dolgokként bánik a szavakkal, konkrétan „leképezi”, vizualizálja, amikor elrendezi őket. Lyotard a különféle műalkotások elemzése során is ezt a szemléletmódot érvényesíti. Ugyanakkor művészetfelfogása nem egyszerűen pszichoanalitikus, nem merül ki a műalkotások vágyteljesítő mivoltának hangsúlyozásában. Demonstrációja szerint a művészet nem a vágyteljesítő fantáziaképek felől érthető meg; ő a vágyműködés dolgokat elrendező funkciójának erőszakos nyomaira (sűrítések, torzítások, eltolások) fókuszál, melyekre kritikai eszközként tekint. Ezt a folyamatot „kettős megfordítás”-nak nevezi, és az így kapott kifordított képet – amely az álmodozásban történő beteljesüléssel (figura-kép) konfrontálja magának a vágyműködésnek az energetikai folyamatát (figura-mátrix) – „kritikai kép” néven tárgyalja.^[4]

Érdemes kiemelni: a Discours, figure-ben a vágy mint a diskurzust dekonstruáló figuralitás önmagában még nem forradalmi. Lyotard itt egy – töredékes műalkotás-eszményt feltételező – reflexív szemléletmódot érvényesít, s csak a megfordított figuralitásnak ítéli oda a kritikai funkciót.

Az Économie libidinale sok tekintetben Gilles Deleuze és Félix Guattari 1972-es L’Anti-Œdipe-jének párdarabja. A ’68 szellemében született L’Anti-Œdipe radikálisan új fogalmisággal dolgozva tett kísérletet az akkoriban Franciaországban uralkodónak számító freudomarxista diskurzus árnyalására. Deleuze és Guattari szerint a pszichoanalízis képtelen a maga valóságában megragadni a vágyat: kiváltó okának a hiányt tekinti, s a reprezentáció elvét követve mindig visszavezeti az ödipális háromszög (papa–mama–gyerek) territóriumára. A szerzőpáros ezzel szemben a vágyat a termelés logikája alapján értelmezi: a tudattalant gyárként fogja fel. Eszerint a vágytermelés és a társadalmi termelési folyamat között nincs lényegi különbség, hiszen – meglehet, két eltérő rezsim irányítása alatt, de – ugyanazok a gépezetek hajtják mindkettőt. Deleuze és Guattari leírásában a társadalmi mezőbe való befektetésnek két pólusa létezik, a reakciós és a forradalmi. A vágy e kettő között oszcillál.

Velük ellentétben Lyotard nem iktat be ilyen különbséget. „Míg a L’Anti-Œdipe sok szempontból a késő ’60-as évek szövege marad, addig az Économie libidinale már a punk ’70-es éveket vetíti előre […].”^[5] Lyotard nem olyan ellenséges Freuddal szemben, mint Deleuze–Guattari (nagyban épít a Három értekezés a szexualitásról azon passzusaira, amelyek a kisgyermekek polimorf perverzitásáról szólnak; sőt, maga a cím is freudi fogalom), ám Marxhoz sem annyira hű, mint ők. Ugyanakkor nem egyszerűen kritizálni szeretné Marxot, mint az ő nyomdokain járó, de elméletén helyenként módosításokat eszközölő marxisták általában, hanem – a nietzschei affirmáció jegyében – sokkal inkább Marx vágyát, vágyait, vagy magát a „Marx nevezetű vágy”-at (le désir nommé Marx) próbálja megérteni.

A könyvben csak úgy sorjáznak a megbotránkoztató állítások. Lyotard a munkásosztály megmentésére irányuló szándékot álszentnek minősíti, a moralizáló beszédmódot pedig képmutató öntetszelgésként veti el; sőt, még azt a feltételezést is megengedi magának, hogy a munkások bizonyos értelemben vágynak saját kizsákmányolásukra, élvezetet lelnek elnyomásukban. Mindezekkel sok korábbi harcostársát magára haragította. Később Lyotard így gondol vissza e művére:

„[az Économie libidinale] az én gonosz könyvem, a gonoszság könyve, amelynek megírására egyszer mindenki, aki ír és gondolkodik, kísértést érez”.^[6]

A viszályban Lyotard teljesen más, jóval letisztultabb hangot üt meg, és analitikusabban érvel, mint korábban; főleg Wittgensteinre, Hegelre és Kantra támaszkodik, de hivatkozásai Platóntól és Arisztotelésztől Adornón át az avantgárd modernizmus nagy amerikai alakja, Gertrude Stein írásaiig terjednek. A szöveg a megszólalás lehetőségei és lehetetlensége, a tanúskodás és az igazságszolgáltatás problémája körül forog; arra keresi a választ, mi egy mondat, hogyan kapcsolódnak egymásra a mondatok, miként kell/lehet kimondani a valóságot. Lyotard szerint minden mondat a Megtörténik-e? feszültségével jár, azaz mindig fennáll annak lehetősége, hogy egy „esemény”, egy „előfordulás” megtörténését idézi elő, vonja maga után, létrehozva így nem az időbeli egymás után következés egyik lépcsőfokaként értett mostot, hanem az előfordulás, az esemény mostját.

E vizsgálódások szükségszerűen vezetnek annak felvetéséig, hogy vajon kicsoda képes érdemben beszélni a holokausztról. Jóllehet a nemzetközi igazságszolgáltatás A viszály megírása óta eltelt fél évszázadban óriási fejlődésen ment keresztül, általában Lyotard-nak a népirtások tanúsíthatatlanságáról és a büntetésük előtt tornyosuló nehézségekről szóló eszmefuttatásai ma is hátborzongató relevanciával bírnak.

Lyotard talán elsőként teoretizálta azt, hogy a koncentrációs táborokból hazatérők legnagyobb nehézsége, hogy az őket ért, általuk elszenvedett sérelem elbeszélésére és jogorvoslatára nem állnak rendelkezésükre bizonyítási eszközök. Ez teszi őket áldozattá. Az áldozat nem keverendő össze a panaszossal, aki – vele ellentétben – egy működő jogvita résztvevőjeként képes kifejezni sérelmét. „Aki panaszt tesz, azt meghallgatják, de aki áldozat […], azt hallgatásra kényszerítik.”^[7]

Csak az áldozat esetében beszélhetünk viszályról. A viszály a különböző diskurzusműfajok inkommenzurabilitásából (összemérhetetlenségéből) fakad (az áldozat nemcsak emberi formában létező lény, hanem állat, növény is lehet).^[8] Ha a viszály jogvitává alakul (vagy ha a viszályt jogvitának álcázzák), lévén, hogy a jogvitát mindig a legerősebb diskurzusműfaj szabályozza, a konfliktus megoldása helyett csak újabb sérelmek, viszályok keletkeznek. Lyotard sem a konfliktust kiváltó viszály elkendőzését, sem az egyik vagy másik diskurzusműfaj mellett való elköteleződést, s a többivel szembeni ellenállást (ami a gyakorlatban sokszor úgynevezett tények kényszeres ismételgetését jelenti) nem tartja üdvösnek. Ehelyett a heterogenitás felmutatását javasolja. A viszályról való tanúskodást legadekvátabb módon az irodalom, a filozófia és a politika tudja elvégezni. A valódi politika nem más, mint a diskurzusműfajok közti viszály megszületése.^[9]

A konszenzus ellen

A posztmodern állapotot, Lyotard többi művével ellentétben, viszonylag korán lefordították,^[10] megjelenése visszhangra is talált a magyar recepcióban.^[11] A magyar kiadás erénye, hogy Jürgen Habermas és Richard Rorty kapcsolódó reakcióit is közli, s így betekintést nyújt Lyotard velük folytatott vitájába. Ami még a fordítást illeti, érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy a francia címben szereplő condition kétértelműsége nem adható vissza magyarul: „állapot”-ot és „feltétel”-t egyaránt jelent(het).

Lyotard a korunkban lehetséges tudományos tudást, ennek előállítását és igazolását tekinti vizsgálódása tárgyának (innen az alcím: Riport a tudásról). Abból indul ki, hogy „[az informatizált társadalomban végbement] technikai átalakulásoknak jelentős hatásuk van a tudásra”.^[12] Az elhíresült érvelés szerint a tudományos tudás annyiban egy tőle eltérő, narratív tudásra szorul, hogy a (többnyire formalizált, matematikai vagy informatikai nyelven megfogalmazott) tudományos igazságok is csak elbeszélésekbe rendezve nyerik el széles társadalmi legitimitásukat.

Ám a modernitásban még működőképes „nagy elbeszélések” (ilyen „a szellem dialektikája, a jelentés hermeneutikája, a racionális, illetve a tevékeny szubjektum emancipációja vagy a jólét megteremtése”^[13]) mostanra érvényüket vesztették: nem lehetséges többé olyan átfogó meta- vagy mesternarratívát alkotni, amely mindent egyetlen fonalra fűz fel. Nincs többé totalizálható és abszolutizálható, univerzális, nagybetűs Tudás – csupán különböző (wittgensteini) nyelvjátékok vannak, amelyeknek eltérő szabályrendszerei nem egyeztethetők össze erőszaktétel nélkül. Ezért válik fontossá Lyotard számára a paralógia, a rendszer ambivalenciáit leleplező, ellentmondásokra és törésekre rámutató, egy adott nyelvjáték szabályait felülíró, kizökkentő tudás. A paralógiára, az inkommenzurabilitásra és a disszenzusra olyan (avantgárd) eszközként tekint, amely a heterogén jelenségeket védelmezi a homogén (elnyomó, szabályozó) totalitással szemben.

Mindezt figyelembe véve megkockáztatható az állítás, hogy a Habermas és közte kialakult vitában paradox módon inkább ő állt közelebb Adornóhoz, mint vitapartnere, a Frankfurti Iskola második generációjának tagja.

A fenséges és az esemény

Lyotard a már említett szerteágazó érdeklődéséről élete kései fázisában újból tanúbizonyságot tett. Számos festőről és művészről írt könyvet (Sam Francis, Karel Appel, Marcel Duchamp); ezek a kötetek egyébként javarészt már franciául is beszerezhetetlenek. Kurátori minőségben részt vett a Pompidou Központban Les Immatériaux címmel 1985-ben megrendezett kiállítás szervezésében. Tartott előadásokat a nyelvelőttiségről, melyekben – Freud, Valéry, Kafka, Joyce kapcsán – az infantilitás problémája foglalkoztatja (Lectures d’enfance, 1991). Élete legvégén André Malraux alakja felé fordult; egy háromszáz oldalas nem-hagyományos biográfiát jelentetett meg munkásságáról (Signé Malraux, 1996).

Azt, hogy a fenséges egyre fontosabbá vált számára, jól jelzi, hogy Kant fenségesről írt paragrafusait könyvterjedelmű kommentárokkal látja el (Leçons sur l’Analytique du sublime című, 1991). „[A] paralógia, a disszenzus, az inkommenzurabilitás fogalmait a későbbi művekben a fenséges gyűjti majd egybe.”^[14] A témában a kései művei közül ugyancsak kiemelkedő L’Inhumain (1988) című gyűjteményes kötetében is szerepel egy – magyarul is elérhető – tanulmány, A fenséges és az avantgárd.^[15] Az avantgárd műalkotás-eszményt és a fenséges (modern) tapasztalatát Lyotard az esemény fogalmával kapcsolja össze. Az absztrakt expresszionista festő, Barnett Newman képeiből kiindulva (de olyan festőket sem mellőzve, mint a Discours, figure-ben előszeretettel hivatkozott Cézanne és Klee) Lyotard amellett érvel, hogy a festészetben például a szín éppen úgy esemény, „megtörténik” (mint más esetben a mondat). Megkülönbözteti az avantgárd művészet által létrehozott Újat, magát az eseményt a piac logikája által megkövetelt innovációtól. A valódi újdonságot hozó esemény – nemcsak a művészetben, hanem a tudományban, a filozófiában, és Lyotard egész gondolkodását tekintve is – nem arról ismerszik meg, hogy újként mérhető és eladható.

Az esemény nem simul bele a rendszerbe, éppen ellenkezőleg: integrálhatatlan és korrumpálhatatlan.

Ha e roppant változatos életműben mégis valamiféle rejtett állandóságot kellene megadni, az esemény fogalmát emelném ki. Lyotard valamennyi kulcsfogalma (a diskurzust dekonstruáló figurától kezdve a paralógián és a viszályon át a fenségesig) összefüggésbe hozható az eseménnyel (megjegyzendő, ezzel nincs egyedül: a francia filozófiában ekkoriban Deleuze, Derrida, Althusser és Badiou szintén központi jelentőséget tulajdonított neki). Ezért is adhatta monográfusa, Geoffrey Bennington róla szóló könyvének azt az alcímet, hogy Writing the Event.