Jávor Benedek a Mércén megjelent írásában racionális érvekkel tárja elénk azokat a bizonyítékokat, hogy a Földünk átlaghőmérsékletét nem sikerült 1,5 fok alatt tartani, tehát elvesztettük a klímavédelmi csatát. A cikk olvasása után a magamfajta klímatudatos, felelős állampolgárban kellemetlen érzés maradhat:

akkor most adjuk fel a harcot a Földért és az emberiség jövőjéért? Vagy innentől kezdve egyszerűen csak koncentráljunk saját és a családunk túlélésére?

„A pesszimizmus olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak” – mondta sokszor Kumi Naidoo, dél-afrikai antiapartheid aktivista, a Greenpeace egykori vezetője. Ezt a kijelentését addig nem értettem, amíg össze nem hozott a sors Joanna Sustentóval a Fülöp-szigetekről. Joanna tudtán kívül a klímaváltozás frontvonalában élt, egy csodálatos tengerparti városkában, amit 2013-ban a Haijan tájfun a földdel tett egyenlővé. A katasztrófa során Joanna elvesztette a családját. Amikor 2016-ban találkoztunk, már a Greenpeace aktivistája volt és magával ragadó erővel mesélt arról, hogy a családja elvesztése, a túlélésért érzett bűntudat és a teljes kétségbeesés akkor oldódott fel benne, amikor eldöntötte, hogy klímaaktivista lesz és bepereli a világ legnagyobb olaj- és gázipari vállalatait, hogy bebizonyítsa: van felelős, akit számon lehet kérni mindazért, ami vele és másokkal történt és történik a világban.

Joannának szinte semmije sem maradt, amikor a klímaváltozás megváltoztatta az életét. A pesszimizmus olyan luxus, amit ő nem engedhetett meg magának. Joanna a klímaváltozás frontvonalából jön, és ez a frontvonal ma már egyre közelebb van hozzánk: árvizek, szárazság, szélsőséges hőmérséklet-ingadozás, gyilkos hőhullámok, pusztító szélviharok. A  klímaváltozás drámai jelei mára Európa mindennapjaivá váltak. Egyre kisebbek és drágábbak a biztonságos helyek ezen a világon.

Vajon megengedhetjük-e magunknak a pesszimizmust és a harc feladását most?

Ki fog fizetni a klímakatasztrófák okozta károkért? Az egészségügyi rendszerre háruló növekvő terhekért? A klímaváltozás miatti adaptáció költségeiért? Az államkasszák üresek, míg a fosszilis energiaipari cégek évtizedes profitokat kaszálnak be még a válságok idején is. Amíg mi a gázszámla érkezésétől rettegtünk, ők rekord bevételeket és profitokat produkáltak, újabb adókedvezményeket zsebeltek be és új piacokat nyitottak az olaj és a földgáz számára. A biztosítók rohamléptekben írják újra biztosítás politikájukat, hogy a klímakatasztrófákért ne nekik, hanem az önkormányzatoknak kelljen fizetni. És mindeközben mi újra bizalmat szavazunk azoknak, akik a múlt sikereire hivatkozva továbbra is előnyben részesítik a környezet- és klímapusztító iparágakat.

Rettegünk a jövőtől, vágyjuk vissza a múlt sikereit, és elvesztettük a hitet abban, hogy tudjuk merre is van az emberiség jövője. Urrá lett rajtunk a kollektív pesszimizmus, pedig épp most ezért nagy árat készülünk fizetni.

Egyetértek abban, hogy a klímaadaptációt komolyan kell venni és az ezzel kapcsolatos legjobb megoldások helyi szinten fognak megvalósulni, de ehhez komoly erőforrás-mozgósításra és jogszabály-módosításokra lesz szükség. Azzal is egyetértek, hogy a nemzetközi klímapolitika jelenlegi iránya csődöt mondott és az új amerikai és argentin vezetéssel még rosszabbak a kilátások, ugyanakkor a klímaválság frontvonalában lévő déli államok és a nemzetközi bíróságok egyre erőteljesebben követelik a kompenzációt és az olajipar számonkérését. Az, hogy az évtizedekkel ezelőtt kitűzött célokat az eddigi módszerekkel nem sikerült elérni, nem ad okot arra, hogy feladjuk politikai szinten a küzdelmet. A misszió ugyanis változatlan: megtalálni a természettel és a változó környezettel való harmonikus együttélés módjait. Az is kedvező feltételeket teremt a politikai mozgósításra, hogy az emberiség jólléte és a nem emberi környezet stabilitása szorosabb kölcsönhatásban van most, mint a klímamozgalom történetében eddig bármikor.

Nem elég az egyén szintjén, a fogyasztói cselekvésben keresni a megoldást. A mitigációhoz és az adaptációhoz kollektív cselekvésre van szükség. Ez számomra és a klímamozgalom számára is az elmúlt évtizedek nagy tanulsága. Egyrészt a piacnak minden emberi jogi és környezeti problémára megvan a maga látszólagos válasza. A termékeken található címkék megnyugvást adhatnak a fogyasztónak, hogy a nagy cégek mindent megtesznek a környezeti és emberi károk minimalizálására. Offsetting, fair trade, delfinbarát tonhal, GMO, kőolajmentes műanyag… stb. A piaci szereplők a piaci környezethez való alkalmazkodásban verhetetlenek. Sőt, a politika mára eltanulta a piactól az adaptáció mesterfogásait: a korlátlan mennyiségben és precizitásban rendelkezésre álló adatok segítenek az elitnek, hogy a lehető legkisebb változtatás mellett tudják látszólag kielégíteni a választó és politikafogyasztó közönség igényeit, hogy a valódi változást elkerüljék, és a rendszer lényegi elemei (vagyis az ember és a természet kizsákmányolása a profit mindenhatósága, és az örökös és korlátlan növekedés mítosza) érintetlenek maradjanak.

Másrészt a megoldások tárháza már évtizedek óta elérhető, csak a politikai szándék hiányzik hozzá, hogy valósággá és gyakorlattá váljon. Ennek az alapvető oka az, hogy a környezetvédőknek az elmúlt évtizedekben nem sikerült tömegmozgalmat szervezni és maguk mellé állítani a társadalom többségét, erőforrásaik jelentős részét a döntéshozóknak gyártott szakmai anyagokra fordították, és belenyugodtak abba, hogy a többség fogyasztóként vesz részt a környezetvédelemben, vagyis olyan termékeket választ, amik kevésbé terhelik a környezetet.

Mi, klímavédők (és itt nem csak a civil szervezetekre, hanem minden klímáért és a jövőért aggódó állampolgárra gondolok), az elmúlt évtizedekben talán túlzottan megbíztunk abban, hogy a politikai vezetés (csökkenő nyomásgyakorlás mellett is) ellátja majd a feladatát, és nem éreztük szükségét annak, hogy a klímavédelmet a nagypolitikai szintről lefordítsuk a mindennapokra és összekapcsoljuk az embereket foglalkoztató problémák megoldásával. Sokáig figyelmen kívül hagytuk annak jelentőségét, hogy a világvégi és a hónapvégi gondokra adott megoldások összeegyeztethetőek kell legyenek. Most sem késő ezt megtenni és magunk mellé állítani minél több embert.

A klímaadaptáció sürgetése nagyon fontos, de önmagában nem elegendő a vihar utáni felkészülésre, csak akkor, ha ez az alapvető társadalmi erőviszonyok újraírását is jelenti egyben.

Csak akkor, ha azok, akik az adaptációról szóló rendelkezéseket kidolgozzák és meghozzák, képesek felülírni a kormányzatok és a piac közötti írott és íratlan alkukat, amelyek a profitot az emberek és a természet fölé helyezik és éltetik a korlátlan növekedés mítoszát.

Vajon a növekvő viharban létre fog-e jönni egy új politikai demarkációs vonal a megszűnőben lévő bal-jobb helyén? A vonal, amely elválasztja majd azokat a politikai erőket, amelyek az emberiség túlélésért és a Földi ökoszisztéma egyensúlyáért akarnak tenni és azokat, amelyek a közösségi médiában pankrátorkodnak („Állítsuk meg Brüsszelt!”)  és nosztalgiáznak („Make America Great Again”) a hatalomért? Vajon a viharban újra tud-e majd szerveződni egy határokat, földrészeket, kultúrákat átívelő politikai mozgalom, amely a tőke mindenhatósága ellen, az élhető Földért és az emberiség jövőjéért küzd? Meggyőződésem, hogy nekünk, klímavédőknek nagy szerepünk és felelősségünk van ebben. Joanna harca még nem ért véget, és egyre nyilvánvalóbb mindannyiunk számára, hogy ez mindannyiunk harca is: nem csak távoli népeket, távoli országokat érint, hanem az egész emberiséget. És nekünk, a világ gazdagabbik felén élő népeknek sem megengedett a pesszimizmus és kihátrálás.

Ahhoz, hogy felkészüljünk a vihar utánra, nem elég a saját egyéni túlélésünkre berendezkedni. Most kell akcióba lépni és kifogni a szelet az erkölcstelen, szenzációhajhász, ember- és jövő-ellenes elit vitorlájából. Ehhez pedig nem másra, mint kollektív politikai cselekvésre van szükség. Ne higgyük el, hogy a kormányaink mindent megtesznek a klímaváltozás elkerüléséért és az adaptációért. Ne hagyjuk, hogy a fosszilis energiacégek elsétálhassanak fizetés nélkül a katasztrófák sújtotta övezetekből. Ne fordítsunk hátat a globális szolidaritásnak és ne higgyük el, hogy rossz ötlet megadóztatni a legnagyobb szennyező iparágakat. Ne fogadjuk el, hogy a munkahelyeket csak környezetszennyezés árán lehet teremteni és ne adjuk fel részvételünket a helyi és országos ügyekben sem. Ha mi nem mondunk le a klímavédelemről, és az emberiség jövőjét garantáló egészséges földi ökoszisztémáról, akkor azt a választott vezetők és a piac sem tehetik majd meg. Ha bedőlünk a nosztalgiázó süketelésnek, és megelégszünk azzal, hogy a politikusaink csak a szórakoztatóipar részei, akkor tényleg bebuktuk a küzdelmet.

Ne higgyük el, hogy nem lehetne ezt másképp. Lehetne a megújuló energia az alapértelmezett megoldás. Lehetne a klímaváltozás elleni védekezés a szociális biztonság szinonimája. Megvan már rá a megoldás, csak akarni kell. De nagyon.

Még akkor is, ha eddig vesztésre állunk. Mert a politikai akaratra, a megfelelő döntéshozókra a viharban még nagyobb szükség lesz, mint eddig.