Az Egyesült Államok berendezkedése egyre kevésbé számít vonzó, utánzandó modellnek. Oligarchikus gazdasági rendje bebetonozódni látszik, demokráciája meglehetősen instabillá vált, külpolitikája sem igazán hatékony. Az autoriter kapitalista Kína lélegzetelállító fejlődése és globális terjeszkedése, a bi- vagy akár multipoláris világba való átmenet ellenére eközben továbbra is az USA számít a világ vezető gazdasági és főként katonai hatalmának. Viharos közélete, akárcsak izgalmas akadémiai szférája és populáris kultúrája manapság is óriási figyelemben részesül a világ számos táján. E figyelemnek pedig Európában – az USA külpolitikai prioritásainak elmúlt évtizedekbeni eltolódásától függetlenül – továbbra is kiemelkedő jelentősége van. Sőt, úgy érzékelem, hogy

az európai és globális politikát leginkább meghatározó két folyamat 2024-ben egyaránt az Egyesült Államokhoz kötődött – vonzó amerikai modell hiányában is.

Kulcsfontosságú egyrészt Donald Trump másodszori megválasztása, ami a szélsőjobb további, globális mértékű felbátorodásához és alighanem súlyosbodó turbulenciákhoz fog vezetni. Másrészt arról is szólnunk kell, hogy az idén szinte végig a figyelem középpontjában lévő izraeli-palesztin konfliktus során az USA – alkalmi retorikai távolságtartása ellenére – következetesen támogatta Gáza lerombolását és a palesztin civilek súlyos üldözését. Ha előbbi fejlemény alapvető kételyeket ébreszt az ún. liberális nemzetközi rend jövőjével kapcsolatban, utóbbi az elmúlt hónapok során e demokraták által preferált rend belső ellentmondásaira vetett rendkívül éles fényt. Mi vezetett Donald Trump újraválasztásához? Miként értékeljük a Biden-adminisztráció külpolitikájának négy évét? És mit jelent mindez Európa számára? Évértékelő írásomat e kérdések köré próbálom szervezni.

Pár éve csak kevesen számítottak arra, hogy a releváns területeken szemlátomást inkompetens, eleve roppant figyelmetlen, csapatmunkára csak korlátozott mértékben alkalmas, ráadásul a demokratikus alapszabályokat nyíltan megkérdőjelező szélhámos, a csak eredeti riválisához képest fiatalos Donald Trump jelentős elektori többséggel, egyúttal populáris mandátummal tér majd vissza a hatalomba. Trump 2016-os győzelmét anno sokan egyszeri kisiklásnak – a szerencsétlen véletlenek példátlan összejátszásának – tudták be. Az elmúlt hetekben viszont számos elemző már egyenesen Amerika Trump-korszakáról értekezett.

Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a New York Queens kerületében felnövő zsúrfiú egy teljes évtizednél is hosszabban fogja markánsan befolyásolni az amerikai politika prioritásait. Ráadásul az is meglehet, hogy érdemben át tudja majd alakítani annak kereteit vagy legalábbis belülről átkódol számos kulcsfontosságú intézményt.

Könnyű belátni, hogy Trump sokkal inkább demagóg, mint a szó eredeti értelmében vett populista politikus – nehéz lenne őt ugyanis a szegények érdemi képviseletének és az egyenlőbb társadalom kialakításának szándékával „vádolni.” Nyilvánvaló ugyanakkor az is, hogy a sikeres vállalkozó szerepét megjátszó Trump érzékenyen rátapintott az amerikai jobboldal illiberális fordulatában rejlő lehetőségekre, mélyen kiaknázva és tovább katalizálva azt. A Trump-jelenségben számomra épp e kettősségek tűnnek a legérdekfeszítőbbnek: miként lehet valaki ennyire felkészületlen és rendelkezhet közben ennyire remek politikai intuícióval? Ennél banálisabb, de korántsem lényegtelen módon: miként bízhatnak oly sokan egy ennyire közismert szélhámosban? Előbbi Trump egyedi jellemzőit vizsgálja, utóbbi ellenben a kortárs Egyesült Államok politikai kultúrájának súlyos torzulásait firtatja. Úgy gondolom, hogy Donald Trump 2020-ban jelentős részben a pandémia – illetve annak félrekezelése – hatására veszített, vagy legalábbis jogos felvetni, hogy a koronavírus-járvány nélkül komoly eséllyel újraválasztották volna. 2024-ben viszont épp a pandémia alatt kialakított gazdaságpolitika mellékkövetkezményeként kibontakozó infláció és a szokatlan, az emberek mindennapjait komolyan megnehezítő áremelkedések segítették elő hatalomba való visszatértét.

A legutóbbi két elnökválasztás sokat tárgyalt, ellentétes kimenetele tehát felfogható akár egyetlen ciklus egyaránt logikus következményeként.

A demokraták idei, komoly csalódást okozó eredményét természetesen befolyásolta az is, hogy a párt elitje képtelennek bizonyult a megújulásra, Kamala Harris pedig elnökjelöltként – minden elismerendő kvalitásával együtt is – az átlagosnál gyengébben szerepelt. Harris kampánya eleve meglehetősen inkoherens alapokon nyugodott és potenciális szavazóit szinte sehol sem volt képes a szükséges mértékben mobilizálni. Az amerikai kétpártrendszer dinamikájának ugyanakkor része az is, hogy az egyik oldal hangadó aktivistái gyakran épp a másik oldal győzelmi esélyeit növelik. E szempontból felvethető például, hogy milyen összefüggés van a demokraták elmúlt évekbeli progresszív-emancipatorikus retorikája és a konzervatív latinó férfiak republikánusokra való átszavazása (vagy adott esetben nem-szavazása) között? Stabil többséggel mindenesetre egyik párt sem rendelkezik – és a demokratáknak az elkövetkező években éppúgy lehet esélyük visszaszerezni a hatalmat, ahogy a republikánusoknak épp sikerült. Az amerikai demokrácia minőségének romlásában eközben komoly szerepet kap, hogy mindkét pártelit évek óta előszeretettel démonizálja fő riválisát. Éles szimbolikus megosztottságuk tovább csökkenti az érdemi strukturális reform esélyét, miközben korántsem feltétlenül jár együtt koherens politikai alternatívák megfogalmazásával. Megkockáztatható, hogy az USA épp e kevés haszonnal járó, sőt alapvetően kontraproduktív hiperpolitizáltság tekintetében szolgál továbbra is egyfajta „globális modellként.” Korunkban ugyanis szemlátomást jóval könnyebb alkalmazni a populista-polarizáló stíluselemeket, mint megvalósítani olyan követeléseket, melyek valóban egyenlőbbé tennék a társadalmat.

Miként értékeljük a Biden-adminisztráció külpolitikájának négy évét? Fontos kapásból felidéznünk, hogy Biden csapata, élén Antony Blinken külügyminiszterrel, a 2021-es kezdetektől a demokráciák – Trump első elnöksége alatt ugyancsak megtépázott – szövetségének újjáépítését és a liberális nemzetközi rend helyreállítását tette meg két alapelvéül. Az Ukrajna ellen 2022 februárjában brutális módon kiterjesztett orosz agresszió elítélését is ezek az elvek határozták meg, mégpedig oly módon, hogy az amerikaiak értelmezésében a demokráciák autokráciákkal szembeni önvédelme nagyobb hangsúlyt kapott, mint a nemzeti önrendelkezés (amit a liberális nemzetközi rend elvei szerint ugyancsak könnyűszerrel lehetett volna középpontba állítani). Egyes kritikusok, így például Alexander Cooley szerint ez meglehetősen elhibázott stratégia volt, ugyanis az önrendelkezés köré jóval könnyebben lehetett volna globális nagykoalíciót építeni, mint a – leginkább csak a nyugati világbeli konszenzus kifejezésére alkalmas – demokráciák vs. autokráciák dichotómia köré. Az elmúlt bő év során viszont már az amerikai külpolitika alapvető eszmei koherenciáját illetően keletkezett súlyos zavar, hiszen tavaly ősz óta az USA egyidejűleg támogatja az ukránok óriási áldozatokat követelő, hősies önvédelmi háborúját és Izrael államának Gáza palesztin lakosaival szembeni brutális hadműveletét. Míg e két véres konfliktus közti hasonlóságokat, illetve különbségeket hosszasan lehetne tárgyalni, mostani érvelésem szempontjából fontosabb, hogy Biden kormánya többé nem lehetett képes magát a nemzetközi liberális rend fő őreként prezentálni. Túl nyilvánvalóan mondott ennek ellent, hogy aktívan támogatja Izrael államát háborús bűnök elkövetésében – melyek legtöbb áldozata éppúgy civil, ahogy a Hamász 2023 októberi rettenetes támadásának is ártatlan civilek voltak az áldozatai.

Legrövidebben talán úgy lehetne összefoglalni az elmúlt évek fejleményeit, hogy a Biden-adminisztráció geopolitikai stratégiájának alapelvéül a demokráciák szövetségét hirdette meg, de ezen alapelvet végül nagyban feláldozta a nyers geopolitikai érdekek oltárán.

A legitimációs kísérletek és az amerikai külpolitikai gyakorlat közti eltérés természetesen korántsem új keletű probléma – a hidegháború idején például a szabadság védelme és a jobboldali autoriter rendszerek támogatása között volt nyilvánvaló ellentmondás. A kettő közti szakadék 2024 folyamán azonban mégis különösen mélynek tűnt, épp mert Bidenék nagyon is explicite hirdettek liberális és demokratikus alapelveket és aztán rendkívül szembeszökő és tragikus módon hagyták figyelmen kívül azokat.

Mit jelentenek a fentebb elmondottak Európa számára? Az Európai Unió jelenlegi formái főként a kilencvenes években jöttek létre; akkoriban tették a legjelentősebb lépéseket egy elmélyített és kibővített, alapvetően liberális unió felé. Az elmúlt mintegy két évtized során azonban nemcsak számos liberális demokrácia minősége romlott, hanem új, illiberális vagy nyíltan diktatórikus kihívók is felemelkedtek. A globális helyzetet 2024 végén vizsgálva immár azt állíthatjuk, hogy amennyiben az EU mintegy három évtizede az épp zajló világtörténelmi változásokkal alapvetően összhangban volt és azokból jelentősen profitált, a kortárs EU a globális változások jelenlegi talán legfőbb irányával – az illiberalizációval és az autokratizációval – szemben kénytelen úszni. Ráadásul úgy, hogy az effajta változásoknak az EU-n belül is akadnak hangos és a közeljövőben alighanem tovább „ébredező” hívei. Minderre egy olyan történelmi pillanatban kerül sor, amikorra egyértelműen véget ért Európa „történelemből kivett szabadsága”: a biztonságpolitika Amerikába való kiszervezésének, az energiaszükségletek orosz forrásokból való kielégítésének és Kína kiemelt kereskedelmi partnerként kezelésének – elsősorban német – modellje szemlátomást csúfosan megbukott. Az európai illiberális jobboldal számára Trump másodszori megválasztása jelenleg példátlan lehetőségnek tűnik, bár könnyen lehet csalódni fognak vérmes reményeikben. Trump az America first elvére épülő elnöki terveinek megvalósulása esetén az Unió polgárai ugyanis súlyos árat lennének kénytelenek fizetni. Ez pedig az európai illiberális jobboldalt előreláthatólag számukra szerencsés módon nem feloldható dilemma elé állítja majd:

vagy megpróbálják kiaknázni világnézeti szövetségüket és személyes kapcsolataikat Trumppal, szembemenve az európai érdekekkel, vagy szembefordulnak az illiberális jobboldal legbefolyásosabb képviselőjével, megkérdőjelezve ezáltal a globális fordulat ígéretét és meggyengítve saját profiljukat.

E dilemma a magyar rezsim esetében még élesebben vetődik fel: Orbánék vagy teljes mellszélességgel elkötelezik magukat Trump mellett és egyfajta privilegizált szövetséget próbálnák ápolni Amerika kiszámíthatatlan elnökével, kockáztatva, hogy az EU „szalonképes” körei az eljövendő években még inkább marginalizálják őket (ez a jóval valószínűbb forgatókönyv) vagy a liberális minimumot illetően az EU-nak érdemi engedményeket téve megpróbálják újjáépíteni szövetségüket az EU mérvadó ereivel és eközben eltávolodnak illiberális és autokrata partnereiktől. Utóbbinak szándékára jelenleg roppant kevés jel utal, bár az előbbi alternatíva preferálása kulcsfontosságú szavazókat idegeníthet el a Fidesztől a következő, szorosnak ígérkező országgyűlési választások során. Ez persze legyen az ő bajuk. Az Unió szempontjából szintén dilemmát jelent, hogy vezetői mennyire szilárdan szálljanak szembe Trumppal és politikai preferenciáival, illetve hogyan próbálják őt kisebb engedményekkel, továbbá nyílt színi hízelgéssel pozitívan befolyásolni. Személy szerint arra számítok, hogy kezdetben utóbbival is, azaz Trump deradikalizálásának finomhangolt stratégiájával is próbálkoznak majd, de idővel – reakcióként Trump radikális jobboldali agendájának kibontakozására – kénytelenek lesznek egyre nyíltabban felvállalni a liberális-progresszív világ vezetőjének szerepét. Ebben komoly lehetőség is rejlik az EU számára. Intézményei végre érdemben beletanulhatnak, hogy miként lehetséges összeegyeztetni a liberális és progresszív idealizmust a globális változásokért viselt kiemelt felelősséggel – hogy miként lehet összeforrasztani a normativitás erejébe vetett hitet a megvalósíthatóság reálpolitikai elvével. Hogy az EU-nak sikerül-e majd élnie e lehetőséggel az elkövetkezendő évek előnytelen globális környezetében, azzal kapcsolatban már lehetnek komoly kételyeink. Németország gazdasági válságba sodródott és jelenleg a politikai vezetés és irányvonal hiányától is szenved; Franciaország Macron centrumának leáldozásával politikailag meglehetősen instabillá vált, miközben tovább erősödött az immár komoly trónesélyes szélsőjobb; Olaszország elhúzódó politikai és gazdasági válsága szélsőjobboldali fordulathoz vezetett, míg a politikailag fragmentálódott Hollandiában tavaly az ország történetének legjobboldalibb kormánykoalíciója került hatalomra. Bár az EU jobboldali fordulata 2024-ben ismét elmaradt, nyilvánvaló, hogy a legjelentősebb magállamok vezető politikai erőitől jelenleg hiába várnánk, hogy felvállalják a liberális-progresszív világ vezetőjének szerepét. E szokatlan és nehéz feladat azonban aligha lesz megkerülhető az elkövetkező évek során.