Évvégi könyvajánlónkban szerzőink és barátaink mutatnak be egy számukra fontos, a Mérce szellemiségéhez illő könyvet. Következzék idei sorozatunk második darabja és a fikció! Egy költő, aki úgy csinál, mintha futár lenne; nyomozás egy 18. századi tömeggyilkosság és egy 20. századi nőgyilkosság ügyében; Szép Ernő könnyei, szabadulás a ránk irányuló tekintetek erőteréből és sztrájkoló tehenek, meg optimisták és hideg pizza.

Bagyula Boglárka:

Borsik Miklós: Futárlíra

A Futárlírát könyékig lisztesen, két pizzasütés közti cigiszünetekben olvastam el, miközben időnként egy-egy Wolt-futár tekert át a Nagymező utcán. Nem mondanám, hogy nem volt ebben némi szándékosság részemről. Ezt a verseskötetet ugyanis egy futár írta, aki egyben költő is, vagy inkább egy olyan költő írta, aki éppenséggel egyben futár. Van a futár, és van a líra; a kettő mintha ellentétben állna, ezt sugallja a könyv szinte minden lapja. Futárkodás közben a költő, aki futár, nem tud nem költő lenni, ez viszont zavarja futárságát.

Például, ha Szijj Ferenc-sorokon gondolkodik, lehet, hogy közben kilöttyen a leves: „»A KÜLLŐK VISZIK A FÉNYT AZ ÚT SZÍVÉBE«, / de ha csirkeszív, akkor kiszállítom az út szívét / a Trófea Grill étteremből / egy tál levesben. // Csak ki ne löttyenjen, / ahogy az emlékezetből fel-felugranak, amíg »a küllők viszik a fényt«, az ilyen Szijj Ferenc-sorok.” Vagy például, ha Tolnai Ottó-versekbe merül, az elveszi az időt a szállítástól, azaz végül is: kevesebb lesz a pénze: „mert minél több Tolnai-verset olvasok, / annál gyakrabban ugrik a szállítási díj- / minél több Tolnai, annál kevesebb pénz. (…)/Ott kezdődik a vers, ahol véget ér a Fiumei út, / és ahol a vers kezdődik, ott elfogy a szállítási díj.”

Ha „gyorsul az agy”, azaz működésbe kezd a beszélő fejében a költő, akkor „lassul a tekerés”, vagyis kudarcot vall a futár.

Valóban két dolog ütközik itt. Nemcsak a beszélő egyfelől költő-, másfelől futárvoltának ütközéséről van talán szó, hanem kétféle érték ütközéséről is: az egyik az az érték, amit a futár termel, miközben teker – ezt elgondolhatjuk a marxi értelemben vett absztrakt értékként, vagy hívhatjuk mezei módon pénznek. A másik az az érték, amiről azt gondoljuk, hogy a költészeté, amennyiben elfogadjuk, hogy a költészet értékes. A művészet – legalábbis egyféle – hagyomány szerint, a szabad emberi alkotókészség megnyilvánulása, az tehát, ami igazán emberré teszi az embert. A bérmunka ennek ellentéte, a definíció szerint nem szabad emberi tevékenység, ami az embert eltárgyiasítja. A futár: embergép.

A pénz és a költészet bonyolult viszonya persze annyira régi, amennyire a modern költészet maga, hasraütésszerűen mondhatjuk azt, hogy Baudelaire-rel kezdődik, aki egész munkásságával állítólag összesen 15 000 frankot keresett, ami nem tudom, mennyit ért pontosan, de biztosan nagyon keveset – a Baudelaire-életmű maga viszont mint kulturális örökségünk, minden bizonnyal sokat ér, nem tudom pontosan mennyit, de állítólag nagyon sokat. A költészet és a kapitalizmus viszonya tehát problematikus. Ami csak ráadás ahhoz képest, hogy a költészet eleve problematikus.

Tehát ilyesfajta problémák foglalkoztatják a Futárlírát, ami a baudelaire-i értelemben vett modern költészet legjobb hagyományait követi. Városi költészet: a költő a tömegben eltűnő, inkognitóban járó megfigyelő, aki a tünékenyt, a mellettünk elrohanó jelenséget rögzíti (lásd a fényképekhez vezető QR-kódot!), amelyek annál inkább rohannak, minthogy ő maga tekerve száguld. Ezért az ábrázolt város képe kissé ingatag és elmosódott. Az viszont, hogy inkognitóban járó költőről van szó, valóban így van: nem tévedés azt mondani, hogy minden panasz és szerepzavar ellenére itt egy költőről van szó, aki úgy csinál, mintha futár lenne, és ez az ellentét nagy hasznára van költészetének. Mert minél költőietlenebb a haknigazdaság fogaskerekének lenni, annál költőibb verseskötetet írni erről. Vegyük példának a következő verset:

„Futár vagyok, mit érdekelne engem A költészet utálata
című eszmefuttatás. Ha azt álmodom,
hogy a metrón senki nem olvas mást,
mint ezt a Ben Lerner-esszét,
és a felizgatott utasok egymást verik
a Forrás folyóirattal, megvigasztal, hogy

futár vagyok. Nem látom,
mi történik a föld alatt.
Bár tudom, kemény a lapszám gerince,
nem hallom a cukkolást,
ahogy Hölderlint súgnak
egymás fülébe.

 

Futár vagyok, néha nem nézek oda,
mikor szájról szájra száll, hogy „költőien
lakozik az ember”.

Vigyázat, becsapós!! Itt olyan tagadások sorakoznak, amik önmagukat tagadják: hiába állítja, hogy nem érdekli, nyilvánvalóan nagyon is érdekli a Ben Lerner-esszé, és lehet, hogy néha nem néz oda, de legtöbbször azért igen, amikor „szájról szájra száll, hogy »költőien lakozik az ember«”. Látni nem látja, de költőileg nagyon is vizionálja, hogy mi történik a föld alatt. Ahogyan, A költészet utálata, Lerner 2016-os esszéje sem más, mint a Költészet burkoltan szenvedélyes ünneplése.^[1]

»… költőien lakozik az ember…« Hogy a költők némelykor költőien lakoznak, azt még csak el tudnánk képzelni, de hogyan lakozhat „az ember”, vagyis minden ember és mindig költőien? Nem összeférhetetlen minden lakozás a költőivel? Lakozásunkat a lakáshiány nehezíti meg.” – mondta anno Heidegger az említett idézetet címként viselő írásában, és nagyon is a Futárlíra szellemében.

Költőietlenül lakozik a futár a Népszínház utcában, és költőietlenül lakozik a jalapeno tölcsér a futártáskában. De a Futárlíra című könyv nagybetűs költészet, költője pedig a hősies mégis-költő típusába tartozik (a költőségért áldozatot kell hoznia, szembemenni a körülményekkel, mást csinálni, máshogy gondolkodni, máshogy beszélni – és a jutalom nem igazán busás). „Máris fékezek. / Ezt senki nem rögzíti helyettem, / hősies jegyzetelésbe kezdek én, / aki a felejtést, igen, mint a villámot, / elhárítom egy járdaszigeten, a Rottenbilleren.” – mondja, és ezt nem feltétlenül kell ironikusan értenünk, ha ízlésünk megengedi, hogy versben a pátosz érvényes lehet.

Fehér Renátó:

Kele Fodor Ákos: Honti hantok

Kele Fodor Ákos nemcsak egy nagyregényt írt, nemcsak egy nagyesszét, nemcsak emlékművet állított az írás által, ezekért mind-mind és külön-külön is megérdemelné a nagyrabecsülésünket, hanem kegyeletmunkát, helyreállító és helyreigazító emlékezetmunkát végzett és végez, könyve lapjain innen és túl. Létezett-e dezinformációs hadviselés az informatikai korszak előtt?, ez a kérdés is ott van a Honti hantok sorai között, és tudjuk a választ. Kik voltak ennek a célpontjai – korszakokon átívelően? Kit vádolt meg ártatlanul, tévesen és hamisan emberevéssel az 1782-es kemencei juszticmord, hogy ezzel életében és halálában kitaszítsa az emberi nemből?

Juszticmord: vádlottak kárára végzetes bírói tévedésből végrehajtott törvényes gyilkosság. Kinek a törvénye? Kié a törvény ereje? Erdődy grófé és az ítélőszék bíráié, akik a juszticmorddal elkövették a valódi bűnt.

Mert vesszenek a vádlottak, még ha ártatlanok is, hiszen védtelenek, hiszen szegények, hiszen tolvajok, hiszen cigányok, hiszen gyökértelenek, hiszen alantasak, hiszen alávalóak, tehát bűnösök.

Törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben! Ugyan. Törvény előtti egyenlőséget származás, osztályhelyzet és munkaerőpiaci-státusz tekintetében. Ugyan. Vadásztörténetek, írta kétszáz évvel később (immár képletesen) Solt Ottilia szamizdatban, arról a rideg Magyarországról, amely a politika téren, e látható és belátható rezervátumon kívül rendőrállam igazán.

A megalázott és meggyilkolt kemencei áldozatok igazságát megpróbálni visszaadni annyit jelent, hogy az igazság által az ártatlanságukat, a méltóságukat, méltóságuk által pedig a nevüket adni vissza, például Didi Miklósét, Apollóniáét, Rozáliáét, Máriáét, Annáét, Gáborét. És egyáltalán: ártatlan-e a nyelv, amelyen a múltat el tudjuk beszélni? Amelyen eddig elbeszéltük? Hagyhatjuk-e érintetlenül a hamis jelölőt, az állandósult fordulatot, a megpecsételő szóbeszédet? Mozdulatlanok-e a jelentések? Egyáltalán mit jelent 1782-ben, hogy cigány, és mit jelent 2024-ben? Illemtanból írjuk-e újra a szótárat? A szakirodalom gyanúba keveredik. Ugyan már, régi történet. Ugyan, csak cigány történet. Pedig a múlt hamis rémtörténeteit kizárólag a jelen igazságtalanságai érdekében muszáj dédelgetni. Vesztőhelyen állunk.

De egyedül állunk-e – Kemencétől Mexikóig?

Cristina Rivera Garza: Liliana legyőzhetetlen nyara

Azt hiszem, ez a legszebb könyvcím, amit idén vagy az utóbbi időben olvastam. Ennek a legyőzhetetlen nyárnak, Liliana legyőzhetetlen nyarának azonban egy nőgyilkosság, Liliana 1990. júliusi meggyilkolása a kiindulópontja.

Liliana nővére (a könyv szerzője) közel három évtized után újra e megoldatlan gyilkosság nyomába ered. Nyomozásával összefonódik írói munkája, személyes ügye társadalmi perspektívá(ka)t kap, a helyreállító igazságszolgáltatás eszménye pedig egyszerre lesz jogi keretrendszer és ars poetica. Az éluard-i fordulat szerint (idézi Esterházy Péter A próza iszkolásában) a műalkotás alapszándéka: a maradandóság maradandó vágya, az alkotásnak az a fajta hatalma, amely dacos leleménnyel kijátssza az időt azáltal, hogy egy másik, új időt teremt a természet elviselhetetlenül közömbös ideje helyére. Naivitás-e, részvétlenség-e, kegyeletsértés-e Cristina Rivera Garzának azt hinnie, hogy az ő írása, e történet könyvvé komponálása által legyőzhetetlen lesz meggyilkolt húga, húgának emléke? Lehetséges-e – amint Annie Ernaux igenlően kijelenti az Évek zárlatában – megmenteni valamit az időből, amelyben már soha többé nem leszünk?

Mégsem csupán ebben áll a Liliana legyőzhetetlen nyarának tétje, hiszen – Roberto Bolaño 2666-jának rokonaként – a nők elleni erőszakos és rendszerszintű bűncselekmények terepfelmérése és analízise történik meg benne, és lesz a halasztó vagy egyenesen bűnpárti igazságszolgáltatás, tágasabban a patriarchális rendszerek működése elleni vádirat.

A magyar közbeszédben is előkerül néha Margaret Atwood fordulata (a Writing The Male Character című 1982-es esszéjéből, kötetben: Second Words, 1983), miszerint a férfiak attól félnek, hogy a nők kinevetik őket, míg a nők attól félnek, hogy a férfiak megölik őket. A mexikói nőgyilkosságok a témája a Mario Bellatin írásából és Marcela Rodríguez zenéjével készült, 2012-ben bemutatott Fekete golyó: musical Ciudad Juárezről című opera-dokumentumfilmnek is, amelyben a város képeit a szerző felolvasása támasztja alá, amit időről időre egy gyerekkórus éneke szakít meg. Mindezt azért is hozom szóba, mert Bellatin könyvei (Jacobo, a mutáns, ford. Miklós Laura; Szépségszalon, ford. Báder Petra) szintén a Sonora Kiadónál jelentek meg magyarul 2023-ban.

Ma több országban, így már Mexikóban is hivatalosan elismerik a nőgyilkosságot a büntető törvénykönyvben, továbbá nőgyilkosságok feltárására létrehozott különleges ügyészi hivatal is működik. Ugyanakkor mindez nem a semmiből lett. Hanem sokak hosszú, keserves, akár rettegéssel teli, s gyakran hiábavalónak tűnő munkájának volt köszönhető.

Ennek is dokumentuma Cristina Rivera Garza könyve. A küzdelemnek. A küzdelemnek egy igazságért, egy jogért, egy narratíva vagy egy szótár érvényességéért, a bénító megvetés, a kegyetlen konszenzusok vagy az uralmi normák ellenében. Hiába van 2024, ez sajnos nem érv, mert egy dátum önmagában még sosem vívta ki senkinek a fölszabadulást.

Melhardt Gergő:

Szép Ernőt szeretném az olvasók figyelmébe ajánlani!

Élt: 1884–1953, írt drámát, verset, regényt, novellát, mindent. Verseiben, rövid prózai szövegeiben azt írja le, amit látott maga körül Pesten, és ami arról eszébe jutott. Mindenfélét, a madaraktól az égbolt színeiig, az emberek öltözködésétől az öngyilkossági divatig. Október című regényének elbeszélője például a Margit-sziget növényvilágát figyeli és rögzíti egy hónapon át. Semmi mást: de ezzel mindent.

Mindenre kíváncsi, és a legtöbb dolog elszomorítja, mert minden a végességgel szembesíti. Ezért belekiabálja a világba: Mind hülyék vagyunk! Miért nem élünk jobban?

Naivitásnak látszik, és nosztalgiának, ami pedig az igazság, a szabadság, az egyetértés univerzalitásába vetett utópisztikus, mély hit. Szép Ernőt a hite, a humora, műveinek páratlan megalkotottsága, egyedi stílusa, és apolitikusnak látszó (mert például egy falevél rezdüléseinek leírásában megnyilvánuló) politikussága a magyar irodalmi modernizmus legnagyobb életművévé teszi.

Két könyvet említek: gyermekkoráról Felnőtteknek címmel adott ki szívhez szóló emlékezést, a második világháborúban átélt zsidóüldözésről pedig Emberszag címen jelent meg memoárja.

Szép Ernő, a pesti bohém? Mese habbal. Tudta, mire megy ki a játék, és tudta, hogy mindenkinek a maga eszközeivel és a legnagyobb erőfeszítéssel kell szolgálnia a közös ügyet. 1913-ban Menet címmel írt rövid beszámolót „a munkások májusi menetéről”. Ebből a szövegből idézek:

„Minden esztendőben odaállok a járda szélére és végignézem a szociálisták májusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Mennek nyolcas sorokban, rendben, csoportokban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren, énekelnek, fel-felkiáltanak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek, az ablakokból, erkélyekről családtagok néznek lefelé, a villamosok lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. […] egymás után jönnek a szabómunkások, akik a ruhámat csinálták, a kalaposmunkások, akik a kalapomat csinálták, a cipészmunkások, akik a cipőmet csinálták, az asztalosmunkások, akik az ágyamat csinálták… kefekötőmunkások…. malommunkások…. sütőmunkások… könyvkötőmunkások… vas- és fémmunkások… […] nézem a végtelen menetet és szeretnék minden embert külön megnézni, de úgy múlnak előlem, mint a Duna habjai, ezek a fakó és rosszul öltözött emberek és bennük a munka, a szegénység, a fázás, éhezés, betegség, lemondás, lázadás és gyűlölet. […] Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta buggyan ki. Egy fiú sántít. Sántít és énekel: …szabad lesz a jövő… Egy kis vörös, púpos ember jön, az is énekel… Egy sor leány jön, fehér blúzban, vörös szalag a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, énekelnek… mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk… Zenekar zúg el, utána egy gyerekhang kiált fel: Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia!”

Az igazság követelése megható, mert aki kéri, annak minden szava igaz. Ez a leírás nem a „társadalmi érzékenység”, hanem a szolidaritás megnyilatkozása. Sírni kell az embernek.

A szöveg zárlata így szól: „megállok és nézem a tűnő sorokat, a zászlókat és a táblákat és a felvirágozott bicikliket és a jelvényeket és hallgatom mámoros kiáltásaikat és elúszó dalaikat és trombitáik távolodó recsegését, addig, míg a türelmetlen könnyek fel nem szaladnak a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legközelebbi kapu alá, mert mégsem korrekt dolog úriembernek az utcán könnyezni.”

Kolozsi Blanka:

Rékai Anett: Menetiránynak háttal

Sok szó esik arról, és a növekvő népszerűsége mellett is sok kritikai visszhang éri azt a tendenciát, miszerint az elmúlt években, évtizedekben az irodalmi piacon egyre inkább dominálnak a különböző énközlések és egodokumentumok, a közvetlenség illúziójára  törekvő irodalmi formák.

Számomra némiképp zavarba ejtő ugyanakkor, hogy a kortárs irodalomkritikai diskurzusban milyen könnyedén alkalmazzák az „alanyi”, „vallomásos” és „biografikus” jelzőket olyan, túlnyomóan egyes szám első személyű megszólalói pozícióra építő szépirodalmi kötetekre, amelyek egymáshoz és a fenti kategóriákkal jelzett (sejtetett?) irodalmi megszólalásokhoz képest is különböző módon fogalmazzák meg saját esztétikai-politikai törekvéseik tétjeit. Nemcsak abban látok különbséget, hogy az egyes kötetek versbeszélői milyen társadalmi diskurzusok erőterében helyezik el saját megszólalásaikat, hanem abban is, hogy hogyan, milyen viszonyrendszerek és erőviszonyok megalkotásával távolodnak el attól az elképzeléstől, hogy az én egy, a transzparens megszólalást lehetővé tevő adott és rögzített origó.

Ebből a szempontból tartom értékesnek Rékai Anett idén megjelent, Menetiránynak háttal című kötetét.

A három részre tagolt kötet nem a keletkezés, hanem az elrendezés értelmében egy olyan kronológiai ívet vázol fel, amely a gyerek-, vagy inkább kamaszkortól indulva az irodalmi mezőben megjelenő és annak szabályrendszerét kiismerő fiatal, feltehetően középosztálybeli nő szerzővé válásának útját járja be.

Ami kifejezetten érdekessé teszi ezt az alaptémát, az a kötet utolsó verseinek hangvételében és beszédpozíciójában megfigyelhető változás. A kötet egészében érzékelhető, hogy a versbeszélő a felé irányuló tekintetek és strukturális elvárások tükrében konstruálja meg önmaga és mozgástere körvonalait. Azonban, míg az első két nagyobb egységben nemcsak e tekintetek és elvárások függvényében, hanem önmagát ezeknek alárendelve határozza meg magát a versbeszélő – leggyakrabban az üresség, az áttetszőség, a bezártság és a cselekvésképtelenség metaforáival („Maradt a csendes megadás, / felülkerekedő női ösztön, / hogy hagyni kell mindent”; „Na meg persze az, hogy ha beszédre kerül sor, / sosem jövök rá időben, mit akarnak mások hallani.”), az utolsó rész több versében is a személyközi viszonyokban felismert személytelen struktúrák megragadása mellett, az is megjelenik, hogy ezek a rendszerhatások nem személyesen és nem is egyedül az ént érintik („Az újak pedig – újak. Fiatalok, lelkesek és / még örülnek is, megtiszteltetésnek veszik, / hogy egy ilyen okos fiú pont velük akar. […] Soká tűnt fel, hogy lényegtelen vagyok, mert / látszólag végig rólam beszéltek.”).

Ha e változás lépéseit és lehetőségfeltételeit kevéssé reflektálják is a kötet versei, az nem csökkenti annak jelentőségét, hogy az én megalkotása szempontjából milyen politikai erővel bír a melankolikus iróniától a dühös iróniáig, vagyis a passzív távolságtartástól az involváltság felé történő elmozdulás. A düh termékenységének egyik legszebb példája a kötetben a Rossz helyen című vers, ami Kali Ágnes nempatrícia és Kállay Eszter gyülekező című versei mellett a nők közötti szolidaritás egyik legfontosabb nyelvi-irodalmi dokumentuma számomra. Éppen azért, mert a személynek szóló együttérzés helyett a társadalmi kontextus ismeretében megnyilvánuló értő tekintet által képes biztonságérzetet és értékközösséget teremteni („Kötelessége a fiatal lány vállára tennie a kezét, / akit épp egy nála ki tudja, hány évvel idősebb férfi / macerál bármilyen szakmai program után, / és azt mondani, hogy ha baj van, itt vagyunk, segítünk.”).

Jelentős ez az elmozdulás abból a szempontból is, hogy a kötet végére a versbeszélő így – a nők számára felkínált jellemző narratívák ellenében – nem (vagy nem kizárólag) a természetben, az otthonban vagy az önkifejezés privát gyakorlataiban, hanem a nyilvánosság színtereiben és az elképzelhető forgatókönyvek alakításában találja meg a helyét („Csak annyit akarok még mondani, hogy / velem elszámítottátok magatokat. […] Nem veszitek meg a hallgatásom egypár elismerő szóval, / és nem fogok nektek semmit elfelejteni azért, / mert megjegyeztétek a nevem.”).

Ezáltal talán arra is alkalmat nyújthat a Menetiránynak háttal olvasása, hogy mielőtt elmarasztaljuk a kötetet az „áldozati pozíció” túlsúlyáért, rákérdezzünk arra, hogy hol vannak, vagy hogyan hozhatóak létre azok a közösségi terek, strukturális feltételek és intézményes gyakorlatok, amelyek az én politikai szubjektumként való önfelismerését nők esetében nem a rájuk irányuló tekintetek és elvárásrendszerek fürkészésének kényszerítő erőterében képzelik el, hanem a körülmények és az (ön)észlelési feltételek alakíthatóságának megtapasztalásában, akár a menetiránnyal szemben is.

Nagy Kristóf:

A tehénsztrájk

Click, Clack, Moo: Cows That Type

Egy olyan évben, amikor gyerekdalok végeztek a Spotify lejátszási listám élén, és több mesekönyvet olvastam, mint szép- és szakirodalmat együttvéve, nehezen tudnék mást ajánlani a Mérce olvasóinak, mint egy gyerekkönyvet. A Klikk-klakk múú című, magyarul sajnos még nem megjelent kötet különlegessége nem az, hogy a tehenek gépelnek, hanem az, hogy szakszervezetet is szerveznek.

A mese története nagyon egyszerű: Barna gazda tehenei fáznak az istállóban, és ezért takarót kérnek tőle. Ahhoz, hogy hogy az akaratukat megfogalmazzák, azt a szuperképességüket használják fel, hogy képesek pötyögni az istállóban talált régi írógépen. A gazda természetesen elutasítja a követelést, így a tehenek sztrájkba lépnek, és nem adnak több tejet a gazdának. Ráadásul, nem is maradnak egyedül, másnap csatlakoznak hozzájuk a szintúgy fázó tyúkok, akik ugyancsak takarókat követelnek! A sztrájk a tetőfokára hág, mindkét fél feszült, és végül az állatok oldják fel a helyzetet: felajánlják az írógépeket a takarókért cserébe.

Ezen a ponton a radikális olvasó csalódott is lehet, hogy az állatok egy kis engedményért cserébe nemcsak a radikalizmusukat adták fel, hanem az érdekérvényesítésük kulcseszközét, az írógépüket is! Ráadásul eközben fel sem merült bennük, hogy az általuk megtermelt tej és tojás felett akár saját maguk is rendelkezhetnének. Ehelyett pusztán egy lehelettel drágábbá teszik saját munkaerejüket a rendszerszintű változás reménye vagy akárcsak ambíciója nélkül.

De szerencsére a történet lezárása ennél optimistább. A szemben álló felek a kacsát bízzák meg a paktum lebonyolításával: az írógép és a takarók kicserélésével. Azonban ő nem tartja magát a közvetítő szerephez. Miután elviszi a teheneknek és a tyúkoknak a takarókat, ahelyett, hogy visszaadná a gazdának, magához veszi az írógépet, és elkezdi szervezni a kacsasztrájkot!

A kötet felnőttfejjel olvasva szórakoztató, hiszen ritkán találkoznak az állatos mesék és a munkásmozgalom. De ennél is fontosabb, hogy

szemben a „társadalmilag elkötelezett” mesekönyvek hullámával – amely még mindig csak egy kisebbség a rendpárti vagy a fennálló rendet szentesítő mesék közt – , ebben a mesében nem egy ravasz, ügyes és nagy igazságérzettel bíró hős vívja ki egyedül a sikert, hanem az állatok összefognak, megszervezik magukat, és közösen érvényesítik az érdekeiket.

És miért fontos a kollektív dolgozói érdekérvényesítésről könyvet írni? Szerintem azért, mert amikor szakszervezetekről tanítok, vagy erről beszélgetek a munkatársaimmal, akkor visszatérő érzés az, hogy „ez úgysem sikerülhet” „ennek itthon nincs hagyománya”, és hogy „úgyis csak az egyéni nyomulás működhet”.  Ezekből a megélt tapasztalatokban gyökeredző hitekből kitanulni nem lehet egy nap alatt. Azonban az reményt adhat, hogy ha a tehenek tudtak sikeres sztrájkot szervezni, akkor az másnak is sikerülhet!

Bocsik Balázs:

Sinkó Ervin: Optimisták: történelmi regény 1918/19-ből

Az év vége engem Bessenyei-olvasás közben ért, és noha nem kifejezetten a derék testőr írásait szeretném ajánlani, saját mondanivalóm érdekében a vállára leszek kénytelen hágni.

A Holmi c. filozófiai gyűjteményében központi kérdés, hogy hogyan illeszthető az emberi lélek és gondolat (a lélek az, aki gondol) a materialista világképbe. Erről – egy  kifejezetten megejtő részletben – a következőképp okoskodik: képzeljük el a hegedűt, ami „fa, hur, enyv, lószőr, szurok mesterségesen öszvetsinálva”, de ha megszólaltatjuk, a hang, ami létrejön „sem tüz, sem föld, sem levegő ég, sem víz”. Ez az analógia szolgál a gondolat („testböl származot nem test”) megértéséhez szamárvezetőként, innen a konklúzió: „[t]örd széljel a’ hegedűt”, és aztán hiába keresheted, „hová lett az a’ szép, és erős hang, mely az elött tőle származott”, és ugyaneképp gondolat sem lesz már, ha „az emberi testnek hurjai szétszakadoznak”. Egyetérthetünk a szöveget sajtó alá rendező Bíró Ferenccel (akinek már hiába kereshetjük erős hangját) abban, hogy „a materialista fejtegetéshez nem sikerült itt sem megfelelő fogalmi tisztasággal hozzáilleszteni az idealista elgondolást.”

 *

Igyekszem mindig a politikai önvallomás szándékával írni. Hiszen a határozott állásfoglalások bozótharca és akolmelege otthonos, de ennek ellenére vagy éppen ezért, a dilemmákat is szeretném néha kidomborítani. Tehát: Sinkó Ervin Optimisták című regényének idei olvasása azt erősítette meg bennem, hogy szív nélkül nincs baloldal. Ajánlom ezt a könyvet, mert történeti kötelékeket tesz láthatóvá. Pontosabban: számos, e közösség számára a jelenben is ismerős kérdés történeti jelentőségére mutat rá. Például: Kinek írjunk lapot? Kit szeretnénk megszólítani?

Az elbeszélt élettörténet(ek) azt is megmutatják, a mozgalom tagjai hányféle módon képesek átértékelni saját helyzetüket, és hogy az ideológiai határozottsággal megférnek (meg kell hogy férjenek!) a belső, és sokszor esendően emberi dilemmák. Másképpen:

a felszabadítást célzó mozgalmunk akkor lehet sikeres, ha magunkat és egymást is fel tudjuk szabadítani benne.

Ez korántsem egyszerű, de az biztosnak látszik, hogy a névlegesen ezt az ügyet szolgáló identitáspolitikai sáncásás csak arra tanít, hogy fedezékből figyeljük a senkiföldjén bóklászókat, nem arra, hogy letépjük a rangjelzéseinket. Vigasztalódjatok, optimisták!

Simon Márton: Hideg pizza

A másik ajánlatom egy frissen megjelent kortárs, Simon Márton Hideg pizza című gyűjteményes verses kötete. És ha már politikai önvallomás: valahogy ahhoz is nyelvet kell találni, ha jobban vagyunk.

Azért szerettem ezt a könyvet, mert, noha számos dologban távol vagyunk egymástól a szerzővel, nagyon tudtam értékelni, hogy határozottan, megalkuvás nélkül mondja itt azt, amit mindig is mondott, hogy néha kifejezetten felszabadító belátni, mennyire távol vagyunk a szabadságtól: „mert a hűtőkkel kapcsolatos nagy igazságok / ugyan sosem érdekeltek, / viszont / totális szabadságra vágytam, // és az, ehhez képest, tényleg mennyire ritkán / sikerül.” Vagy éppen: „és akkor / a köszönés után / a kötelezően elhangzó »Mi újság veletek?« / kérdésre / véletlenül teljesen őszintén azt válaszolod, // hogy // »Minden nagyon jó, / csak esténként, ha vacsora közben / hangosan röhögünk valamin, / folyton az jut eszembe, // hogy egyszer majd meg fogunk halni, / és ez az egész majd // elbaszódik«”.

Hát valahogy így: a jól működő közösségeink egészséges egzisztencialistává tesznek minket.

*

Nem tudom, nekem sikerült-e a materialista fejtegetéshez hozzáilleszteni az idealista elgondolást. Idén sokat voltam e két világ világ között – határozott állásfoglalásaimmal az egyikben, dilemmáimmal a másikban. Pedig a megoldás végig az volt, hogy csak egy világ van, és az egyvilágot azért építjük – mint Bessenyei az ő hegedűjét –, hogy lehessen félni attól, hogy egyszer nem leszünk benne.