Ha a mainstream félelmekből indulunk ki, Donald Trump minden bizonnyal a teljes elszigetelődés politikáját fogja űzni második elnöksége során, talán minden eddiginél erőteljesebben. Az USA várhatóan kivonul nemzetközi egyezményekből, magára hagyja Ukrajnát, Taiwan kénytelen lesz egyedül szembenézni Kínával, az Egyesült Államok kilép a NATO-ból, vagy teljesen megbénítja a szervezetet, stb. Az „Amerika az első” jelszó mögött eszerint annak kellene lennie, hogy Washington felhagy a világrendőr szerepével, és a szabad világ magára marad a diktátorok elleni magányos harcában.

Sejtésünk szerint nincs olyan szerencsénk, hogy bárki felhagyjon a világrendőr-szereppel, de az sem valószínű, hogy az Egyesült Államok Trump alatt diplomáciai szempontból kevésbé intenzív alakítója akarna majd lenni a nemzetközi politikának.

Bármi legyen is az általános félelem, és bármennyire is szeret ezekre rájátszani Trump szélsőséges kijelentésekkel („Szövetségeseink valójában rosszabbul bánnak velünk, mint az úgynevezett ellenségeink”, stb.), sem az első elnöksége alatti ténykedése, sem a személyi döntései nem támasztják alá a nemzetközi politikából való teljes kivonulást, de még a fegyveres beavatkozások intenzitásának csökkenését sem. Előfordulhat ugyan, csak éppen ezen a ponton ezek csökkenését nem támasztja alá semmi.

A fő probléma Washington külpolitikájával nem az, hogy nem avatkozik be eléggé, de még csak nem is az, ha kivonul. A fő probléma az, hogy egyiket sem úgy és akkor csinálja, ahogy, és amikor az a nemzetközi béke és stabilitás szempontjából szükséges lenne.

Sem a demokraták, sem a republikánusok nem folytattak, és nem is fognak olyan nemzetközi politikát folytatni, ami ne az Egyesült Államok érdekeit tartaná kizárólag szem előtt

– ilyesmit ne várjon senki, és ha vár, de nem kapja meg, azt ne kenje kizárólag Trumpra.

Hol van az izolacionizmus?

Trump első elnöksége alatt Washington sok lépést tett a külpolitikájában, csak éppen az izoláció felé keveset. 2016 és 2020 között a republikánus elnök

• jelentősen megnövelte a Közel-Keleten állomásoztatott katonai erőket, mind a Perzsa-öbölben, mind Szaúd-Arábiában. Már pusztán ennyiből is kijelenthető, hogy a régióban éppenséggel eszkalációs stratégiát alkalmazott a kivonulás helyett. És akkor még nem említettük az Iránnal kötött atomalkuból való kilépését, vagy az Irán milícia-hálózatát kiépítő Kászim Szulejmáni tábornok célzott likvidálását. Jemenben intenzívebben zajlottak a légicsapások, mint addig bármikor, az Amerikai Egyesült Államok folytatta a háborút az Iszlám Állam ellen, és légicsapásokat mért a szíriai Aszad-rezsimre.
• Trump elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként (ezt a lépést Biden sem vonta vissza), amivel tovább eszkalálta a palesztin-izraeli konfliktust. E konfliktusban  egyébként gyakorlatilag szabad kezet adott a Netanjahu-vezette Izraelnek a térségben. Az Ábrahám-megállapodások, Trump szerint a közel-keleti békefolyamat legfontosabb állomása voltak – valójában viszont olyan országok között „teremtettek békét”, amelyek nem is álltak egymással hadban (Izrael és az Egyesült Arab Emírségek). Ami viszont a Megállapodások egyenes következményeként írható le, az az Öböl-diktatúráknak eladott amerikai harci eszközök megháromszorozódása. Az Emírségek továbbá, Izrael beleegyezésével, F-35-ös repülőkhöz juthattak hozzá – tehát a legmodernebb harci gépekhez, egy csillagászati, 23 milliárd dolláros egyezmény keretén belül.
• Trump vezetésével az Amerikai Egyesült Államok Kínával kereskedelmi és diplomáciai háborúba kezdett, jelentősen eszkalálva a Csendes-óceáni térség feszültségeit.
• Első elnöksége alatt Trump felduzzasztotta a katonai költségvetést, jelentősen növelve az USA háborús potenciálját.
• A republikánus elnök ömlengett ugyan Putyinról, de lényegében hozzá sem nyúlt az Európába telepített amerikai rakétaernyőhöz.

Hogy csak néhányat említsünk.

Ráadásul Mike Pompeót, egykori külügyminiszterét, aki a legtöbb fenti politika értelmi szerzője és kivitelezője volt, leghűségesebb támogatójaként tartja számon a republikánus vezető, ami valószínűsíti, hogy Pompeo továbbra is jelentős befolyással lesz az amerikai külpolitikára.

Ezeken a külpolitikai irányokon a Biden-kormányzat semmi jelentőset nem változtatott, nem fordult rá másik útra, viszont a Trump által felrajzolt útvonalakon sem tett határozott lépéseket. Ha a republikánus elnök döntései elhibázottak voltak, akkor radikálisan mást kellett volna ajánlani helyettük, ha pedig helyesek, akkor folytatni őket a lehető leghatékonyabban.

Kínával tovább folyik az egymásnak feszülés, a Közel-Kelet lángokban. Egyik krízist sem sikerült mérsékelni.

Sikerült viszont elidegenítenie a demokratáknak az arab-amerikai szavazókat az elmúlt egy év közel-keleti szerencsétlenkedésével, miközben az Izraelt széles körben támogató szavazók még mindig többet várhatnak Trumptól. Trump számukra már bizonyított, mint azt a fentiek mutatják.

Jósolni nem tudunk, de ha a fentiekből indulunk ki, akkor az Amerikai Egyesült Államok folytatni fogja az eszkalációs politikáját több kiemelt térségben is, és intenzíven bele fog a továbbiakban is avatkozni a nemzetközi politikai folyamatokba. Az ezekből való kivonulás félelme alaptalan. Kérdés, hogy származhat-e egyáltalán jó mindebből?