A Kárpát-medencében aligha kell magyarázni (legalábbis történelmi távlatokban), milyen nagyhatalmak stratégiai ütközőzónájában evickélni úgy, hogy közben valamiféle autonóm politikai irányt találjunk magunknak. Grúzia népénél kevesen tudják jobban, hogy hogyan is néz ki, amikor a tisztes társadalomépítő fantázián rendre katonai csizmákat vagy vértől csöpögő kőolajvezetékeket húznak át.

A menetrendszerűen fájdalmas választásokat is lehet fokozni egy extra pofonnal. Miután a szombati parlamenti választáson a kormányzó Grúz Álom párt 54 százalékot ért el, ezzel legyőzve a négy nagyobb ellenzéki koalíciót, amelyek együtt mintegy 38 százalékot szereztek, alig másfél nappal megérkezett Orbán Viktor is az apró, sodródó kaukázusi államba, széles mosollyal az arcán. Hazánkban ez a látvány érthető okokból sokakban előhívta a „Orbán már megint közép-ázsiai diktatúrákban keresi a barátait” képet, de ha Grúziát nem csak a saját politikai nehézségeink illusztrációjának szeretnénk használni, néhány dolgot jobban meg kell értenünk a választások hátteréből.

Minden választás mindig mindent eldönt

„A grúziaiak rendszerint a gazdasági kérdéseket tartják a legégetőbb problémának. A lakosság szélesebb köre mérsékeltebb és kiegyensúlyozottabb a külpolitikát illetően, mint azt a kategorikus beszédtémák sugallják: békét akarnak Oroszországgal, és jó kapcsolatokat a Nyugattal. A grúziai politikai diskurzusban mégis inkább az egzisztenciális félelmek dominálnak”

– jegyezte meg még választások előtti, Jacobinon megjelent cikkében a kaukázusi térséget kiválóan ismerő Bryan Gigantino.

Hozzátehetjük, mindez azt is jelenti, hogy a politikai elithez tartozó helyi vezetők Grúziában sem iparkodnak megtudni, hogy a nép alapvetően mit akarna. A helyzet így is, úgy is éleződik, folyton választani kell Nyugat és Kelet között, hogy ezek pontosan mit takarnak, és pontosan mik a tétek, azt majd a jól képzett, jó kapcsolatokkal bíró aktuális elit tagjai eldöntik.

A jelenleg regnáló és a szombati választásokon kényelmes többséget szerző Grúz Álom (Demokratikus Szakartvelo) párt jó szereplésével kapcsolatban eredetileg komoly kételyek merültek fel a grúziai ellenzék körében, de a választások súlyos befolyásolása nem tűnik valószínűnek.

Még úgy sem, hogy választási csalási kísérletekről és szabálytalanságokról érkeztek jelzések, ezek között van személyazonosító okmányokkal való trükközés vagy a személyenként egynél több szavazólap kiosztása.

Az Európai Unió és a nemzetközi megfigyelők elfogadták a választások végeredményét, bár Josep Borrell, az EU külügyi főbiztosa felhívta a figyelmét a tavaly óta uniós tagjelölt országnak, hogy a hatóságoknak a szabálytalanságokat ki kell vizsgálnia, és „demokratikus, teljes körű és fenntartható reformokat kell elfogadnia az európai integráció alapelveivel összhangban”.

Ahogyan arról Davide Maria De Luca, jelenleg Grúziában dolgozó újságíró beszámolt, az ellenzék komoly győzelemre számított, ennek ellenkezőjét csak súlyos választási manipulációval látta lehetségesnek, így komoly megfigyelői hálózattal készültek, és végül a saját számlálásuk is párhuzamosan haladt a hivatalossal. Az ellenzéki szereplők szerint azonban a súlyosabb problémák a szavazókörökön kívül adódtak:

„Ma az ellenzék és a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) elutasítják az újraszámlálásra vonatkozó felhívásokat, azt állítva, hogy a szavazatokat helyesen számolták meg. Érvelésük szerint az igazi probléma a szavazóhelyiségeken kívül történt. A tanúk a félelem, a megfélemlítés és a megvesztegetés légköréről számolnak be. Sokan állítják, hogy a szavazások titkossága sérült, és állami forrásokat használtak fel a kormánypárt kampányának fellendítésére. A nemzetközi megfigyelők egyetértenek ezekben a pontokban. Jelentések szerint a kormánypárt tagjai személyi igazolványokat gyűjtöttek, és azokat arra használták, hogy ugyanazok a személyek többször is szavazhassanak. A nemzetközi megfigyelők szerint azonban ezek az incidensek elszigeteltek voltak, míg az ellenzékhez kötődő megfigyelők azt mondják, széles körben elterjedtek.”

Today, the first cycle of news about the Georgian election has closed. A lot could still happen (more on that later), but for now, the Georgian Dream victory looks consolidated. After almost two weeks in the country, here are some final thoughts 👇

— Davide Maria De Luca (@DM_Deluca) October 29, 2024

Az ellenzék pártjai a választásokat követően több megmozdulást is szerveztek, ezek közül legalább egy több tízezres létszámmal zajlott, de összességében békés és különösebben nagy politikai súlyt nem mutató demonstrációkról beszélhetünk.

A választási eredmények mögött: Grúz Álom kontra NGO-k

A Szovjetunió „tagköztársaságaként” működő Grúzia a sztálinista blokk felbomlása után hamar – sok más, térségbeli államhoz hasonlóan – gazdasági és társadalmi káoszba süllyedt. Az első vezetőt, Zviad Gamszahurdiát 1992-ben megpuccsolták, majd a korábbi kommunista első titkár, Eduard Sevardnadze került hatalomra. Rendszere autokratikus volt és elnyomó, de mindenesetre a széteső államot sikerült valamelyest stabilizálnia. A posztszovjet rendszert 2003-ban a „rózsás forradalom” buktatta meg, majd a szélsőségesen piacpárti Mihail Szaakasvili lett az elnök.

Szaakasvili vezetésével az államot minden lehetséges kapacitásában leépítették, a társadalmi-gazdasági szférában a kivonuló állam helyére ekkor kerültek a nem-kormányzati szervezetek (NGO-k). A tudatos stratégia, amely így gyakorlatilag magánkézbe, a „professzionális osztálynak” szervezte ki az alapvető állami funkciókat, a rendőrállam megerősítésével és brutális elnyomással párosult. A professzionalizált hatóságok tömegével börtönözték be a politikai ellenfeleket. Szaakasvili ezzel párhuzamosan, mutatva politikája elköteleződését a nemzetközi térben, messze országa lakosságának arányán felül képviseltette magát az Amerika-vezette közel-keleti háborúkban. Mindeközben az ország gazdaságát erőltetett menetben igyekezett felzárkóztatni a nemzetközi pénzügyi intézmények követelményeihez, és a nemzeti valutát a dollár értékéhez igazítani.

Déli, kaukázusi szomszédja nyugati irányú elköteleződését Oroszország ellenségesen nézte, és 2008-ban katonai erővel megszállta Dél-Oszétiát hamisan népirtásra való készülődésre hivatkozva. Moszkva birodalmi lépése a nyugatabbra fekvő, szakadár Abháziát és Dél-Oszétiát is egyoldalúan független (valójában orosz bábállami) státuszba helyezte.

Szaakasvili kormánya 2012-ben bukott meg, őt váltotta a meglehetősen zavaros oroszországi kilencvenes években felemelkedett Bidzina Ivanisvili és vadiúj pártja, a Grúz Álom. Ivanisvili formálisan csak egyetlen évig volt hatalomban, de az értesülések szerint azóta is, mintegy szürke eminenciásként befolyásolja a háttérből a Grúz Álom politikáját.

A Grúz Álom a nem-állami szervezetektől visszaszerzett, megreformált és jelentősen javított egy sor állami intézményt, miközben azonban a neoliberális, piacpárti gazdaságpolitikát megtartotta, illetve az ország EU-integrációjának politikáját is továbbvitte.

Fontos látni azonban, hogy a fent említett NGO-k komoly pénzügyi forrásokat élvező szervezetek, és nem jórészt alulról építkező civil közösségekről beszélünk. A „professzionális” technokrata rétegnek gyakran homályos körülmények közt kiszervezett szervezetek Almut Rochowanski és Sopo Japaridze elemzők szerint jelentős befolyással bírtak az oktatás- és egészségügyre, a bírósági reformokra, a vidékfejlesztésre és az infrastruktúrára is. Ehhez képest ezek az NGO-k valóban megdöbbentő mértékben kaptak külföldről finanszírozást működésükhöz, túlnyomó többségük pedig egyáltalán semmiféle helyi bevétellel nem rendelkezett. Ez azon túl, hogy valóban felveti az ország ügyeibe való beavatkozás veszélyét, még azzal is együtt jár, hogy mivel a külföldi finanszírozásért való versenyükben a helyi lakosság körében nem építenek ki támogatói hálózatokat, így egyre fogy a valódi kapcsolatuk a néppel.

A Grúz Álom a feszült geopolitikai helyzetben sokban Oroszországnak is megfelelni vágyó, megbélyegző civil stratégiája tehát azért is kivitelezhető, mert ezek a szervezetek valóban kevéssé vannak beágyazódva a grúziai társadalom szövetébe.

A grúziai ellenzéki tömörülés kampánya mindeközben ezeknek a szervezeteknek az üldözését emelte fő politikai témájává, ráadásul nem is mozgósítottak eléggé a vidéki lakosság körében, akik a fenti okokból kifolyólag eleve gyanúval kezelik az NGO-kat. Ez pedig a városi középosztályba zárja tulajdonképpen a politizálás lehetőségét, feladva a széles társadalmi bázis építését.

A grúziai ellenzéki képviselők jelenleg azzal demonstrálnak az eredmény ellen, hogy nem akarják felvenni mandátumukat, ami könnyedén alkotmányos válságba sodorhatja az államot, hiszen a Grúz Álomnak nincs kétharmados többsége. Bár a helyzet nem példa nélküli, az ilyesmi komoly erővel bírhat, kérdés, hogy mit sikerül vele valójában elérni. Az ország jelentős kihívások előtt áll, miközben kétséges, hogy a jelenlegi oligarchikus kapitalista kormánytól, illetve a néppel sok kapcsolatot kiépíteni nem tudó, fragmentált ellenzéki szereplőktől várható-e valódi demokratizálódás. Anélkül pedig a grúziai emberek valós igényei, a létbizonytalanság és gazdasági kérdések megoldása is távoli célok maradnak.