Orbán Viktor 2014 nyarán jelentette be, hogy „az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam”, majd 2019 nyarán már arról számolt be, hogy immár létrejött az új, illiberális magyar állam. Öt év elteltével érdemes értékelni, mi történt eddig, s milyen jövő elé nézhetünk.

Öt év a magyar illiberális államban

Öt évvel ezelőtt a Mérce lehetővé tette, hogy közzétegyem a prognózisom arról, mi várható a magyar illiberális állam elkövetkező öt évében. Mindenekelőtt tekintsük át, hogy mi jött be ebből.

A nemzeti fizetőeszköz gyengülése volt az egyik várakozásom, amely utóbb beigazolódott: a 2019-es 330 forint körüli euróárfolyam 390-400 forint közötti sáv között van már, amikor e sorokat írom. Arról is írtam, hogy a kormánytól „a munkaerőpiaci szabályozás további szigorítását, szakszervezet-ellenességet, egyre gigantikusabb állami támogatásokat a nagyvállalatoknak és mind több állami pénzből épülő munkásszállást a vendégmunkásoknak” várhatunk.

A kormány nem cáfolt rá várakozásaimra: a munka törvénykönyvének 2023-as változtatásai között olyan módosításokat találunk, amelynek eredményeképp a megromlott egészségű munkavállaló eleshet a végkielégítéstől, illetve csökkennek a munkavállalói jogai a szabadságkiadást illetően. Újabb barátságtalan gesztust jelentett a szakszervezetek felé, hogy a munkáltató immár nem vonhatja le a szakszervezeti tagdíjat a bérfizetéskor csaknem a közszféra egészében.

A beruházó multik állami támogatása csakugyan rekordszintre emelkedett az elmúlt években, munkásszállók építésére pedig csaknem 20 milliárd forint közpénzt szán a kormány.

A fentieket persze nagyon könnyű volt előre látni. Nem láttam előre azonban a kormány elhatalmasodó akkugyár-mániáját, ami már annyival megy túl a működő tőkét vonzó politika szokásos negatívumain, hogy gazdasági modellváltásról kell beszélnünk. Nem sejtettem persze azt sem, hogy a Fidesz a háború témájával nyeri meg 2022-ben a választásokat, ahogy a hatpárti ellenzék összezuhanásával sem számoltam 2019-ben, s még nagyon sokáig.

Eljelentéktelenedő hatpárti ellenzék

Csak 2023 végén írtam le először (nem nyilvánosan), hogy a teljes hatpárti ellenzék eljelentéktelenedését megalapozza hosszabb távon, hogy amivel a Fidesz korábban (hamisan) gyalázta és hiteltelenítette az ellenzéket, valósággá vált: valóban a Gyurcsány vezette DK vált a hatpárti ellenzék vezető erejévé.

Gyurcsány Ferenc részvételét az ellenzéki összefogásban a vele nem szimpatizáló ellenzéki szavazók el tudták fogadni addig, amíg csak az ellenzéki összefogás egyik tagja volt. Az „orrbefogós szavazás” vált az ellenzéki szavazó védjegyévé (ami Gyurcsány feltétlen híveire is igaz volt, hiszen az összefogás számukra kínos szereplőket is tartalmazott).

A tipikus ellenzéki szavazó elfogadta, megértette, mi több, követelte az ellenzéki pártok összefogását, hiszen nyilvánvaló volt, hogy csak egyesített erővel hívhatják ki eséllyel a kormányzó Fidesz–KDNP-t. Miután azonban Gyurcsány az ellenzéki konglomerátum kvázi vezetőjévé vált (legalábbis legerősebb tagjává, aki láthatóan vezetői szerepre tört),

a Gyurcsányt elutasító ellenzéki szavazók elfordultak a hatpárti ellenzék egészétől.

Itt nem spórolható meg egy kis kitérő arról, hogy „mi is a baj Gyurcsánnyal.” Gyakran elhangzik, hogy a fideszes propagandagépezet – minden valós alapot nélkülözően – démonizálta Gyurcsány Ferencet, aki valójában tehetséges és kimagasló államférfi. Gyakran halljuk azt is, hogy semmivel sem jobb Orbánnál, sőt, jelenleg egyenesen az Orbán-rendszer fenntartója.

Gyurcsány megítélése tehát érzelmekkel mélyen átitatott téma. A megalapozottabb ítélkezés kedvéért próbáljuk meg ezeket most távol tartani, s vessünk egy pillantást a magyarországi kormányzás indikátoraira – a Világbank ábrájára!

Mint látható, fontos kormányzati indikátorok – így a korrupció, a kormányzat hatékony működése, a szabályozás minősége, a kormányzat elszámoltathatósága – romlottak 2004 és 2009 között, vagyis a Gyurcsány-kormányok alatt. A legnagyobb mértékben a korrupciós mutató romlott. Rögtön hozzá kell tenni, hogy a mutatók romlása az Orbán-kormányok alatt folytatódott és fokozódott.

Azt is el kell mondani ugyanakkor, hogy ez utóbbi tény Gyurcsány Ferenc kormányzását még nem teszi jó minőségűvé. E mutatók alapján mindkettejük kormányzása rossz minőségű. Adódik persze a kérdés: miért csak Gyurcsány Ferenc megítélését kezdte ki a rossz kormányzás? Orbán Viktorét miért nem?

Ezen a ponton el kell ismerni, hogy egy politikus megítélését számtalan tényező alakítja, s bizony itt a szerencsének is jut némi szerep. Gyurcsánynak például rosszul jött a 2008-as világgazdasági válság, míg Orbán kormányzásának döntő része konjunktúra idejére esett.

Mondhatjuk, hogy Gyurcsánynak peche volt – azt azonban nem tagadhatjuk, hogy kormányzása rossz minőségű volt, és hogy a kormányzati hibákat akkor nem fedte el sem a konjunktúra, sem a mindenható propagandagépezet.

Gyurcsány kormányzásával való nagyfokú elégedetlenség miatt (amelyet csak kevéssé feledtetett Bajnai Gordon rövid, de viszonylag sikeres válságkezelő kormányzása) a 2010-es országgyűlési választáson az addig kormányzó MSZP a korábbi 190 helyett csak 59 mandátumot szerzett. A Fidesz kétharmados győzelmet aratott – 263 mandátumot szereztek a korábbi 164 helyett. És bejutott a parlamentbe két új párt (az LMP és a Jobbik).

Elmondható természetesen, hogy a Fidesz propagandája jelentősen hozzájárul Gyurcsány Ferenc elutasítottságához, ugyanakkor az is hozzátehető, hogy ezt az elutasítottságot előzetesen Gyurcsány kormányzása alapozta meg.

Visszatérve a 2023 végi-2024 eleji politikai helyzethez, látható volt, hogy bár a DK kísérlete a legerősebb ellenzéki erővé válásra sikeresnek tűnt, a teljes hatpárti ellenzék népszerűségét csökkentette – miközben az elszabadult infláció és a csökkenő reálbérek erodálni kezdték a kormánypártok támogatottságát. Nőtt a bizonytalan szavazók száma, erősödött a Kutyapárt, és a Mi Hazánknál is egyre inkább nyeregben érezhették magukat.

A hatpárti ellenzéken belül is tudták, hogy gond van, de csak kudarcos válaszok születtek. Donáth Anna akkori Momentum-elnök harcos DK-ellenes esszéjével nem tudtak mit kezdeni a momentumos polgármesterek (akik az ellenzéki vezetésű önkormányzatokban együttműködni kényszerültek a DK-val). És a Jobbiknak sem hozott sikert különutassága. Valójában e pártok már túl voltak azon a ponton, amikor jó választ adhattak volna a DK dominanciakísérletére.

Külön-külön gyengéknek tűnnek, egymással szövetségben maradva viszont alávetettek a DK-nak; a kinn is, benn is momentumos taktikája eközben követhetetlen és ellentmondásos volt a választók nézőpontjából.

A fekete hattyú leszáll

2024 elején robbant ki a kegyelmi botrány, amelynek váratlan hatásaként új, befolyásos szereplő jelent meg a magyar belpolitika színpadán: Magyar Péter. A kegyelmi botrány miatt lemond(at)ott igazságügyi miniszter volt férje az EP-választáson elért eredményével romba döntötte a teljes hatpárti ellenzéket – amelyet immár nem a lassú, hanem a gyors eljelentéktelenedés fenyeget –, szertefoszlatta a kutyák reményeit, megakadályozta a Mi Hazánk jelentősebb áttörését, és kisebb számban a Fidesztől is átcsábított szavazókat.

Fekete hattyúnak szokták nevezni az eseményt, amelynek a bekövetkezte nagyon valószínűtlen, a hatása viszont elementárisan nagy – ilyen esemény volt Magyar Péter politikai színre lépése. Sikeréhez nyilvánvalóan szükség volt arra, hogy sokan mind a kormányzattal, mind az ellenzékkel szemben elégedetlenek legyenek. Ez azonban önmagában még nem elegendő magyarázat.

2010-ben némileg hasonló helyzet alakult ki. Hasonló volt abból a szempontból, hogy akkor is sokan (még ha nem is ennyien) utasították el az akkori kormányzó pártot és ellenzékét egyszerre. Akkor azonban nem egy új politikus robbant be a közéletbe, hanem két új párt jelent meg az Országgyűlésben: az LMP és a Jobbik. Akkor két szervezet emelkedett fel, nem pedig egyetlen személy. Ez óriási különbség.

Nem mindegy, hogy csoportok szerveződnek meg a maguk sajátos céljaik és értékeik képviseletére – amelyek azután kitermelik a vezetőiket, akiket adott esetben le tudnak váltani – vagy pedig jön egy személy, aki szervez maga alá egy pártot (vagy a sokak által alapított csoportban erősödik meg annyira egy személy, hogy leválthatatlanná válik).

Az előbbi esetben (ha leváltható a vezető) a megszerveződött csoport érdekei és értékei képviselethez jutnak a politikában, míg az utóbbi esetben a politikusi karakterek határozzák meg, hogy mely érdekekre és értékekre kell tekintettel lenni (gyakran persze a többséginek vélt álláspontra tekintettel). Az első demokratikus működést jelent, amely illeszkedik a képviseleti demokrácia logikájához, az utóbbi a tekintélyelvű (másképpen: autoriter) működési mód – amely világszerte terjed, és kihívást jelent a liberális demokrácia intézményére.

Újabban már a demokratikus rendszerekben sem a pártoknak van vezetőjük, hanem a vezetőknek van pártjuk, akik leválthatatlanok,

ahogyan azt látjuk Trump és a republikánusok, Orbán és a Fidesz, vagy éppenséggel Gyurcsány és a DK esetében. Mindezt a politika perszonalizációjaként, mindinkább személy(ek)hez kapcsolódásaként szokás emlegetni, amiért gyakran az elektronikus és digitális média hatását okolják.

Manuel Castells meggyőzően fejtegeti a liberális demokrácia válságáról szóló könyvében (Rupture: The Crisis of Liberal Democracy), hogy a gyakorlatban csak az a politika létezik és képes hatást gyakorolni, amelyet a médiavilág mutat nekünk. A média világában pedig az üzeneteknek rendkívül egyszerűnek kell lenniük. Ilyen egyszerű és átütő erejű üzenet az emberi arc.

A politikus arca által épül meg a választók és választottak közötti bizalmi kapcsolat. Bármely fajta politika iránti bizalom a politikus személy iránt bizalmat jelenti.

Ebből az is következik, hogy a politikai támadás leghatékonyabb formája e bizalom lerombolása. A negatív üzenetek ötször hatékonyabbak a befolyásolás szempontjából, mint a pozitívak – írja Castells.

Nem véletlen tehát, hogy aki követi a közéletet, az közpolitikai viták helyett inkább csak jobbára karaktergyilkosságoknak és karaktergyilkossági kísérleteknek lehet a tanúja – Magyarországon is. Ez eddig is jól mutatta a magyar politikai élet erős perszonalizáltságát – túl Orbánon és Gyurcsányon, a két meghatározó és leválthatatlan, pártjukkal azonosított pártvezető személyén. A végső bizonyítéka ennek azonban az, hogy Magyar Péter (és néhány főből álló pártja) rövid idő alatt a legerősebb ellenzéki erővé tudott válni.

Magyar Péter és a „megaspektákulum”

Magyar Péter berobbanását a közéletbe még egy fogalom bevonásával tehetjük érthetőbbé, amelyet talán úgy fordíthatnánk magyarra, hogy kiemelkedő látványosság, „megaspektákulum”. A „megaspektákulum” fogalmára Kiss Viktor hívja fel a figyelmet könyvében, Douglas Kellner gondolatainak elemzésekor.

Röviden arról van szó, hogy a modern politika is látványossággá (vagyis idegen szóval spektákulummá) vált. A média, a szórakoztatva informálás (infotainment) világában az bír politikai jelentőséggel, ami maga is szórakoztató, figyelmet keltő. A „megaspektálum” kiemelkedik a többi látványosság közül, központi eseménnyé válik, amelyhez minden mást mérünk, és amellyel a média kiemelten foglalkozik.

Kiss Viktor idézi Kellnert (és egyesült államokbeli példáit):

„megaspektákulummá válnak az olyan központi események, mint az öbölháború, vagy 9/11, gyilkosságok, mint az O. J. Simpson-per, celebritások vagy politikusok szexbotrányai, egy új film, márka, vagy termék körüli történések – egyszóval minden olyan dolog, amely alkalmas arra, hogy uralja a mi tabloidizált és szórakoztatva informáló kultúránkat.”^[1]

Magyar Péter nem csak a rendszer leleplezést ígérte, ennél sokkal többet tett. Azáltal, hogy a NER egyik tagjaként szót emelt a kegyelmi botrányba belekevert igazságügyi miniszter védelmében, aki történetesen az exfelesége volt, erős bulvárelemet, személyes szálat hozott a történetbe, amelyet a kormányzati média visszatámadása azután még tovább erősített. Magyar Péter színre lépése megaspektálummá vált, ezért volt képes ennyire átformálni a belpolitika színpadát.

Az új politikai tér

Ha elfogadjuk, hogy a magyar politika rendkívül perszonalizálttá vált (márpedig a fentiek alapján talán elfogadhatjuk), akkor az sem vitatható, hogy

ma három meghatározó politikai személy áll a belpolitika színpadán: Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc és Magyar Péter.

Ide lenne sorolható még Karácsony Gergely is, ha nem tűnne úgy, hogy lemond erről a szerepről, s kizárólag várospolitikával kíván foglalkozni. Az új politikai tér tehát egyelőre jobbára három politikus erőterét jelenti.

Látszólag Gyurcsány Ferenc már nem fontos politikai szereplő. De korai lenne még leírni őt. Gyurcsány számíthat arra, hogy a Fidesz segít neki a visszakapaszkodásban a maga eszközeivel – például azzal, hogy szerepelteti az általa befolyásolt médiában. A Fidesz elemi érdeke, hogy a politikai színpadon tartsa a DK örökös elnökét. Még ha Orbán nem is számíthat arra, hogy visszakapja régi fő ellenfelét Magyar Péter helyett, már az ellenzéki szavazatok megosztása is siker lenne számára.

Az persze tagadhatatlan, hogy Orbán és Magyar a két meghatározó szereplő. Az új politikai tér centruma jobboldalon van, a magyar társadalom és politika jobbratolódása megállíthatatlannak tűnik.

A Fidesz a politikája központi kérdésévé tette, hogy kivel akarunk egy országban élni. (Carl Schmitt kiváló tanítványaként, aki a politikai cselekvést a barát és ellenség megkülönböztetésére vezette vissza; a náci jogtudós a folyamatos rendeleti kormányzáshoz is szolgáltatott inspirációt.) Az általános jobbratolódáshoz idomulva egyébként a DK is az EU-n kívüli vendégmunkások fogadásának betiltását szorgalmazta.

Magyar Péter Tisza pártja – egyelőre úgy tűnik – szinte minden levegőt elszív a többi ellenzéki párt elől. Nagyon segíti Magyart, hogy a hatpárti ellenzék eddig arra nevelte a választóit, hogy a legesélyesebb ellenzéki jelöltre kell szavazni. Amíg Magyar annak számít – s ez 2026-ig nagy valószínűséggel így marad –, addig nagyon sok olyan ellenzéki választó voksára is számíthat, akinek valójában nem igazán szimpatikus a személye.

Jóllehet a logika azt diktálná, hogy a két nagy jobboldali párt uralta politikai térben lenne választói igény hiteles, új baloldali erőre, valójában ezért sem lenne könnyű az eddigi ellenzék romjain, vagy akár zöldmezősen létrehozni egy olyan új, progresszív bal-zöld erőt, amely sikerrel tudna ringbe szállni 2026-ban.

Az új magyar nyilvánosság

2024 egyik fontos fejleménye volt, hogy a két legnagyobb ellenzéki párt vezetője erős ellenérzéseit fejezte ki a független sajtóval szemben. Magyar Péter szerint az úgynevezett független sajtó jelentős része is az orbáni hatalomgyár része. Gyurcsány pedig azt vetette fel, hogy a független sajtó legalábbis egy jelentős része az Orbán-rendszert segíti. Korábban ilyen ellenzéki nyilatkozatok elképzelhetetlenek lettek volna.

Sokak előtt ismert, hogy a nyilvánosságot Magyarországon jelentős arányban direkt módon fideszes, vagy a felszínen akár ellenzéki, de valójában a Fideszhez tulajdonosi-gazdasági módon kötődő újságok, tv-k és rádiók alkotják. (A Válasz Online gyűjtése e tekintetben eligazító, bár akad, ami már megszűnt a listázottak közül.)

A maradék, kevés számú valóban független médium anyagilag jellemzően nehéz helyzetben van az államilag torzított médiapiac miatt. A külföldi pályázati forrásoktól pedig – úgy tűnik – a kormány ismét megpróbálja elvágni őket, ezúttal a Szuverenitásvédelmi Hivatallal.

Számít-e még bármit az amúgy is olvadozó jégtáblákon egyensúlyozó, fogyatkozó független sajtónak, ha a leginkább befolyásos ellenzéki politikusok is azt mondják rájuk, hogy nem függetlenek?

Ha üzletileg nem is sokat, de valamennyit mégis hozzájárulhat a nyilvánosság és a demokrácia válságának további mélyüléséhez. (A pletykák szerint például számos HVG-előfizetést lemondtak, miután Magyar Péter dühösen és egyébként alaptalanul lepropagandistázta egyik újságírójukat.)

Hogy miért, ahhoz egy kis kitérő erejéig segítségül kell hívni Hannah Arendtet, azt a politikai gondolkodót, aki sokat foglalkozott azzal, hogy mi is az a zsarnokság és a szabadság. A zsarnokság lehetőségeit nagyban befolyásolja, hogyan érzékeljük a valóságot.

Arendt szerint a látszatok világában élünk. A valóságot csak akkor érzékelhetjük, ha az öt érzékszervünkön túl a többi ember véleménye is rendelkezésünkre áll arról, amit ők érzékelnek. Az építi meg közös valóságunkat, hogy ugyanazt a tárgyat különböző nézőpontokból szemléljük. A közös valóságunk összeomlik, ha az emberek elszigetelődnek egymástól, vagy ha a tömegtársadalom eredményeképp olyannyira egyformává válik a látás- és gondolkodásmódjuk, mintha egy családból valók lennének – fejtegeti Arendt az emberi állapotról szóló könyvében, a The Human Conditionben.

Ezért annyira veszélyes a közösségi média által létrehozott buborék jelensége, amely által csak a hozzánk hasonlók véleményét láthatjuk. S ezért jogos a független sajtóval szembeni kritika azon része, amely arról szól, hogy nem jelenhetnek meg benne ellenzéki vélemények.

Paradox helyzet, hogy a NER zászlóshajójaként szolgáló Indexen megjelenhetnek ellenzéki vezetők által írt véleménycikkek, míg a független sajtóban nem. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az Index példamutató módon szolgálná a demokratikus nyilvánosságot – nem, az Index csak próbálja nem elveszíteni az ellenzéki olvasóit. Végső soron azonban mégiscsak a NER érdekeit szolgálja.

A független sajtó azonban nem tekinti feladatának az ellenzéki vélemények megjelenítését. Vagy azért, mert (tévesen) ezzel demonstrálják függetlenségüket, vagy mert nem (sokat) foglalkoznak politikával. Ha a legbefolyásosabb ellenzéki politikusok ezt a fajta – szerintem is téves – szerepfelfogást úgy értelmezik választóik számára, hogy a független sajtó nem független, és ne bízzon senki bennük, akkor annak komoly és hosszú távon romboló hatása lehet.

A sajtó talán legfontosabb feladata, hogy tényeket szállítson a politikai tér vitáihoz

„A véleményszabadság csak komédia, ha nincs biztosítva a tényszerű információ, és ha maguk a tények nem kétségbevonhatatlanok”

– írja Arendt Igazság és politika című esszéjében.

Az új politikai tér meghatározó ellenzéki politikusai azzal, hogy igyekeznek megrendíteni a közbizalmat a maradék független sajtóban, a demokrácia – mondjuk inkább, hogy egy majdani lehetséges demokrácia – lehetőségét ássák alá.

Itt vissza kell utalnom a már említett különbségre a saját pártjuk által „kitermelt”, leváltható politikusok, illetve a pártjuk által leválthatatlanok között. A leváltható politikusokat körbeveszi a párttársaik által fölépített közös világ, az objektív valóság (vagy legalábbis a mások által is osztott realitás), s ez visszahat rájuk. A leválthatatlan politikusokat ez a közös világ nem köti gúzsba, a szubjektivitásukat nem korlátozza ez a fajta objektív (vagy inkább interszubjektív) valóság.

A pártja által leválthatatlan politikusból fakadó „szubjektív valóságáradásnak” viszont még mindig gátját jelentheti a független sajtó és az úgynevezett tények. Erre a perszonalizált politika terméke, a leválthatatlan politikus, gyakran különös választ ad: igyekszik megingatni a bizalmat a független sajtóban. Ezt látjuk Trumpnál, ezt látjuk hazai politikusainknál is. Nyilvánvaló, miért teszik ezt a politikusok, de azért mondjuk ki:

az objektív valóság zavaró tényező a politikusi szubjektum számára.

Mindennek eredményeképp a valóság (legalábbis arendti értelemben) eltűnik a politikumból. A választók alárendelt helyzetbe kerülnek. Ahelyett, hogy aktívan részt vennének közös valóságunk megalkotásában, végső soron a politikai teret uraló politikusi karakterek szubjektív valóságai között választhatnak. Ez a fejlemény egyáltalán nem a demokrácia felé mutat.

Az illiberális állam ideológiája és gazdasági kilátásai

A Fidesz eddigi választási sikereinek számos oka van, de egy biztosan nem sorolható köéjük: a kormányzó pártok ideológiája. A Fidesz–KDNP-féle politikai kereszténység rémesen hiteltelen. Leginkább egy kínos viccre hasonlít, amelynek elemzésével kár a drága időt tölteni. A Tusványoson előadott kormányfői víziók sem állnak össze ellentmondásmentes világmagyarázattá (ahogyan azt öt évvel ezelőtti cikkemben is igyekeztem kimutatni).

A Fidesz választási sikereinek okai közül most kettő fontosat emelek ki. Az első a minden választás során megrendezett „megvédelek valamitől”-kampány. A második, ami ennél is fontosabb: a jól működő gazdaság benyomásának kialakítása a választókban. A hit elültetése a választók többségében, hogy a következő években anyagilag gyarapodni fognak.

A Fidesz mindkettőt jól csinálta eddig. 2013 és 2022 között jelentősen nőttek a reálbérek a beáramló uniós pénzek és a világgazdasági fellendülés okozta konjunktúra következtében. Igaz, a régiónk más országaiban sokkal jobban sikerül a konjunktúra kihasználása. Mára vásárlóerő-paritáson számítva a romániai bérek megelőzték a magyar béreket, s már csak Lettország, Bulgária és Szlovákia marad le mögöttünk. A választók azonban nem böngésznek összehasonlító statisztikákat. Leginkább a saját tapasztalataik alapján alkotnak véleményt a kormány gazdaságpolitikai teljesítményéről.

A legutóbbi EP-választáskor a (soron következő) „megvédelek valamitől” kampány szokás szerint hatékonyan működött. Az anyagi gyarapodásba vetett hit viszont sok választónál elfogyott, alighanem a tavalyi csaknem 3 százalékos átlagos reálbércsökkenés miatt. Ezért érhetett el az öt évvel korábbinál sokkal gyengébb eredményt a Fidesz.

Kérdés tehát: vissza tudja-e állítani a Fidesz a választók többségének a hitét jövőbeni anyagi gyarapodásukban? A magyar gazdaság fenntarthatatlan pályán halad, saját jövőjét éli fel – erről korábban itt hosszabban is írtam. A magyar illiberális állam gazdasági alapjai homokra épültek. Nem az a kérdés, hogy mi lesz, hanem csak az, hogy addig mi lesz – ahogy a régi, rendszerváltás előtti vicc tartotta. Addig, vagyis a legközelebbi választásokig sem lesz könnyű a haladás, az anyagi gyarapodás illúzióját kelteni.

A külső, világgazdasági körülmények nem éppen ideálisak, ráadásul nem jönnek az uniós pénzek sem. A Fideszt azonban nem kell félteni, ha a „húzd meg, ereszd meg”-politika gyakorlásáról van szó. Hogy mennyire tudnak innovatívak lenni, ha a hatalmuk megtartása a tét, jól mutatja a „munkáshitel” tervezett intézménye, amelynek segítségével a hitelből gazdaságélénkítés nemes feladatát a várhatóan hosszú időre eladósított fiatal munkavállalókra kívánja bízni a kormány.

Várható, hogy viszonylag jelentős minimálbéremelésre kerül sor 2025-ben, ami segíthet komolyabb reálbéremelkedést kikényszeríteni a munkaerőpiacon.

Kérdés még, hogy a Matolcsy helyére jövőre odaültetett jegybankelnök miképp asszisztál majd a kormány várhatóan „ereszd meg” gazdaságpolitikájához. Ha túlzottan szervilis elnök kerül a jegybank élére, az akár vissza is üthet. Mindent egybe véve azt lehet mondani, hogy

a Fidesznek van arra esélye, hogy 2025-től 2026 tavaszáig sikeresen keltse a választók többségében a jól prosperáló gazdaság illúzióját, de ez nem fog annyira simán és kockázatok nélkül menni.

Az illiberalizmus és a demokrácia esélyei

A magyar illiberális állam létrejöttéért Orbán Viktor a felelős. Ha a Fidesz 2026-ban elveszíti a választást, akkor illiberális államának is vége lesz, még ha a NER gazdasági-intézményi hálója velünk is marad – gondolják valószínűleg sokan. Ez még ha így is lenne, annyit biztosan érdemes hozzátenni ehhez, hogy egy jól működő demokráciához mindenekelőtt demokratákra van szükség.

Ha az emberek ahelyett, hogy részt vennének a politikában, és csatlakoznának egy számukra szimpatikus párthoz vagy politikai mozgalomhoz – ehelyett inkább a televízióban nézik és a Facebookon követik a politikusokat, és érzelmi alapon azonosulnak velük, mintha valamiféle szappanopera-hősök lennének (vagy éppenséggel még ennyit sem tesznek meg) –, akkor aligha számíthatunk a demokrácia minőségének javulására.

Egy közelmúltban megjelent tanulmány szerint a jogállamiság és a demokrácia szerte a világon gyengül, ezen belül Európában is. Csoda lenne, ha éppen Magyarországon javulna a demokrácia minősége, s megszűnne nálunk az illiberális állam. Csodák mégis vannak. Hannah Arendt is ezzel biztat bennünket a Mi a politika? című írásában. Zárásként kicsit hosszabban idézek Arendt írásából, hogy némi optimizmust csepegtessek e hosszú, s talán némileg lehangoló esszé végére:

„…ha a kilátástalanság, amelybe a világunk került, azt hozza magával, hogy csodát várjunk, ez semmiképpen sem taszít ki bennünket a politika eredeti területéről. Ha a politika értelme a szabadság, akkor az azt jelenti, hogy ebben a térben – s nem valamely másikban – valóban jogunk van csodát várni. Nem mintha hinnénk a csodákban, hanem mert az emberek, ameddig cselekedni tudnak, képesek a valószínűtlen és kiszámíthatatlan végrehajtására, és ezt állandóan meg is teszik, akár tudják, akár nem.”^[2]