„…az összes lázadók értik, hogy ami bántja őket, kapitalizmussá áll össze…” – TGM: Keveseknek a sokak helyett

Nancy Fraser újonnan magyarul is olvasható könyve, a Kannibál kapitalizmus arra a kérdésre válaszol, hogyan mutatkozik meg a nemcsak alanyait, de saját magát is bekebelező gazdasági-társadalmi rend, a kapitalizmus működése az elmúlt évek válságjelenségeiben.

„A kapitalizmus visszatért!” – ezzel a nagy bejelentéssel kezdődik Nancy Fraser Kannibál kapitalizmusa. Az amerikai filozófus olyan felerősödő tendenciát jelöl így, amelyben a kortárs gazdasági, politikai és ökológiai válságjelenségek és társadalmi szintű válságtapasztalatok egy-egy szeletének magyarázatakor ismét bevett, mi több: széles körben elterjedt trenddé vált az antikapitalizmus szótárához nyúlni. Legalábbis csemegézni belőle – így Fraser –, ám ítélete szerint a félszavak és az összekacsintás végeredményben csak asszisztáló (újratermelő) gesztusok maradnak. A 2022-ben publikált könyv vállalkozása ennek tükrében az, hogy „a menüről” válogat, de közben új, minél teljesebb, antikapitalista terítékét tálalja az egyébként is közszájon forgó, válságokkal terhes társadalmi jelenségeknek, és így kiindulópontot nyújt ifjú antikapitalisták és közösségeik ön- és világképe számára.

Ez azért elég távol van egy evidens művelettől. Ezért is csalóka a kötet világos szerkesztettsége, alig háromszáz (kis méretű) oldalnyi terjedelme, s publicisztikai magabiztossággal felvértezett nyelvezete, mely Bakó Júlia fordításának hála, magyarul is jól olvashatóvá és hozzáférhetővé teszi a szöveget. A könnyedség látszatához a kötet külsődleges paraméterei is hozzájárulnak: az Open Books Bázis könyvek sorozatának hatodik kiadványaként jellemző rá a sorozat spektakuláris dizájnja, a puha (és rózsaszín!) borító, az átlátható szedés: csupa BKV- és strandkompatibilis vonás.

Egyszerű olvasmánynak minősíteni azonban még annak ellenére is elhamarkodott döntés volna, hogy az olvasó első ránézésre „készen talált” témák tárgyalására lel a fejezetekben. A „politika” ismerős témáira, melyek erős jobboldali és liberális kisajátítottságuk okán feloldhatatlanul polarizált formában keringenek, vagyis üresednek ki. Az első fejezetben a rendszerszintű rasszizmusról, a másodikban a reproduktív munka gendervonatkozásairól, a harmadikban a környezetvédelemről van szó. Végig ott kísértenek tehát az ütközőzónaként megkonstruált két pólusnak a többség számára elfogadhatatlan szólamai – ez pedig már önmagában is a könyv negyedik nagy témájának, a közhatalom (a politika) válságának megtestesülése.

Fraser elmúlt években keletkezett, egy kötetbe rendezett tanulmányai azonban legfeljebb témájukat tekintve tűnhetnek kézenfekvőnek, perspektívájuk a legkevésbé sem az. Pazar retorikájuk ellenére sem tekinthetők lezárt világnak, intenciójuk egy megvalósítandó világ felrajzolása, a retorika ezért inkább csak leplezi a szövegek több irányban fennálló sérülékenységét. Egyrészt explicit és tudatos „harmadik pólust” képző szövegek, ezért kihívják maguk ellen a világszerte domináns (szélső)jobb – (bal?)liberális hegemóniát. Másrészt erőteljesen, elméleti alapon gondoltatják újra a nemzetközi, marxista baloldal politikai felelősségét: visszacsábítanak a társadalmi cselekvés terepére, ezzel menthetőnek ígérnek megannyi „epifenomén epifenoménjének”^[1] tekintett, s ezért elhagyott, süllyedő hajót. Hogy ezek mibenlétét és a „menthetőség” elméleti megokolását bemutassam, írásomban főleg a kötet kezdő és záró fejezetére fogok összpontosítani, majd ezután összegzem a keretezést működés közben, a közbülső négy, tematikus fejezet elemzéseinek rövid bemutatásával.

Az első és az utolsó fejezet a 21. századi kapitalizmus, illetve az eljövendő szocializmus leírásával foglalkozik. Előbbi A tőke I. kötetén alapszik, melyet a szerző a marxi metódushoz hasonló módon gondol tovább. Értelmezése szerint Marx után a kapitalista társadalmak „titkai” nyíltak és közismertek lettek: a kapitalizmus a termelési eszközök magántulajdonba vételével kezdődik, és a kizsákmányoló bérmunka, valamint a tőke vak, személytelen kiterjedése tartja fent. Ugyanakkor a tőke magát az embert is irányító produktum, hiszen mind a termelést, mind a kollektív társadalmi erők elosztását a személytelen struktúrái vezette piacok szabják meg.

Marx munkája, ahogy Fraser is utal rá, feltáró jellegével haladta meg kortársai paradigmáját. Ennek köszönhetően állíthatta, hogy a tőkés értéktöbblete véletlenül sem a vevő becsapásával jön létre, vagyis nem annak köszönhetően, hogy az árukat az előállításukhoz szükséges pénzmennyiség fölötti áron adják el, hanem a kapitalista termelés során a munkások törvényszerű, ám titokban végbemenő kizsákmányolásával. Frasert az érdekli, milyen „még galádabb titkok” (34.) húzódhatnak a marxi analízis jelentette episztemikus váltás hátterében: „[m]i teszi lehetővé az alapvonások létrejöttét?” (33.) A kötet metaforáival élve: vajon mi áll Marx „rejtett műhelye” mögött? Mi lenne, ha nem a központi felépítménnyel, hanem annak „rejtett pilléreivel” foglalkoznánk? (59.)

Fraser az „episztemikus váltás” felderítése alatt olyan rendszerszintű elválasztások és jelentéstartományaik felülvizsgálatát érti, melyek elsősorban nem gazdaságiak, ám egy történetileg körülhatárolt, és saját gazdasági logikával is rendelkező berendezkedésben, a kapitalizmusban működnek, s melyek elfogadása és fenntartása nap mint nap magát a kapitalizmust tartja fent. Hiszen

az a rendszer, amelyik tőkésekre és munkásokra osztja a társadalmat, egyéb törésvonalakat is kioszt:

munkások és még csak ki-sem-zsákmányolható „mások” közt (meghatározva a rassz jelentését), termelő és újratermelő munka közt (meghatározva a férfi és a nő jelentését), gazdaság és természet közt (meghatározva az érték és a nyersanyag, a szellemi és az anyagi jelentését), gazdaság és politikai közt (meghatározva a köz- és a magánhatalom, a centrum és a periféria, a nemzeti és a nemzetközi jelentését). (35–46.). De mi köze mindezeknek a marxi elemzéshez és a kapitalizmus válságához?

A gondolatmenet meghatározó alapvetése, hogy e dichotómiák fenntartása egyben kétféle viszonyt tart fenn a kapitalista termeléssel: az egyik oldalon kizsákmányolás, a másikon pedig kisajátítás zajlik. Fraser értelmezésében utóbbi folyamatot Marx a tőkeképződésnek csupán egyik kiemelt (pontosabban az első) pillanatához, az eredeti felhalmozáshoz társította; Fraser szerint azonban az eredeti felhalmozás folyamatosan fennáll. Marx közismert leírása a kérdéskört annyiban hagyja, hogy az erőszakos elkerítésekkel egyszeriben és egyértelműen megszűnik például egy birkanyáj feudális, közösségi jellegű birtoklása a 17. századi Angliában, hiszen annak tőkés tulajdonba vétele után már munkások felügyelnek a gyapjúgyár bárányaira munkabérért.

Fraser állítása szerint a tőkefelhalmozás „még galádabb titka” az, hogy e kisajátító mozzanat ismétlődően jelen van, s a kapitalizmus tartósan támaszkodik olyan területekre, melyeket elkerít és felhasznál, de nem fizet meg.

E párhuzamosan létező, kétféle „elismerésben” részesített terület viszonyát afféle „funkcionális egymásba ékelődésként” (32.) írja le.

Sorra végignézhetjük, hogy a vállalkozások logikájában a gondoskodást kimeríti a nagymamának vett internet-előfizetés, a fizetetlen házimunka vagy a faji alapon globális ellátási láncokba rendeződő, alulfizetett munkák, hogy a repülőjeggyel együtt kifizetett, károsanyag-kibocsátást kompenzáló faültetés a fenntartható életmód szuperjelölőjének tűnik fel. Azonban még e valós jelenségek számbavételével együtt is elhatárolódik a szerző attól a nézettől, miszerint a kapitalizmus a kizsákmányolás totális kiterjesztése, vagyis egy „teljesen kommodifikált világ disztópikus fantáziái” (31.) felé tartana. De elhatárolódik Lukács György azon – rendkívül nagy utóéletű^[2] – kijelentésétől is, miszerint „az áruvá válás az élet összes formáját gyarmatosítja” (48.); magyarán, hogy a gazdaságon kívül eső szférák (a tudománytól az erkölcsön át a művészetig) a kapitalista termelés analógiájára alakulnának át. Ezzel szemben azt állítja, hogy a kapitalizmusnak érdekében áll, szinte „DNS-ébe kódolt” az olyan területek fenntartása, melyekre az árulogika nem terjed ki.

A kisajátítással igénybe vett területek a kizsákmányolásnak (nem az elő-, hanem) a háttérfeltételei, a gazdasági termelés pedig a potyautasuk.

Szerinte, ha háttérfeltételként tekintünk rájuk, a kapitalizmusnak nemcsak gazdasági válsághajlama válik láthatóvá, hanem a kisajátítás alá eső területeket veszélyeztető „kannibalisztikus” karaktere is.

Ez a perspektívaváltás mindemellett érthetővé teszi az antikapitalizmus jelentőségét nemcsak gazdasági (osztályharcos) szinten, hanem megannyi társadalmi küzdelem szövevényes összekapcsolódásában is. (58–59.)

A „gazdaságon kívülinek” titulált területek (vagyis általánosságban a nem-produktív tevékenységek, a faji alapon megkülönböztetett, nem-kizsákmányolt embercsoportok, a természethez vagy a közhatalomhoz kötődő társadalmi szférák) Fraser elgondolása szerint azért különösen alkalmasak a kisajátításra, mert funkciójuk nem merül ki annyiban, hogy lehetővé teszik a termelést. Az általuk felkínált szerepkörökkel, sajátos valóságformáló erejükkel és értékrendjeikkel ugyanis a társadalom egyenesen bővelkedik olyan nézőpontokban, ahonnan nézve a kapitalizmus felhalmozó, versengő, kizsákmányoló és – bár Fraser ezt nem említi – elidegenítő logikája külső, idegen. (53.) Válsághelyzetekben – mikor a kisajátítás és a kizsákmányolás közti határvonalak elmosódnak vagy átrendeződnek – éppen ezért lehet kiemelt jelentősége a határküzdelmeknek: a szociális juttatások növeléséért folytatott politikai lobbitevékenységtől kezdve az egyetemfoglalásokig. Az ilyen típusú küzdelmek ugyanis képesek olyan eszméket – testvériség, egyetemi autonómia – mozgósítani, melyek kritikusak a gazdasági előtér és háttér fennálló határaival. Sőt: a kapitalizmus történetének különböző fázisaiban ezek az intézményi határmegvonások korántsem adottak, ami szintén azt támasztja alá Fraser érvelésében, hogy a határküzdelmek az antikapitalista baloldal tényleges közpolitikai esélyeinek számítanak.

Kiemelendő, hogy a szerző csöppet sem romantizál: annak tudatában tárgyalja a témát, hogy a társadalmi újratermelés hiába a kapitalista termelés „másikja”, mégis azzal együtt fejlődött, kölcsönösen alakították egymást. Ezért nem célravezető az így kitermelt sztereotípiákban ragadni: például a női „gondoskodói ösztönöktől” várni a felszabadulást a férfiak „inherensen agresszív” világával szemben. (55.)

A könyv azonban – nem meglepő módon – nem egy „jobb kapitalizmus”, hanem a szocializmus mellett elkötelezett, a szocializmus megvalósítása (s „ez egy elég nagy »ha«”, mondja Fraser) orvoslást kell, hogy jelentsen a kapitalizmus okozta károkra (249–250.). A szerző három, mindössze néhány oldalban kifejtett pontot ajánl a keretezéséhez.

• Fraser első javaslata a szocializmusra: reflektált, átjárhatóbb viszony gazdasági, politikai és társadalmi ügyek között, részvételiségre épülő döntéshozatal a termelés kérdéseiről, amiről eddig a kapitalizmus a „hátunk mögött határozott” (252.).
• A második: ugyanilyen kollektív rendelkezés a társadalmi többletről, vagyis a létfeltételek és az alapvető emberi szükségletek kielégülése utáni szabadidőről. Itt persze az előbbiek jelentik az első és nagyobb kihívást, hiszen „a kapitalizmus több évszázadnyi megfizetetlen számlát hagy a szocializmusra” (256.).
• Végezetül Fraser a piacok szükségességéről beszél, s egy meglehetősen nagy vonalakban felskiccelt képpel azt ajánlja, hogy „se felül, se alul” ne legyen belőlük, „lehet azonban néhány valahol középen”, ami lényegében megismétli az előző pont állítását: a többlet elosztását („felül”) és az alapszükségletek kielégítését („alul”) ne lehessen a piaci mechanizmusokra bízni.

A kötet azonban összességében kevéssé a szocializmusra tett javaslataiban, mintsem az antikapitalista perspektíva kibővítésében találékony. Fraser visszatérő fordulata mögött, miszerint „kiterjesztetten” kell érteni a kapitalizmust, ami „nem csak gazdaság”, hanem „intézményesült társadalmi rend”, annak elutasítása áll, hogy a kapitalizmust csak a munkások és tőkések osztályharca fenyegetné. A szerző mellérendelő ebben a kérdésben: mivel a kapitalizmus nemcsak kizsákmányolja, hanem ki is sajátítja az élő (munka)erőt, az alanyok is kétféle alapot találhatnak ellene a küzdelemre, s úgy tűnik, utóbbi küzdelmek a politika színterére esnek. Amit Fraser itt elveszít a „filozófiai” réven, vagyis Marx hegeli alapokon kiemelt proletariátusán, mely mára felismerhetetlen, s XX. századi történelme során egyre inkább világnézetileg vált marxistává, s egyre kevésbé politikailag, azt a „politika” vámján szándékozik visszanyerni: a halmozódó válságokra antikapitalista narratívát kínálva. E narratíva megteremti egy olyan politizálás lehetőségét, ahol a gazdasági törvényszerűségekre nem lehet többé természetiekként hivatkozni, s ahol a politika, a közösség ügyeiről való döntések látványosan közbeavatkozhatnak az egyébként vakon működő tőke mozgásába. Erre a fajta „ideologikus” politizálásra nem járnak jó idők felénk: pont explicitségével, programszerűségével hagyott erős, félelmet keltő nyomokat térségünk emlékezetében – szemben a kapitalista működés naturalizáló logikájával. Utóbbit Fraser is megemlíti:

„A kapitalizmus egyik különlegessége, hogy az őt felépítő társadalmi viszonyokat úgy kezeli, mintha gazdaságiak lennének.” (47., kiemelés az eredetiben).

A következtetés szerint éppen ezért kell e kérdéseket társadalmiasítani.

Az, hogy valaki antikapitalista lesz-e, politikai döntés következménye, s mint ilyennek, megvan az esélye arra, hogy meggyőződés és belátás, s ne pedig szociokulturális tényezők kérdése legyen – állítja Borbély András publicista a vele készült Mi a teendő? podcastbeszélgetésben, a beszélgetés során az iménti gondolatmenetet is érintve. E pontosan diagnosztizált jelenség is hozzájárulhat, hogy a kötetnek nincs kifejezett célcsoportja vagy víziója arról, hogy kinek kéne élnie a javaslatokkal:

a válságoknak legkiszolgáltatottabbak ugyanúgy lehetnek antikapitalisták, mint akiket kevésbé érintenek a válságok.

A leírás ezért racionális, meggyőző szándékú, sőt, a könyvnek, ismétléseivel, kifejezetten (fraseri értelemben vett) populista vonásai is vannak. Ugyanakkor a szöveg mozgósító erejét tekintve kissé zavarbaejtő, hogy Fraser nem utal a már létező antikapitalista szerveződések mikéntjére, méretére vagy eredményeire; nem hoz példát fenntartásuk hatékony módozataira. Ahogy feltűnő az is, hogy említést sem tesz arról a meglehetősen jelentős elméleti munkákat tartalmazó korpuszról, amelyben – Marxra (is) támaszkodva – például a későkapitalizmus kulturális termelését, ideológiáinak kritikáját vagy az általános mentális állapotokat írják le, kijelölve az antikapitalizmus alanyát és kulturális közegét. Ezeknek a szálaknak az összekötése mind szükséges ahhoz, hogy egy „ellenhegemonikus blokk” képes legyen meghaladni az osztálytársadalom determinisztikus képe okozta baloldali averziót a (köz)politikával. S ha az érvelése nem tartalmazza ezt az alternatív antropológiát, félő, hogy megmaradunk a kapitalizmus emberképénél, s (ön)érdekkövető, individualista szigeteket fogunk találni, akik talán nem a legalkalmasabbak arra, hogy demokratikus fórumokat szervezzenek, s azon vitassák meg közös érdekeiket.

Fraser legfontosabb tézisei sűrűn beleszövődnek a tematikus elemzések négy fejezetébe is. Összefüggésüket nemcsak az efféle struktúra, hanem a fejezetek egymással analóg felépítése is jelzi. Első kérdésük mindig az, miért rendszerszintű és szükségszerű, hogy a tárgyalt csomópontokon a kapitalizmus a kisajátításra is támaszkodik, s hogyan teszi ezt.

A rasszizmus esetében az úgynevezett colour line határozza meg, hogy ki esik a kizsákmányolható és ki a kisajátítható ember helyzetébe. Ez esetben még az előbbiek azok, akiknek „szerencséjük van”, utóbbiaktól ugyanis „munka, föld, állatok, szerszámok, ásványok, energiahordozók” mind büntetés nélkül elkobozhatók. (74.)

A gondoskodási vagy reproduktív munkákat Fraser kifejezetten tágan érti: a családok, háztartások és közösségek fenntartása mind ide tartozik, melyek a kapitalizmusban jellemzően nőkhöz rendeltek. Mivel ezek egyike sem közvetlenül értéktermelő munka, társadalmi elismerhetőségük elvitatható, ami fenyegetést jelent nemcsak a produktív munka fenntartására, de az általános jóllétre is. (110–111.)

A természet kisajátítása ötvözi az előző két terület jellegzetességeit: a végtelen mennyiségben rendelkezésre álló, pótlásra nem szoruló, ezért elkobozható adottságok látszata kibővítve a természet romantizálásával és megszemélyesítésével hosszú ideig elrejtette az alapvető életfeltételeket veszélyeztető és a kizsákmányolást lehetővé tevő kisajátítást. (157–159.)

Végezetül, a közhatalom, vagyis a politika inherens kitettségét a kapitalizmus „intézményi rendszerébe kódolt elválasztása” jelenti: ahol a „gazdaság nem politikai, a politika pedig nem gazdasági”, a két hatalmi területen működő eltérő logikák állandó konfliktusokat, határküzdelmeket okoznak. Fraser szerint a politikai színtéren történő kisajátítás legfontosabb frontja a már emlegetett „vak gazdaságnak” kedvez. A politikai kisajátítás, szemben az „önrendelkező politikával”, jogköröket, legitim erőszakot követel, legyen az lokális, nemzetállami vagy nemzetközi szintű. (206–210.)

Fraser minden esetben kitér e jelenségeket megelőző történeti fázisokra is (a 16–18. századi merkantilkapitalizmusra, a 19. század „szabadpiaci” kapitalizmusára, a 20. században domináns állami beavatkozásokkal élő kapitalizmusra), ezzel jelezve a határok átrajzolásának lehetőségét, viszonyítási pontot nyújtva a kortárs neoliberális állapotokhoz. A kisajátítás mechanizmusa azonban egy másfajta történetiség mátrixában is végigkövethető fejezetenként; Fraser négy d kezdőbetűs szóval: division–dependence–disavowal–destabilization (elválasztás–függőség–eltagadás–destabilizáció) jelzi, hogyan bánik a kapitalizmus a tárgyalt területekkel. Mindez szemléletessé, memorizálhatóvá teszi a kötet állításait, s belső összefüggésekkel rendelkező narratívát kínál. Kár volna azonban tagadni, hogy a visszatérő állítások és a körkörösen visszatérő érvek a kötet szerkezetét kifejezetten redundánssá teszik, felkeltve a gyanút, hogy a végén még az érvelés is a saját farkába harap.

Kérdés, hogy mindezek fényében egyáltalán polemikusnak tekinthető-e Fraser a jobboldali vagy liberális – (pro)kapitalista – korrekciós kísérletekkel azon túl, hogy rendre elhatárolódik tőlük, például az identitáspolitikától vagy a (fehér) felsőbbrendűség propagálásától. De rámutat a reprezentációban kimerülő liberális feminizmus, a „zöld kapitalista” mozgalom abszurditására is, felszínesnek és meddőnek ítéli a politikába vetett vakbizalmat, vagyis a politicizálást, illetve az ESG-gazdaság megoldási kísérleteit.

Tud-e (akár magával) polemizálni és meggyőző lenni a többi pólus számára, vagy „pusztán” (nem pejoratív értelemben) didaktikus kijelölője egy önmagában, előzetesen igaznak tételezett programnak? Ha nem is marad el teljesen az előbbi mozzanat, annyi bizonyos, hogy a visszatérő érvek helyett az adott terjedelmen belül Fraser komolyabban is vehette volna kijelölt ellenfeleit. Az egyoldalúan megérvelt elhatárolódás végső soron annak tisztázatlanságával is jár, ki és milyen alapon fér be az „ellenhegemonikus blokk” kiterjesztetten értett tagjai közé.

Ha Fraser explicit támpontot nem is ad, Bakó Júlia magyar kiadáshoz írt utószava segítséget jelenthet a kérdésben: az ellenhegemonikus kirakós metaforájával Fraser „menüjére” illeszkedő, lokális ügyeket gyűjt össze: a kannibál kapitalizmus elleni küzdelem napi hírekben olvasható, szomszéd utcákban, településeken képviselhető arcát.

Ilyen például a lakhatás és az oktatás közjóstátuszáért harcolni, szakszervezetet és közösségi kerteket építeni, tópartok beépítése és az akkumulátorgyárak telepítése ellen tiltakozni, a romák iskolai szegregációja ellenében tevékenykedi. A „nagykép összeállításához” (276.) mindezek tapasztalatai is fontosak. Épp azért, mert ezek a tevékenységek nemcsak az oly jól ismert kapitalizmus ellen irányulnak, hanem a még ismeretlen szocializmus felé is, aminél – miként a könyv zárlata fogalmaz – „nem célozhatunk meg kevesebbet”.