Édouard Louis magyar Wikipédia-oldala meglehetősen hiányos. A megadott információk azonban annál beszédesebbek. Azon túl, hogy francia író, és van egy Leszámolás Eddyvel című 2015-ös regénye, a harmadik, „Magánélete” című pont alatt annyi áll: „Édouard Louis nyíltan homoszexuális”.

Egy beszélgetésben a francia szerző az irodalom társadalmi meghatározottságáról gondolkodva Toni Morrisonra hivatkozik. Elmeséli, hogy egyszer egy fehér újságíró megkérdezte Morrisont, hogy fog-e valamikor fehér emberekről írni. Louis felidézi Morrison válaszát: „nem tudja elképzelni, mennyire rasszista a kérdése”, majd rávilágít, hogy a kérdés mögötti értéktársítás a fehér emberek irodalmát univerzális(abb)nak, míg a fekete szerzők műveit lokális(abb)nak látja. Szerinte „nagyon sok olyan történet volt, amelyet univerzálisnak állítottak be, mert a városi fehér burzsoázia tagjai írták őket”.

Az olyan történetek, amelyek nem az irodalmi elit intézményrendszere által aktuálisan támogatott szerzőktől származnak, vagy nem az általános emberi tapasztalatot fogalmazzák meg (tehát az intézményrendszer domináns diskurzusai szerinti emberi tapasztalatot, amely számos kizárásaktus mentén meghatározott embercsoportok általánosított tapasztalatát minősíti univerzálisnak), rendszerint az irodalmi mező perifériájára kerülnek, szubkulturálisnak, lokálisnak, radikálisabb esetekben pedig nem-irodalminak minősülnek.^[1]

Három regénye jelent meg a francia szerzőnek Magyarországon, mindhárom Pataki Pál fordításában olvasható. Első könyve, a 2014-es Leszámolás Eddyvel a szerző-elbeszélő gyerekkorát mutatja be, a Napvilág Kiadó gondozásában 2024-ben megjelent, az Akik megölték az apámat és az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című regényekben pedig az elbeszélő az apját és az anyját megszólítva meséli el azok történetét.

Mindkét szülő léttapasztalatát az életüket alapjaiban meghatározó strukturális viszonyok mentén értelmezi, ezzel rámutatva arra, hogy a különféle politikai döntések, mint a kapitalista Franciaország hatalmi dinamikáinak termékei, milyen módokon határozzák meg egy munkásosztálybeli ember mindennapjait Franciaország északkeleti régiójában.

Utóbbi, anyjának címzett szövege elején az elbeszélő reflektál saját írásmunkájára:

„Folyton azt hallgattam, hogy az irodalomnak sosem feladata, hogy magyarázza a valóságot, egyszerűen csak szemléltetnie kell azt, én pedig azért írok, hogy megmagyarázzam és megértsem anyám életét. […]

Folyton azt hallgattam, hogy az irodalomnak soha nem szabad politikai kiáltványra hasonlítania, én pedig minden egyes mondatomat máris úgy élesítem, mintha egy kés pengéjét köszörülném.

Mert most már tudom, hogy amit ők irodalomnak hívnak, azt az anyáméhoz hasonló életek és testek ellen hozták létre. Most már tudom, hogy az anyámról írni, az ő életéről írni annyit tesz, mint az irodalom ellen írni.” (18–19.)

Ebből kifolyólag lehet érdemes megvizsgálni, hogy Édouard Louis szövegei hogyan látják saját irodalmiságuk jellemzőit, vagyis milyen értéktársításokat kötnek az irodalmiság felfogásaihoz, és hogyan viszonyítható a szövegek irodalomképe az irodalmi intézményrendszer hatalmi apparátusához. Louis magyarul is megjelent szövegeire fókuszálva vizsgálom azt, hogy mit tud kezdeni a kibontakozó irodalomkoncepció saját elvitatott irodalmiságának tényével.

Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című regény elbeszélője tehát egyfajta alternatív irodalmiságban határozza meg a története célját. Ennek az irodalomnak elsődleges sajátossága, hogy nem érdekelt az egyéni élettörténet öncélú elmondásában, hiszen az egyrészt a meghaladni kívánt irodalom jellemzője, másrészt a meghaladni kívánt irodalomfogalom létrehozóinak, fenntartóinak és olvasóinak művészetfelfogásán úgyis túlmutat a munkásosztálybeli nő életének társadalmi meghatározottsága.

A szülői világ ábrázolásának célja a szövegek retorikája szerint azon politikai elnyomásformák és szereplők megnevezése, bemutatása, amelyeknek és akiknek köszönhetően kényszerül az elbeszélő ilyen életnarratívákat bemutatni. Éppen ezért hívják fel a figyelmet ezek a könyvek arra, hogy

osztálykiváltság a mindennapi politikát „kizárni” az egyén életéből.

Például az Akik megölték az apámat harmadik része egy az egyben a bűnösök megnevezésére fókuszál. A szöveg végére az apa élettörténetének alapvető részévé válik Jacques Chirac, Nicolas Sarkozy és Emmanuel Macron is, és az elbeszélő felteszi a kérdést, hogy miért nincsenek benne ezek a nevek egy ember életrajzában. Az apa életének kiemelt dátumai azok a hatalmi döntések lesznek, amelyek más-más módokon lehetetlenítették el az amúgy is lehetetlen élethelyzetét:

„2006 márciusában Jacques Chirac […] bejelentette, hogy az állam megszünteti több tucat gyógyszer támogatását, köztük az emésztési zavarokra felírt gyógyszerekét is. Mivel te az üzemi baleset óta egész nap feküdtél, és szegényesen táplálkoztál, folyton emésztési problémáid voltak. A kezelésükhöz szükséges gyógyszerek megvásárlása egyre nagyobb gondot jelentett. Jacques Chirac és Xavier Bertrand tönkretették a beleidet.” (79.)

Ebben a tekintetben Louis regényei explicit módon kérdőjelezik meg a fennálló hatalmi rendszert és vonják felelősségre annak kiemelt szereplőit; a szülők megszólítása disszidens kiáltvánnyá válik, hogy az irodalom politikai emlékezetként funkcionáljon.

Mindhárom magyarul is olvasható műben a strukturális társadalmi elnyomások funkcionálnak központi szövegszervező mechanizmusként. Sok Louis-olvasó, de maga a szerző is azt állítja, hogy igazából nem csinál mást, mint ugyanazon néhány témáját írja újra és újra az egyes regényeiben. Valóban, a francia író első művében kijelöli azokat a rendszerszintű elnyomásokat, amelyek családja életét meghatározzák, s későbbi írásaiban ugyanezekkel a jelenségekkel foglalkozik más-más perspektíván keresztül.

Rieder Anna Róza recenziójában alaposan veszi végig azokat az elnyomásformákat és osztálysajátosságokat, amelyek a fiatal Eddy mindennapjait szervezik. Édouard Louis elbeszélőinek családtörténete a strukturális elnyomások története: az apa és az anya a számukra már jóval a születésük előtt társadalmilag kijelölt, majd kontrollált életüket valósítják meg. Rieder a Leszámolás Eddyvelt elemezve rávilágít, hogy az egyes erőszakformák hangsúlyosan összefüggnek, az elbeszélő gyermekkorát alapjaiban meghatározó homofóbia hátterében például leginkább a „nőiességtől” való félelem áll: „A homofóbia számos esetben belsővé tett nőgyűlöletként jelenik meg a regényben: valójában a falu lakóiból az vált ki undort, ellenszenvet és haragot, ha egy férfi nőknek tulajdonított, nőiesnek vélt viselkedésmintákat mutat.”

Az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai című, az anyát megszólító regényben Monique életútját az elbeszélő a patriarchális elnyomás alól történő lassú, fájdalmas (és részleges) felszabadulás történeteként írja meg. A narrátor megtalál egy fényképet az anyjáról, amelyen kifejezetten boldognak tűnik:

„A fénykép eszembe juttatta, hogy ez a húsz éven át tönkretett élet egyáltalán nem volt természetes, külső erők kényszerítették anyámra – a társadalom, a férfiasságeszmény, az apám –, ami azt jelenti, hogy a dolgok akár másképpen is történhettek volna.” (9.)

A regény, amely képeket is tartalmaz a szerzőről és édesanyjáról, úgy beszéli el Monique felszabadulását, mint ami elválaszthatatlanul össze van kapcsolva saját, hiányként megélt, végül nagy áldozatok árán megtalált nőiségével, amely a felszabadulás után identitáskonstruáló erőként tűnik fel. A „nőiség” szubsztanciája a korábban identitásnélküli anya önálló identitáskonstrukciójának megfogalmazásaként értelmeződik, a felszabadulás tehát az identitás mint hiányérzet elhagyásával történhet meg. „Mivel az ő életében nem történtek események, esemény csak az apám révén történhetett. Anyámnak nem volt már története, így az ő saját története szükségképpen csak apám saját története lehetett.” (41–42.) Az elbeszélő zárójelek között fogalmazza meg a szöveg közepe tájt ezt a felismerést: „(Amikor elkezdtem írni a történetedet, egy nő történetét akartam elmondani, közben pedig kiderült számomra, hogy a te történeted egy olyan ember története, aki azért küzdött az élete és az apám által rákényszerített nemlét ellen, hogy joga lehessen nőnek lenni.)” (64.)

A családban Édouard Louis (akkor még Eddy Bellegueule) volt az első, aki gimnáziumi tanulmányokat kezdett. Nem sokkal azután, hogy ez a lehetőség megadatott a fiúnak, új osztálypozícióban találta magát, innentől kezdve származásával, de leginkább a szüleivel szemben tudta magát meghatározni. Az anyát ért nehézségek egyikeként meséli el, hogy – bár mindent megtett az ellen, hogy anyja személyesen ellátogasson gimnáziumába (ahol ő már más emberként láthatta magát), nehogy leleplezze, milyen körülmények közül származik – amikor behívták az anyját valamit aláírni, akkor az úton kifejezetten arra kérte, hogy ne piszkálja az orrát, és próbáljon rendesen beszélni, mire az anyja arcán kiült az undor. A narrátor ekkor fogalmazza meg, hogy amikor

„gyerek voltam, együtt szégyelltük magunkat a házunk miatt, a szegénységünk miatt. Most téged szégyelltelek, miattad szégyelltem magam. Szégyeneink különváltak.” (79.)

Az anya sok-sok év után végül elhagyja férjét: miután az sokadszorra maradt ki éjszaka, egyszer csak erőt vesz magán, és szemeteszsákokban kipakolja a férfi holmiját az utcára. Csakis azt követően tud egyáltalán elgondolkozni arról, hogy mit jelent számára nőnek lenni, miután elköltözik otthonából, ahol a férfiasságeszmény teljesen ellehetetlenítette azt, hogy nőként önálló identitást fogalmazzon meg magának. Kiszabadulása után jegyzi meg az elbeszélő: „Anyám a televízióban látott egy műsort, amelyben egy újságírónő saját »női büszkeségéről« beszélt, és attól kezdve maga is ezt a kifejezést használta, amikor magyarázatot akart adni saját választásaira és döntéseire. A maga módján politikai szubjektummá vált.” (105–106.)

Édouard Louis első regénye, a Leszámolás Eddyvel mottója („Mostantól a nevem nem engem nevez meg.”) és persze a regény címe együtt kijelölik a szöveg célját: az Eddy Bellegueule néven született szubjektum szétbontása és újraépítése a szöveg terében – hogy a címlapon szereplő Édouard Louis (politikai) szubjektummá válhasson. A regény rövid fejezetekből épül fel, az első, Találkozás című a prototipikus találkozástoposzt forgatja fel, amelyhez szokás szerint valamiféle izgatott várakozást, valamilyen ismeretlen újat szokás kötni. A szöveg első mondatának hangvétele („Nincs egyetlen boldog emlékem sem a gyerekkoromból.”) előre jelzi a találkozástoposz kifordítását. E fejezet a fiatal Eddy és két fiú iskolástársa közötti találkozót beszéli el: „Te vagy az a buzi?” – kérdezik. A szöveg ezt követően hosszasan részletezi a bántalmazást, amelyet az elbeszélő elszenved, majd a fejezet végén:

„A magas, vörös hajú és az alacsony, hajlott hátú ordított a folyosón. A szitokszavakat ütések követték, majd rövid szünet, amikor én hallgattam, majd újra és újra kezdődött elölről. […] Körülöttem látszólag senki nem figyelt oda, de mindenki hallotta. Igen, azt gondolom, mindenki hallotta, a többiek arcán elégedett mosoly jelent meg a folyosón vagy az udvaron, mintegy örömmel nyugtázva, hogy a magas, vörös hajú és az alacsony, hajlott hátú igazságot szolgáltat, hangosan kimondva azt, amit mindenki gondolt magában vagy suttogott a közelemben Nézd, itt a buzi Bellegueule.” (16.)

A regény zárása hosszúversben, keretként funkcionálva idézi fel a már gyermekkori közegéből kiszakadt, gimnáziumba járó Eddy gondolatait: „Mindegyiküket buzinak tarthatták volna a középiskolámban // A polgárok másként viszonyulnak a testükhöz // Számukra a férfiasság nem azt jelenti, mint az apám // számára, mint a gyári munkások számára […] // Amikor először látom őket // Azt gondolom // Nahát, micsoda buzi társaság // De jön a megkönnyebbülés // Lehet, hogy nem is vagyok buzi, ahogy hittem, csak // éppen nekem polgári testem van, amely gyerekkorom // világának börtönébe került.” (180.)

Míg az első regény a szerző-elbeszélő Édouard Louis mint író-szubjektum megteremtését az írással egy időben valósítja meg, addig a szülőknek címzett műveknek nem célja az anyai és apai személyiség felépítése; sokkal inkább azt mutatják be, hogyan vált lehetetlenné saját szubjektivitásaik kibontakozása.

Alan Sinfield Cultural Politics – Queer Reading című munkájában kifejti, hogy a kanonizált irodalmi szövegek gyakran az aktuális hatalmi rendszer fennállásához járulnak hozzá; ezzel szemben dolgozza ki a disszidens olvasás koncepcióját.

Sinfield szerint az úgynevezett mainstream kultúra célja bizonyos társadalmi különbségek visszafogásában érhető tetten. A kulturális tradíciók (így az irodalmi kánon szerepét is) sokan abban látják, hogy azok megtanítanak bizonyos emberi (általános, univerzális) értékeket, megteremtve a mindenki számára fontos kulturális örökséget. De kinek az örökségét? – teszi fel a kérdést Sinfield.

A szubkultúrák e nézet szerint azért veszélyesek, mert alternatív, netán ellenzéki politikák plauzibilitását, megvalósíthatóságát képesek megalapozni.

E felfogás a Sinfield által leginkább hivatkozott marxista szerző, Raymond Williams munkásságához kötődik, akinek kulturális materializmusa Sinfield baloldali teoretikus munkájának háttérbázisát nyújtja. Sinfield a következőképpen ragadja meg Williams mozgalmi elméletét: a „szövegeket elválaszthatatlannak tekinti a történelemben való előállításuk és befogadásuk feltételeitől; szükségszerűen részt vesznek a jelentések létrehozásában, amelyek végül mindig politikai jelentések. Az irodalmi írás, mint minden kulturális termelés, az elismerésre való felhíváson keresztül működik: »A világ ilyen, ugye?« – mondja tulajdonképpen; és ennek politikainak kell lennie.”^[2]

Az irodalmat értelmező ezt az elismerésre való felhívást saját politikai céljai érdekében is ki tudja használni. Ha nagyon leegyszerűsítjük a folyamatot, akkor tulajdonképpen így történik a kánon kialakítása: magasabb osztálypozícióban lévő embercsoportok saját ideológiájuk szerint válogatnak szövegekből.

Édouard Louis szövegei expliciten állítják, hogy „a világ ilyen, ugye?”. Irodalmi munkáiban a baloldali szerző nem csinál mást, mint felhívja a figyelmet a 21. századi globális kapitalizmus alapvető elnyomásformáira.

Sinfield szerint amennyiben az ideológiák leghatékonyabb stratégiája saját diszpozícióik (értékrendjük, „törvényszerűségeik”, stb.) természetesként, adottként való feltüntetése, akkor a disszidens művészetnek éppen ezt az illúziót kell megzavarnia.

Meglátásom szerint éppen ebből a perspektívából állíthatjuk, hogy Édouard Louis disszidens irodalmat ír. Innen nézve tűnhet gyávának az a meghaladni kívánt irodalmi funkció, amely saját elvont irodalomképén keresztül hatalmi ideológiák megerősítőjévé válik. Louis irodalmi munkássága így végső soron egy nyugat-európai kapitalista rendszer aktuális és fontos kritikája egy fehér, meleg, osztályváltáson átment férfi szemszögéből. Ahogy egy interjúban megfogalmazza:

„Ha azt mondod, hogy az irodalom csak egy művész lelkéből, tiszta érzékenységéből fakadó nézőpont, akkor mindegy, hogy miről olvasol egy könyvben, például az osztályok közötti erőszakról vagy a férfiuralomról, vagy bármiről, nem foglalkozol vele teljes mértékben, mert azt mondod: »Ez az ő nézőpontja, mi másképp is mondhatnánk a dolgokat«. Ez bizonyos értelemben gyávává teszi az irodalmat, egyfajta koreográfiává válik a burzsoázia számára, hogy elmeneküljön ebből a világból.”