A meleg férfiakat öngyilkosságba kergetheti a magány, a randiappok és a szerhasználat keveréke. Lehet, hogy szórakoztató az orgiázó NER-pap története, de fontosabb lenne erről beszélgetni.

Pénteken röppent fel a hír, miszerint Bese Gergő dunavecsei plébános Szájer 2.0-szerű ügybe keveredett: több alkalommal részt vett más férfiak társaságában meleg szexpartikon, melyekről állítólag pornófelvétel is felkerült az internetre, továbbá „tartós intim kapcsolatot ápolt más férfiakkal”. Bese nevét olyan akciók fémjelzik, mint a Karmelita kolostor, illetve a Megafon és PestiSrácok.hu megszentelése, egy 100 milliós támogatás az államtól, melynek ő és családja voltak a kedvezményezettjei, de beleállt a nemrégiben kivált és coming outoló Hodász András katolikus papba is. Hodász tíz évig szolgálta a katolikus egyházat, míg meg nem elégelte az ezzel járó kognitív disszonanciát, újabban pedig az LMBTQI-jogok lelkes szószólója, bár azt sokan elfelejtik, hogy 2019-ben még arról értekezett a köztévében, hogy a melegség gyógyítható – mellyel nemcsak kiszolgálta az intézményesített homofóbiát, de aktívan káros tevékenységet is folytatott (régóta tudjuk, hogy a reparatív terápiák egyáltalán nem működnek és hosszú távú PTSD-t okoznak).

Ismét élvezhetjük hát a „képmutató NER leleplezése” című színdarab újabb felvonását. A jelenség nem új, és nem korlátozódik a queer identitások témájára, de hasonlóan jókat kellett derülnünk az orgiázó és ereszcsatornán menekülő Szájer Józsefen, és hetente nyilatkozik róla valaki, hogy bizony nincsenek alulreprezentálva a melegek a Fidesz politikusai között. Márki-Zay Péter 2021 óta haknizik azzal, hogy Orbán Viktor fia nem véletlen írta az azonos neműek házasságáról a szakdolgozatát, ráadásul „a Felház nevű szervezet fizetett hirdetésben izmos fiatal fiúkat keresett Jézus menyasszonyának” – bár ahogy azt már kiemelték mások is, a hirdetésben nem ez áll, a fordulat pedig az Ószövetségből ered, és semmi köze a homoerotikához, nem mintha dolgunk lenne mások mondatait a vélt vagy valós mögöttes tartalom vagy queer subtext kapcsán elemezni. Egyébként ugyanebben az évben már Ungár Péter, az ellenzék transzfób enfant terrible-je is megkongatta a vészharangot.

Úgy tűnik, hogy az ilyen típusú hírek továbbra is ámulatba ejtenek mindenkit kormánypárti és „progresszív” oldalon egyaránt, és egy ország derülhet rajta, hogy egy strukturálisan elnyomott csoporthoz tartozó személy részesül a többség privilégiumaiból, mert egy adott helyzetben a „jó” oldalra állt be (esetleg ott álszenteskedett egy sort).

Ráadásul így bújtatottan mindenki buzizhat egy jót, mert a leleplezés gesztusának örömében úgy tűnik, mindannyian osztozunk, bár számomra kevésbé üdítőek az ilyen hírek, és nem tartom feladatomnak mások nem-heteronormatív identitásának ügyében nyomozni.

Megértem, hogy a 14 éve tartó félautoriter rémálomban mindenkire ráfér egy levegővételnyi comic relief, bár azt gondolom, hogy ilyenkor semmi újat nem tudunk meg a NER működéséről, az intézményesített homofóbiáról, vagy a politikai képmutatásról – a kárörvendő reakciók mintha ilyenkor hajlamosak lennének ezt sugallni.

Szombaton megszólalt maga Bese Gergő is, hogy elmondja: „rászedték”, „naivságát kihasználták”, és egy érzelmileg megterhelő helyzetben „elveszítette józan ítélőképességét”. „Vétettem az egyházzal és a közösségemmel szemben. Megszegtem a papi fogadalmam, bűnt követtem el. Elnézést kérek mindenkitől, akit megbántottam, akinek csalódást okoztam”, fogalmazott. Persze azon már senki sem kell, hogy meglepődjön, hogy egy pap ilyesmit mond, ilyenkor azt sem kell hozzátenni, hogy Magyarországon se kell sokáig keresni LMBTQI-affirmatív keresztény közösségeket, „tőlünk nyugatabbra” pedig egy rendszerkritikus, antikapitalista queer mozgalomra tíz olyan szervezet jut, akik azt üzenik, hogy az istenhit és az LMBTQI-identitások nem zárják ki egymást.

A szalonbuzizás mellett azt is el lehet persze mondani, hogy milyen érzelmileg terhelt helyzet az, mikor egy összezavarodott ember a vágyait elnyomva olyan döntéseket hoz éjjel, melyek másnap reggel a tükörbe nézve szégyent és még több elfojtást okoznak. Számos kommentár emelte ki péntek óta, hogy Besének hány LMBTQI-ellenes megnyilvánulása volt, és hogy hozott is minden kötelezőt a témában. A liberális hangvételű cikkek persze ilyenkor azt is kifejtik, micsoda képmutatásról van szó, bár azt ritkábban teszik hozzá, hogy az ilyen típusú jelenségek sokkal inkább a queer emberek tanult és önmagukra visszavetített (azaz internalizált) homofóbiájára vezethetők vissza. Mint ilyen pedig lehet – nem vitatva Bese felelősségét sem –, bár nem kötelező empátiát érezni a plébános úr és családja iránt, akiknek nehéz helyzetét nem fogja megkönnyíteni az elsöprő erejű negatív médiafigyelem.

Produktívabb lenne viszont, ha inkább a konkrét helyzetet tudnánk társadalmi kontextusában látni: szeretném, ha a szalonbuzizás és az empatizálás diskurzusai mellett helyet kapnának a queer embereket, de gyakran specifikusan a meleg férfiakat érintő legnagyobb problémák, mint a kisebbségi stressz, a toxikus randikultúra vagy a szexualizált szerhasználat.

Persze a közösséget érintik olyan, gyakran a reprezentációs queerpolitikák miatt túltematizált problémák is, mint az örökbefogadás vagy a melegházasság (itthon bejegyzett élettársi kapcsolat), vagy valóban égető biopolitikai kérdések, mint az elégtelen és moralizáló magyarországi HIV- és STI-ellátás. De „míg e változás mértékét és ütemét ünnepeljük, a depresszió, magány és a drogproblémák mértéke egy tapodtat sem változott az elmúlt évtizedek során” a közösségen belül.

A kisebbségi stressz egyik eklatáns példája a már említett belsővé tett homofóbia, amit szinte kivétel nélkül minden nem-ciszheteró ember átél, mikor felnövés közben a minket körülvevő többségi társadalom előítéleteit internalizáljuk.

A meleg férfiak esetében ez az ismerkedés minden fázisát és módozatát meghatározza: kezdve a legnépszerűbb geolokációs randiappon, a Grindr-en feltett leggyakoribb kérdésektől (pl. hogy kinek mekkorák a különböző testrészei, vagy hány kilót nyom), odáig, hogy ki ér többet egy másik meleg férfinál, amiért gazdagabb vagy izmosabb, mert a kényelmes home office állása mellett több ideje (és pénze) van konditerembe járni.

Természetesen az sem véletlen, hogy ezek az egymás iránt támasztott káros elvárások gyakran tökéletesen belesimulnak a minket körülvevő többségi társadalom kapitalista, rasszista és patriarchális elvárásainak rendszerébe, és arról szólnak, hogy hogyan legyünk férfiasabbak (vagy nőiesebbek), fehérebbek (vagy épp elfogadhatóan napbarnítottabbak, de semmiképp nem romák), heterósabbak vagy normálisabbak, azaz hogy mekkora sikerrel integráljuk a többségi társadalom különböző hegemón státuszjelzőit az imidzsünkbe.

Ezek a státuszjelzők aztán piros pontokká konvertálódnak a Grindr-en vagy akár a melegbulikban. Bár utóbbi esetben jobb a helyzet (mert személyesen többet nyom a latba a kémia, mint a test), de az olyan állandó fizikai szórakozóhelyek visszaszorulása után, melyek nemcsak olykor adnak helyet pop-up queer partiknak (mint Pesten a Hello vagy a WOW a Toldi mozi tereiben), hanem dedikáltan a meleg közösség terei, a meleg férfiak nagy része áttért az appokon történő ismerkedésre. Ha ma egy meleg férfi kapcsolódni vágyik, ezeket a hátrányokat kell valamiképpen ellensúlyoznia.

Emellett a meleg férfiak vágyait – sajnos vagy szerencsére – nem, illetve sokkal kisebb mértékben tompítják olyan elképzelések, amik a heteronormativitás szexuális szokásrendszereit viszont szabályozzák: sokkal ritkábban lesz megszégyenítve, slutshame-elve vagy épp nem eléggé progresszívnek kikiáltva az, aki élvezi a szexet vagy nem fél megélni szokatlanabb vágyakat sem.

Mindezek a hatások – mint a féktelen szexuális szokások, a kisebbségi stressz, a drogok és a Grindr – aztán egyenesen elvezetnek a chemszex jelenségéig:

ilyen buliban bukott le annak idején Szájer József is. Bár a heteró barátaim is beszámolnak néha átspurizott éjszakákról és Tinder okozta kiégésről, de azt általában csak meleg férfiak mondhatják el magukról, hogy mefedron és (konszenzuálisan fogyasztott) gina (GHB) hatása alatt szexelték át a péntek délutántól hétfő hajnalig tartó időszakot, majd mentek be a munkahelyükre 3 napnyi alvásdeficittel – mindezt néha hosszú éveken keresztül, ami természetesen negatív hatásokkal van az önértékelésükre, a mentális és fizikai egészségükre.

Nyilvánvalóan vannak olyanok, akik képesek mértékkel kísérletezni a szexualitás ezen formájával, de ez sajnos tapasztalataim szerint jóval kevésbé gyakori. Ráadásul ez az elismerésre éhes megküzdés a másokhoz való kapcsolódás képességére sincs túl kedvező hatással a tradicionálisabb randihelyzetekben: ismerkedni nem egyszerű, elvárásaink és fantáziáink folyamatos revideálására késztet, ami eléggé eltér attól az azonnali kielégüléstől, mellyel a chemszex kecsegtet.

De nem kell ennyire extrém példákhoz nyúlnunk ahhoz, hogy megértsük, mennyire magányos dolog ma meleg férfinek lenni. Ha valaki az anonim szexrandi vagy a partik helyett – melyek történeti okokból a melegférfi-kultúra olykor káros, de eltörölhetetlen részévé váltak – a hosszabb távú ismerkedést preferálná, és még jelzi is ezt a profilján, a legtöbb Grindr-üzenete mégis inkább egy egyéjszakás kalandra való felhívás lesz. És bár a Tinderen és Bumble-ön könnyebb összehozni egy személyes találkát, a fentebb részletezett sikerideálok itt is ugyanúgy alakítják, hogy kiket húzunk balra, és kiket jobbra.

Ilyen ma a meleg férfi közösség lelki csomagja, és ezt látva nem meglepő, hogy sokan érzik magukat elszigetelve, és az intimitás és elismerés reményében önsorsrontó viselkedésmintákat vesznek fel. Van, akinél ez „csak” annyit jelent, hogy krónikusan szinglivé válik, mindenkit ghostingol, felszívódik, és ennek hatására az lesz az élménye, hogy képtelen a kapcsolódásra, reménytelen dolog párkapcsolatot vagy szerelmet találnia. De ha valakinek magasabb a libidója és hajlamosabb a függőségre, könnyen belekerülhet először a Grindr-találkák, majd a chemszex önbántó spiráljaiba.

A magányos meleg férfiak gyakran azért nyúlnak drogokhoz, mert a különböző gátlásokat lebontó pszichoaktív szerek hatása alatt legalább a hétvégén megtapasztalhatják a valahová tartozás eufóriáját

– mielőtt bemennek a homofób munkahelyükre, vagy felhívja őket a homofób főbérlőjük, mert a szomszéd felnyomta őket, amiért akkora éjjel náluk a forgalom. (Ennek az eufóriának az egészséges megtapasztalását persze Bese Gergő is megérdemli – csak sajnos olyan politikai közösséget választott, ahol erre „deviáns” vágyakkal nagyon kevés esélye van.)

A meleg férfiak mentális egészségének helyzete tehát kétségbeejtő, de nem reménytelen.

Egyre nagyobb százalékuk ismeri fel, hogy milyen káros pszichés jóllétükre a maladaptív módon megélt vágyak ördögi köre, és mer segítséget kérni. A Háttér Társaság, Magyarország egyik legnagyobb LMBTQI szervezete éjjel-nappal hívható lelkisegély-szolgálatot működtet, de van ugyanitt kifejezetten chemszexszel foglalkozó önsegítő csoport is, ahol a sorstársak megoszthatják egymással tapasztalataikat. Emellett számos helyen – állami ellátásban is – foglalkoznak tágabb értelemben vett szerhasználattal kapcsolatos ártalomcsökkentéssel, reintegrációval és pszichológiai segítségnyújtással, ahová szerencsére (még) többé-kevésbé ugyanolyan bátran jelentkezhetnek melegek, mint heteró emberek.

Bár fontos, az individualizáló pszichológiai segítségnyújtáson túl rendszerszintűbb közösségi megoldásokat is keresnünk kell.

Mit tudunk tenni meleg barátainkért mi, érintettek és szövetségeseik?

A heteropatriarchátus megdöntésére még picit várnunk kell, de van egy szerényebb javaslatom. Mi lenne, ha a következő baráti iszogatáskor Bese Gergő történetének kitárgyalása után megkérdeznénk a legjobb barátunkat, aki mostanában sokszor tűnik el hosszabb időre, és számolt már be pár pikánsabb történetről, hogy mostanában hogy érzi magát? Mi lenne, ha ítélkezés és moralizálás nélkül megkérdeznénk, hogy ha épp nem szexel, akkor mi foglalkoztatja, és van-e bármi, ami miatt mostanában többet szorong az átlagosnál?

Banálisnak hathat, de az én életemet már mentette meg hasonló beszélgetés – és sokkal többet ért, mint egy újabb véleménycikk, amit egy heteroszexuális ember írt. De ami talán a legfontosabb: itt az ideje felismernünk, hogy mi magunk, mint végső soron közös harcot vivő meleg férfiak, szex után néha picit beszélgethetnénk is egymással.