„Nagyvárosba mentem, idegen lettem.” Vajon mi okoz megnövekedett lelki terhet azoknak, akik elhagyják származási közegüket, és családjukban először diplomát szereznek? Milyen árat kell megfizetniük mobilitásukért az osztályváltóknak és miért? Milyen megtartó közösségek enyhítik e kínokat?

Durst Judit és szerkesztő-, illetve szerzőtársainak könyvében – A társadalmi mobilitás ára: Első generációs diplomások és az osztályváltás következményei.^[1] – egy kutatócsoport több éves munkájának eredményei olvashatók, immár magyarul is. A kérdésük az volt: milyen árat fizetnek osztályváltásukért azok az első generációs diplomások, akik szüleikhez képest oktatási mobilitáson mentek keresztül, azaz diplomához jutva felfelé léptek az iskolai-képzettségi hierarchiában?

A könyv szerzői összesen 175 elsőgenerációs diplomással készítettek élettörténeti interjúkat, a könyv mindenekelőtt az ő tapasztalataikból merít. Ez ad lehetőséget a szerzők számára, hogy összevessék a különböző történeteket és jellegzetes mintázataikat. Magyar állampolgárok történeteit hasonlították össze – férfiakét és nőkét, romákét és nem romákét. Céljuk az volt, hogy alaposan megvizsgálják, milyen sajátos nehézségekkel kellett megküzdeniük az osztályváltó roma és nem roma nőknek, illetve férfiaknak.

E kérdésfelvetés önmagában is szót érdemel. Korábban kevés társadalomtudományi kutatás összpontosított arra, milyen testi, lelki és érzelmi árat fizetnek azok, akik kiemelkednek, és eltávolodnak kibocsátó közegükből.

Pontosabban, eddig is vizsgálták a szülőhelyüket elhagyó (önként vagy kényszerűen elvándorló) vendégmunkások és menekültek ellentmondásos helyzetét, sérülékeny kettős kötődéseit, talajvesztését. Ez azonban sokkal inkább a migráció, semmint a társadalmi mobilitás kutatásának tárgya volt.

Az elszakadás a régi, „kibocsátó” közegtől, ahová már nem tartoznak, amitől (már) eltávolodtak, egyúttal az integráció nehézségei az új, „fogadó” közegben, ahová még nem tartoznak, amit (még) nem értenek igazán, magával hozza az idegenség, az otthontalanság, a gyökértelenség keserű tapasztalatait.

Különösen akkor, ha e keserű tapasztalatokat nincs kivel-kikkel megosztani és feldolgozni.

A belénk égő társadalom

A kutatók mindenekelőtt Pierre Bourdieu francia szociológus elemző eszközeivel értelmezték ezt a helyzetet. Mindenekelőtt a habitus fogalmával. Habitusunk társas világunk és történetünk belénk égő lenyomata: tapasztalataink és a bennünket érő hatások alakítják.

Észlelési és értékelési sémák történetileg felhalmozódó termékeként habitusunk igazít el bennünket a mindennapokban. Ez segít tájékozódnunk és megfelelően viselkednünk. Egészen addig, amíg számunkra ismerős helyzetekben kell boldogulnunk. Addig, amíg olyan helyzetekben kell megfelelnünk, amelyeket ismerünk, amelyekre (habituálisan) megfelelő válaszunk van, amire odaillő választ ad e belénk épült kollektív történelem és társadalom.

Ha azonban ettől radikálisan eltérő helyzetekben kell feltalálnunk magunkat – és éppen ez történik az osztályváltókkal, a „kulturális migránsokkal” –, akkor még a legegyszerűbbnek tűnő helyzetek is megoldhatatlannak bizonyulnak.

Bourdieu írja, a kötet idézi: amíg olyan keretek közt kell boldogulnunk, amelyek hasonlóak azokhoz, amelyek kiformálták habitusunkat, jól működünk: élünk, mint hal a vízben. Természetes közegében a hal nem érzékeli a vizet. Magától értetődően úszik benne.

Tudása végtelenül praktikus, gyakorlati tudás. Mozgásához nincsen szüksége hidrodinamikai ismeretekre. Nem kellett hozzá fizikát tanulnia, nincsen elméleti tudása arról, mit csinál – egyszerűen csak éli világát. Miközben lubickol, vízben töltött élete teljesen evidens a számára. Pontosan tudja, mikor mit kell tennie.

Ha azonban e halat kiemelik-kiszakítják a vízből – mindaddig észrevétlen, természetes közegéből –, egyszerre minden megváltozik: némán tátogni és vadul fickándozni kezd. Partra vetett hallá válik.

Az osztályváltók is hasonló tapasztalatokról számolnak be: idegennek, otthontalannak, elveszettnek érzik magukat. Reszketnek, bizonytalanok, kiszolgáltatottak, magányosak – nem találják a megfelelő szavakat, elveszítik nyelvüket. Úgy érzik, nem tudják sem kifejezni, sem megvédeni magukat.

Kibocsátó közegüktől már eltávolodtak, családjuk és régi barátaik számára már más emberek lettek, érkezésük helyén azonban sokszor még nem alakult ki biztonságos közegük, és ugyanúgy otthontalanok: szorongás, félelem, szégyen és bűntudat kínozza őket. Csalóknak, tolvajoknak érzik magukat. Rettegnek a lelepleződéstől, hogy (félelmeik szerint) „kiderül, hogy nem oda valók”. Súlyos önbizalomhiánnyal küszködnek. A népszerű magazinok és a populáris pszichológiai értelmezések szerint ún. „imposztorszindróma” kínozza őket.

Mindezt ráadásul valamiféle egyéni lelki problémaként tálalják a számukra, miközben tíz- és százmilliókat kínoz világszerte. A legnagyobb arányban olyan osztályváltó nők érzik ezt, akik térben és társadalmilag is elmozdultak kibocsátó közegüktől. Az eredmény egyfajta kibillent habitus.

Főképpen olyan osztályváltóknál figyelhető ez meg, akik szüleiktől, otthonuktól, családjuktól elválva nagyvárosba költöztek, kiszakadtak származási osztályhelyzetükből, és megváltozott társadalmi környezetben kell helytállniuk. Annál inkább imposztornak, azaz csalónak érzik magukat, és annál inkább rettegnek a lelepleződéstől (hogy megszégyenítik és elzavarják őket, mondván „nincs itt semmi keresnivalód”), minél nagyobb utat kellett megtenniük, minél nagyobb társadalmi szakadék tátong kibocsátó és érkezési helyzetük között.

A könyvből kiderül például, hogyan érzik magukat a faluról elkerülő, jól tanuló roma nők a jómódú férfiak uralta nagyvárosi szakértői-értelmiségi közegekben. (Sokszor igazán pokolian.) Ha nem kapnak megfelelő segítséget, támogatást, ha nincs megtartó közösségük, az állandóan furdaló lelki-érzelmi kín lesz az osztályrészük.

Ez a társadalmi mobilitás ára, amit osztályváltásukért és felemelkedésükért úgymond „meg kell fizetniük”.

Népszerű pszichológia helyett kritikai társadalomtudomány

A kötet legnagyobb erénye, hogy rámutat: ezek valójában nem egyéni problémák, nem pusztán egyes emberek magányos lelki tusái. Ezek valójában társadalmi folyamatok eredményei, társadalomszerkezeti hatások következményei, intézményes kényszerek lenyomatai az egyes egyének testén és lelkén.

Ugyancsak a szociológus Pierre Bourdieu írja: a habitusokat a társadalmi struktúrák formálják ki. Az objektív körülmények (osztályhelyzet, az etnicitás, a társadalmi nem) alakítják őket ilyenné. Különösen az, ahogyan e feltételeket az egyén megtapasztalja életének meghatározó, korai éveiben.

Bourdieu szocializáció helyett habitualizációról ír: a habitust az objektív struktúrák alakítják-faragják. Habitusunk belénk épül, olyannyira, hogy mi jószerivel semmit nem látunk belőle, miközben mindent rajta keresztül látunk. Habitusunkon keresztül érzékeljük, hogy mi jó és rossz, mi helyes és helytelen, mi ízlik, és mi nem, mi tetszik nekünk, és mitől undorodunk. Habitusunk jelöli ki, hol érezzük a helyünkön magunkat: hol van a helyünk ebben a világban.

Habitusunk az a valami, ami ítélkezik, hajlandóságokat mutat, vonzódik, tettekre ösztönöz, gyakorlatokat végez, cselekvésre sarkall bennünket (vagy éppen ellenkezőleg: ami passzivitásra int). Ez a bennünk érző-észlelő valami, amit a legtöbbször egyszerűen csak „én”-nek gondolunk (mert bennünk él, beszél, gondolkodik, ítél), egyrészről társas-társadalmi termék. Döntő részben azok körülmények alakítják ki bennünk, amin keresztülmegyünk.

Másrészt habitusunk másokkal közös, kollektív termék is – egyfajta jellegzetesség, ismertetőjegy. Eredeti, formatív környezetünk tipikus gondolkodásmódja, viszonyulása, érzelmi reakciója fejeződik ki benne. Nem csoda: éppen ez a formáló közeg alakította habitusunkat, alakított bennünket éppen ilyenné.

Habituális tetteink, reakcióink, szavaink és gondolataink (egy szóval: gyakorlataink), ilyenformán megerősítik vagy megváltoztatják a körülöttünk lévő, objektív struktúrákat. A habitust nemcsak e struktúrák alakítják ki az első, meghatározó években, hanem később, e habitus működése vissza is hat e struktúrákra. Részint helyben hagyja és újraépíti, részint megkérdőjelezi és átépíti e körülményeket.

Másokkal-sokakkal együtt így termeljük újra világunk objektív szerkezetiségét – járulunk hozzá ahhoz, hogy megváltozott vagy változatlan formában fennmaradjanak. A fiatalabb nemzedékek habitusát már ezek az új struktúrák formálják, ezek alakítják ki őket. A habitusunkat éppen ilyenné kifaragó világ objektív körülményeit felnőttfejjel már mi magunk is alakítjuk – tetteinkkel, gyakorlatainkkal, értelmezéseinkkel.

Ha pedig ez így van, márpedig a kritikai társadalomtudomány tapasztalatai és elméletei szerint így van, akkor az okok és az okozatok is társadalmi jellegűek. Nem pusztán lelkiek, nem csak pszichések. A körülöttünk alakuló és a bennünk kiépülő világ e jelenségei ez esetben kritikai társadalomtudományi magyarázatokat követelnek. Még akkor is, ha a következmény látszólag a másoktól teljesen elszeparált egyéni pszichékben jelenik meg.

A szociológiai magyarázat éppen az alábbi kérdésekre választ keresve lendül mozgásba:

• Milyen folyamatok, milyen mobilitási pályák, milyen sajátos tényezők okozzák e „lelki” hatásokat?
• Milyen sajátos és halmozódó tehertétel mindezt egy rasszizált kisebbség tagjaként átélni?
• Milyen az osztályváltás keserves útján roma nőként vagy férfiként keresztülmenni?
• Hogyan küzdenek meg ezzel mégis a különböző térbeli és társadalmi távolságokat különböző sebességgel bejáró osztályváltók?

A könyv olvasása közben az egyes élettörténetek és sorsok egyszeriben mintázatokba rendeződnek a szemünk előtt. Láthatjuk

• a hazai köz- és felsőoktatás szelektív és szegregáló működésének tragikus következményeit,
• a munkaerőpaci megkülönböztetések kifinomult technikáit (amelyek sok esetben szakmai vagy más okokra hivatkozva szűrnek, motiválnak és jutalmaznak egyenlőtlenük),
• a párkapcsolatok kialakítását és megőrzését, valamint a családalapítást övező torlódó nehézségeket,
• az elsőgenerációs diplomásokat támogató intézmények működését és kihívásait.

De mindenekelőtt: láthatjuk a roma és nem roma osztályváltók (férfiak és nők) küzdelmeit, élettörténeti elbeszélések formájába öntött vívódásait, amelyekben hangot adnak annak, miképpen próbálnak úrrá lenni ellentmondásos élethelyzeteiken, egzisztenciális szorongásaikon, ambivalens érzéseiken, valamint a létüket, teljesítményüket és értékességüket folyamatosan megkérdőjelező iskolai, munkahelyi, és mindennapi kihívásokon.

Közös munka, közös feldolgozás

A Durst Judit vezette kutatócsoport kinyitotta a könyv szerzőinek körét. A kilenc fős kutatócsoporton túlmutat, hogy a kötetben végül tizenegy szerző munkája olvasható. Valójában azonban még sokkal többek közös munkájáról van szó.

Nem csak a 175 interjú formájában élettörténeteiket megosztók váltak ugyanis szerzőtárssá. Nem is csak az interjúk elemzésében segítséget nyújtó munkatársak kapcsolódhattak be a közös kutatásba. A szűken vett munkacsoporton túl olyan szakemberek tanulmányai is megjelenhettek a könyvben, akik a vizsgált témákhoz félig kívülről kapcsolódva járultak hozzá a közös tudás előállításának és közvetítésének munkájához.

Együtt tárták fel, mi a közös, a társadalmi és a strukturális meghatározottság abban, ami első ránézésre elkülönülő individuumok féltve rejtegetett szégyenfoltjainak, magányba záruló egyének lelki bajainak tűnik.

A problémák forrása közös, kezelésük és megoldásuk útja is csak közös lehet – üzeni a könyv –, teljesítve ezzel a társadalomtudományok küldetését, hogy hozzájáruljanak társas-társadalmi életünk jobb megértéséhez, magyarázataikkal pedig utat mutassanak a nem szükségszerű szenvedés minimumra szorítása felé.

Ahogyan a sikerhez a kötetet összeállítók kollektív munkája volt szükséges, úgy tér vissza ugyanez az üzenet a kötet lapjain. Azok az elsőgenerációs diplomások tudták sikerrel venni az osztályváltásuk folyamatát, vagyis azok tudták jelentősebb megpróbáltatások nélkül megfizetni kiszakadásuk és diplomaszerzésük érzelmi-lelki költségeit, akik mögött támogató közösség áll.

A diplomaszerzés folyamatát jellemző megpróbáltatások, sőt – olykor – megaláztatások akkor a legpokolibbak, ha nincsen az osztályváltók mögött megértő és óvó társas környezet. Ha senki nem érti meg azokat a nehézségeket, amelyeken az osztályváltók éppen keresztülmennek. Ha egyedül maradnak a problémáikkal.

Az egymásért áldozatot vállaló közösségek megerősödéséért és felemelkedéséért

A kötetből kitűnik: az osztályváltás esetén az egyéni mobilitás arra késztet, hogy ki-ki saját boldogulása érdekében hagyja el az övéit. Szakadjon ki éltető talajából, hagyjon hátra mindent, hogy egymaga felkapaszkodhasson.

A kötetben ezt nevezik a mobilitás „kegyetlen optimizmusának”. Az egyéni felemelkedés kíméletlen akarása, az önző kaparás és törtetés felfelé nagyon is jutalmazott viselkedésmód „felülről”. A jutalmat ez esetben a „meritokrácia”, vagyis az érdemelvűség ideológiája szolgáltatja. És azok, akik ezt megfogalmazzák, képviselik. Eszerint mindenki annyit ér, amennyi érdemet képes felmutatni, amekkora teljesítményt nyújtani képes.

Szakmaiság, meritokrácia, siker, mobilitás, teljesítmény, karrier, középosztálybeliség – mindenki a maga szerencséjének a kovácsa! Csak rajtad múlik! Csak magadat hibáztathatod, ha nem sikerül!

A siker (ön)igazolásának ezt az ideológiai fegyvertárát az egyéni társadalmi mobilitást, az individuális felemelkedést ösztönző szakpolitikák is kihasználták. Sőt, részben maguk kovácsolták ki e „kegyetlen optimizmusra” ösztönző ön- és közveszélyes fegyvereket.

Túl nagyok az osztálykülönbségek? Egyre nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek? Semmi baj! A lényeg, hogy legyen társadalmi mobilitás! Hogy mindenkinek legyen (valamekkora) esélye egyedül felemelkedni! Ha pedig akár egyvalaki is ki tudott törni, akkor ennek árnyéka mindenki másra is rávetül. A siker hiányából kudarc, a kudarcból szégyen, abból szégyenbélyeg, stigma lesz: csak magadnak köszönheted, ha neked nem sikerült!

Az egyéni mobilitás és különösen az iskolai előmenetelen, az individuális felkapaszkodáson keresztüli karriermobilitás maga srófolja magasra a diplomaszerzés érzelmi-lelki árát. A közpolitikai célnak ezért sokkal inkább annak kellene lennie, hogy az állam és az önkormányzatok az individuális helyett a kollektív mobilitást segítsék elő.

Hogy az egymással közösséget vállaló egyének, az egymásért áldozatot vállaló közösségek együtt erősödhessenek meg, és együtt emelkedhessenek fel.

Addig is, az úton lévőknek rengeteget segíthetnek különböző szakkollégiumok roma és nem roma fiatalok számára. Ha ezek alkalmasak arra, hogy otthont (lakhatást) és megfelelő támogató közeget (összetartó közösségeket) biztosítsanak e fiatalok számára, akkor nagyban enyhíthetik az iskolai-(felső)oktatási előmenetel terheit és kínjait.

Csakhogy e kollégiumokból és szakkollégiumokból ma sincsen elegendő. Ma sem minden esetben működnek óvó-megtartó közegként, igazi otthonként. És itt nem is csak a férőhelyek alacsony számáról van szó, a probléma nem pusztán mennyiségi természetű. Sok esetben az egymással történő közösségvállalás és a kölcsönös támogatás részlegessége vagy egyenesen hiánya okozza a gondokat.

Az igazi kihívás túlmutat e (szak)kollégiumokon. Az igazi kihívás, hogy miként lehet a mobilitást individuális helyett kollektívvé tenni, közös felemelkedéssé alakítani. A valódi felemelkedéshez nem a mobilitás „kegyetlen optimizmusában” élő, egymást leversenyző, kibocsátó közegüktől mesterségesen elszakadó magányos egyének hajszája vezet. Éppen ellenkezőleg:

az igazi felemelkedést csak az egymásért áldozatot vállaló, egymás felé részvéttel forduló, egymással közösséget vállaló egyének szolidáris közösségei biztosíthatják.