A nyári olimpiai játékok egyedülálló helyet foglalnak el emlékeinkben. Látványos elemeit a média alakítja ki. A gigantikus műsorok azonban nem rejtik el a meg nem valósult vállalások listáját. 

A nyári olimpiai játékok egyedülálló helyet foglalnak el a közös emlékezetünkben, amelyet, mint totális látványosságot, a média keretezése alakít ki. A média konszenzusa és a gigantikus műsorok azonban nem rejtik el a meg nem valósult vállalások listáját. Így például azt, hogy a pénz minden sportágból száműzte az amatőröket; azt, hogy a szankciók – Oroszország ellen, de Izraelt megkímélve – felváltották az antik fegyverszünetet; hogy a nemzetek feletti Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) átláthatatlanná vált; hogy a gazdasági előnyök, melyek állítólag igazolják a hatalmas közkiadásokat, jelentéktelenek; a biztonság nevében előírt korlátozások fittyet hánynak a szabadságjogokra; hogy a sportkommentátorok kokárdás, nacionalista ordítozásai megsemmisítik a népek közötti testvériség  szellemét…

De mi a helyzet, ha a sport szempontjából tekintünk az olimpiára, s azt kérdezzük, hogy a játékok ösztönzik-e az embereket a fizikai aktivitásra? Nem vitás, hogy a kvalifikált sportolók számára egyedüli és kivételes pillanat a párizsi olimpia, és az erőfeszítés, amelyet a csúcsra jutásért hoznak, tiszteletet érdemel. A győzelem utáni örömük annál is inkább őszinte, hiszen a megszerzett érem anyagi jutalommal jár. De vajon képesek-e példát mutatni a számunkra, amikor az éles versengés mindenféle túlzásokban mutatkozik meg? Vajon a nagy nemzetközi sportesemények lelkesedést keltenek a sport iránt, és képesek a közjót előmozdítani?

Amélie Oudéa-Castéra a Le Parisien című napilap mellékletében (2024. január 18.) azt állította, hogy „a párizsi játékok példátlan módon ösztönzik a polgártársainkat arra, hogy sportoljanak”. A sportminiszter tehát megerősítette azt a tézist, miszerint a nagy nemzetközi sportesemények „mintául” szolgálnak, mondhatni „lecsordogálnak” az alsóbb osztályok felé, és ezért nyilvánította „fő nemzeti ügynek” a testmozgást és a sport népszerűsítését az idei évre. Számos híresség (Thierry Henry és Didier Deschamps labdarúgók, Marie-José Pérec futó, Amélie Mauresmo teniszező) támogatja azt a kommunikációs kampányt, amely arra ösztönzi az embereket, hogy „mozogjanak” legalább napi harminc percet. „Az olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésével – mondta Oudéa-Castéra – egyedülálló lehetőségünk nyílik arra, hogy Franciaországot azzá a sportnemzetté tegyük, amilyennek mindig is elképzeltük. Az esemény egyben páratlan lehetőséget kínál arra is, hogy a sportot és a jótéteményeit társadalmunk középpontjába helyezzük.”

A mozgásszegény életmód az emberiséget egy olyan antropológiai fordulópont felé veti, amelynek a hatásait még mindig nem hangsúlyozzák eléggé. Az elhízás ma már több mint egymilliárd embert érint a világon: az Egyesült Államokban például a férfiak 42%-át, Peruban közel 50%-át, Romániában 40%-át, a csendes-óceáni szigetvilág egyes szigetein pedig a nők több mint 80%-át.^[1]

A mozgásszegény életmóddal kapcsolatos kockázatok kezelése közegészségügyi prioritássá vált. Azonban az a nemzetközi tanulmány, amelyekből ezek a megállapítások származnak, arra jut, miszerint „az elhízás megelőzésére tett legtöbb erőfeszítés az egyéni viselkedésre vagy az épített környezet vagy az élelmiszeripar elszigetelt megváltoztatására összpontosított. Ezek a törekvések azonban nem fékezték meg az elhízás terjedését, részben azért, mert az egészséges élelmiszerek, a sportolás és más aktív életmódok gyakorlása elérhetetlen vagy megfizethetetlen az alacsony jövedelmű emberek számára.^[2]”

A testmozgás egészségügyi előnyei bizonyítottak: minden szervnek, beleértve az agyat is, valamint minden életkorban jó szolgálatot tesz. Emellett a legtöbb betegség megelőzésének és kezelésének egyik legfontosabb módja. „A fizikai aktivitásra való ösztönzés emiatt rendkívül hatékony módszernek tűnik a krónikus betegségek gyakoriságának és következményeinek megelőzésére” – állapítja meg például egy szakértői csoport, amely „a betegség minden stádiumában” testmozgást javall^[3]. Franciaországban azonban a nők 47%-a és a férfiak 29%-a fizikailag inaktív, és a 11-17 éves fiatalok 73%-a kevesebbet mozog az ajánlottnál^[4]. Az az ország, amely most otthont ad az olimpiának, 140 ország közül a 119. helyen áll a serdülők fizikai aktivitása tekintetében^[5].

Tehát tévhit azt gondolni, hogy a két hétig tartó szervezett izgalom és szórakoztató feszültség képes befolyásolni az egyéni viselkedést. Megannyi tanulmány foglalkozott az olimpiai játékok „örökségével” és a nagy nemzetközi sportesemények számos területen kifejtett hatásával, legyen szó az infrastruktúráról, a turizmusról, a környezetvédelemről vagy a társadalmi kohézióról. Ami az általános fizikai aktivitásra gyakorolt hatást illeti, az elmúlt 20 évben megjelent kutatásokat összegző elemzés a következőket állapítja meg: „Részletes áttekintésünk nem bizonyította, hogy az élsportesemények megrendezése, a sportsikerek, vagy a mintaként szolgáló élsport azonnali vagy késleltetett hatása növelné a fizikai aktivitást a fiatal, vagy a felnőtt lakosság körében. Sem helyi szinten, sem ennél nagyobb léptékben nem tapasztaltunk számottevő előnyöket. (…) Az élsportok népszerűsítése önmagában valószínűleg nem növeli a lakosság körében a részvételt. A döntéshozóknak és a szakpolitikusoknak ezért tisztában kell lenniük [az élsportok] korlátozott hatásával (…) az aktív életmód javítása terén^[6].”

Egyes kivételes sportolók sikerei – mint például Martin Fourcade a biatlonban vagy a francia kézilabdázók és röplabdázók győzelmei a 2021-es olimpián – új tagokat szerezhetnek az érintett szövetségek számára az adott időszakban, ám a lelkesedés csak a már amúgy is sportoló lakosság körében tapasztalható. Egy francia tanulmány megállapítja, hogy „a hatás idővel meredeken csökken, mivel tartós erőfeszítés nélkül a sportklubok tagsága néhány hónappal az esemény után fogyatkozni kezd”.^[7] Az 1964-es tokiói játékokat követő japán lakosság körében végzett vizsgálat megállapította, hogy ők rendszeresebben sportoltak, mint a későbbi generációk tették. A sydneyi (2000), a pekingi (2008), a vancouveri (2010) és a londoni (2012) játékok után végzett hasonló felmérések azonban nem mutattak ilyen eredményt. Bizonyítékot az aktivitás élénkülésére a londoni játékok sem szolgáltattak, holott az esemény idején futott az „Inspiring a Generation” (Ösztönözz egy generációt) kampány is. Még meglepőbb, hogy a londoni paralimpiai játékok „nem voltak pozitív hatással a fogyatékkal élők sportmotivációjára”, sőt, az azt követő öt évben még csökkent is a fizikai aktivitásuk^[8].

A francia kormány közleménye az „egészséges sportról” paradox kijelentés, ha figyelembe vesszük, hogy a „gyorskaja” két legismertebb cége központi szerepet kapott a Franciaországban megrendezett két legfontosabb sporteseményben: a Coca-Cola az olimpia, a McDonald’s pedig a nemzeti labdarúgás első osztályának, Ligue 1-nek a szponzora lesz a következő négy évében. Az egészségügyi vészhelyzet pedig megkívánná – különösen, ha az a gyerekeket érinti – hogy harcoljunk az egészségtelen élelmiszerek marketingje ellen! Hatékonyabb lenne a cukros termékek hirdetéseinek megadóztatása vagy betiltása, mint a gyorséttermek reklámozása az éremátadó ünnepségeken! A felszólítás a „mozgásra” összeütközésbe kerül azzal, hogy az elmúlt évtizedekben a munka egyre hosszabb ideig és egyre többeknek a képernyők előtti ücsörgést jelenti, továbbá azzal, hogy az elmúlt 25 évben a munkaidő nem csökkent, sőt, a nyugdíjkorhatár emelésével a tendencia visszafordult.

A leglátványosabb ellentmondás azonban ott mutatkozik meg, hogy a hatóságok és a média valójában megvetik az iskolai testnevelést és a sportot. Március 15-én Franciaországban a sport- és testnevelő tanárok tüntetéseket tartottak, hogy emlékeztessék a kormányt arra, hogy „minden az iskolában kezdődik”. „2017 óta, azóta, hogy Párizsnak ítélték oda a 2024-es olimpiai és paralimpiai játékokat, a testnevelés és az iskolai sport helyzete folyamatosan romlik hazánkban”, panaszolta egy petíciójában a testnevelő tanárok országos szakszervezete (Syndicat national de l’éducation physique, SNEP). Ebben áll az is, hogy: „A kormány rendelkezései (két óra a középiskolák alsó tagozatán, harminc perc napi testmozgás az általános iskolákban) elégtelenek, és csak a tanulók kisebbségét érintik”. A tanárok azt követelik, hogy hetente négy órát szánjanak a testnevelésre minden korcsoportban – szemben a középiskolákban (líceum) jelenleg érvényben lévő két órával –, a sportszerekre pedig költsön többet a kormány. „Ellenségeket fogok szerezni a kijelentésemmel, de mi egyáltalán nem vagyunk a sport országa” – mondta keserűen Florent Manaudou olimpiai- és világbajnok^[9] úszó.

Egy Seine-Saint-Denis megyei, a sportot és az iskolai testnevelést népszerűsítő csoport arról számolt be, hogy a tanárok nem kapják meg „a szükséges forrásokat ahhoz, hogy megfeleljenek a köztársasági jogszabályoknak, amelyek előírják számukra a sportolást^[10]”. Bár a Párizs melletti Saint-Denis-ben található a Stade de France nemzeti stadion, a megyében a sportlétesítmények száma az országos átlagnak pusztán az egyharmada, s átlagosan több mint negyven évesek. Éppen ezért idén tavasszal a helyi szülők és tanárok mozgolódni kezdtek és követelték, hogy „sürgősségi terv” szülessék az oktatás érdekében. Árulkodó, hogy a megyében a hatodik évfolyamot kezdő tanulók közel 40%-a nem tud úszni, mert helyhiány miatt a klubok elutasítják őket. A csoport azt követeli, hogy pontosan annyi eurót fordítsanak a testnevelés fejlesztésére, mint amennyit az olimpiára költenek.

A mára már jól ismert okok miatt az élsport „lecsordogáló” hatása nem működhet. A profi sport látványossága a test és a győzelem kultuszát ünnepli. A pokoli iramról szól és semmibe veszi a krónikus sérüléseket, mint ahogy hallgat a doppingról is. Ezeket pedig nem lehet összeegyeztetni a tömegsport alapját képező játékossággal és közösségi részvétellel.

Ahhoz, hogy az olimpia sportszámává váljék, számos sportágat, például a hegymászást és a síelést megfosztják attól, ami érdekessé tette őket: a szórakozástól, az elemekkel való szembeszállástól, az ismeretlentől, a kockázattól. A játékok visszataszító keretet szabnak: „A környezetnek mesterségesnek és szabványosítottnak kell lennie; ez az antagonizmus, az automatikus reflexek és az individualizmus kultúrája^[11]”.

„Az első lépés a fizikai aktivitás felé, hogy érzékeljük, milyen erős a vonzása az ülőmunkának”, jegyzi meg két tudós, akik az inaktivitás fiziológiai gyökereit tanulmányozták^[12]. A „látványsportokkal” túl sok kellemetlenség, fájdalom, verseny és kudarc jár együtt. Arra jutnak, hogy „ha a fizikai aktivitást öröm, jó közérzet, sőt esetleg büszkeségérzés kíséri, akkor az agyunk arra fog késztetni, hogy gyakrabban mozogjunk. A pozitív benyomások, amelyek a testmozgás során érnek bennünket, segítenek egyensúlyozni az erőfeszítés elkerülésére irányuló spontán hajlamunkat”. Az érzéseink pedig még kellemesebbek és tartósabbak lesznek, ha a testmozgást nyugodt, nem a kereskedelemnek kitett elidegenítő környezetben, hanem a szabadban végezzük.