Megszületett tehát a döntés, amire a Demokrata Pártban egy hónapja várnak. Magyar idő szerint június 21-én, késő este Joe Biden levélben jelentette be, visszalép az elnökjelöltségtől és eddigi saját alelnökét, Kamala Harrist ajánlja a pozícióra.

A dologban nem is az az érdekes, hogy Biden így döntött – ahogyan arról már írtunk, a döntés logikus. Maga a 82 éves elnök az utóbbi hetekben pedig már úgy nyilatkozott, mintha eddig gondosan viselt álarcát az idősödő, habókoskodó neoliberális politikai rend dobta volna le: Biden nyilván Harrisre utalt például amikor önmagát „az első fekete, női elnöknek” nevezte – ez mégis úgy hangzott, mintha a kötelező de elég semmitmondó „diverzitás” követelményének kívánt volna megfelelni. Később mostani szövetségesét, Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt keverte össze Amerika hajdani szövetségesével, Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, aki időközben fő ellenségükké lényegült át. Ezek után pedig saját alelnökét, Kamala Harrist keverhette össze Donald Trumppal, így végül – női nemben –„Trump alelnököt” emlegetett. De korábban, a Trumppal folytatott vitán arról is beszélt, „végre legyőzték” az évtizedek óta működő amerikai szövetségi programot, a Medicare-t (igazából a nagy gyógyszercégek legyőzéséről akart beszélni). Nos, néha valóban így tűnik, sikerült tönkretenni a Medicare-t.

Szimbolikus hibafüzér.

Viszont a döntés történelmi: újraválasztásra induló elnökjelölt még sohasem lépett vissza ettől a pozíciótól az előválasztási idényben aratott győzelmét követően.

Most mégis azért került erre sor, mert a legnagyobb demokrata donorok, a legfőbb, a liberális oldalt támogató médiatermékek, szinte az összes demokrata megmondóember, és végül a párt legbefolyásosabb vezetői is mind ezt javasolták. Barack Obama volt elnök, Nancy Pelosi volt képviselőházi elnök, és Chuck Schumer, a szenátusi többség vezetője is Biden  visszalépése mellett kampányoltak, titokban, vagy nyíltan. Végül még George Clooney hollywoodi filmsztár, és nagy demokrata-párti adományozó is nyílt levelet tett közzé, amelyben Biden visszavonulását indítványozta – érdemeinek elismerése mellett.

Ugyanakkor az egész szinte utolsó pillanatban jött – méghozzá azért, mert az amúgy is töredezett demokrata törzsbázis üggyel-bajjal való összetartására szolgáló stratégia jegyében egészen június végéig, és az első Trump-Biden elnöki vitáig valahogyan eltitkolták az elnök problémáit, majd az ezt követő pánikhangulatban is még egy további hónapig megpróbáltak kitartani amellett, hogy semmi baja a jelöltnek, így is minden működni fog.

Eközben 2023-ban, amikor a szokásjog szerint az elnöki előválasztások lezajlottak, a most a Biden távozását követelő, sustorgó elit még azokat zárta ki a vitából és kárhoztatta, akik már akkor is kérdéseket fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy az akkor 81 éves elnök végig tud-e csinálni egy kőkemény kampányt a láthatóan visszatérésre készülő, teljesen energizált Trump és hívei ellen. Akkor, az előválasztások alatt leszögezték, Bidennek „nincs kihívója”, egyedül indul és jóformán csak rá lehet szavazni. A regnáló elnök ellen magát mégis jelöltető Dean Philips képviselőt és Marianne Williamson influenszert pedig a médiából való kiszorítással bünették az íratlan szabály megszegéséért.

Világos, hogy szerettek volna még egy kétciklusos sort a Biden-féle Fehér Házban, úgy ahogyan ezt az Obama-féle Fehér Ház is megkapta politikájához 2008 és 2016 között. Maga Joe Biden viszont 2020-ban még úgy oszlatta el az életkorára vonatkozó kételyeket, hogy leszögezte, Trump legyőzése után csupán egy ciklust tervez majd kitölteni. Ezt legfőbb tanácsadói és miniszterei sugalmazására szeghette meg, bár televíziós interjúkban hivatalosan a sokasodó válságok és a feszült nemzetközi helyzet volt arra a magyarázat, miért nem tartotta be végül 2020-as ígéretét.

A kutya viszont ott lehet elásva, hogy Biden kabinetje fészkelődhetett attól, hogy négy év után akár Kamala Harris alelnök, akár más jelöltsége őket is megfoszthatja pozíciójuktól. Így egy éve még kényelmesebb volt az egész problémakört a szőnyeg alá söpörni és sodródni az árral.

Ugyanakkor ezek az emberek most, a választás előtt négy hónappal kénytelenek megfizetni önteltségük árát. 2023 folyamán ugyanis már 14 millió regisztrált demokrata így vagy úgy, de Bident választotta ki egy demokratikus előválasztási folyamat végén. Most ennek ellenére a demokratikusan megválasztott elnök – egy jól körülhatárolható elit egyértelmű döntése nyomán – távozott. Így pedig nem csupán olyan helyzet alakult ki, ahol az 1945 előtti amerikai hagyományoknak megfelelően egy párt ténylegesen a jelölőgyűlésen dönti el, ki legyen az elnökjelöltje (ezt az elmúlt 50-40 év szokásjoga szerint már nem ott, hanem az azt megelőző évben, 50 államban lépcsőzetesen megrendezett előválasztásokon döntötték el, a gyűlésre már csupán a választások által elkötelezett delegáltak érkeztek meg.) De olyan helyzet sem volt még, amikor ennyire kendőzetlenül pőrén áll a szavazók előtt: a párt nagy adományozói, befolyásosabb főemberei akár még az elnököt is simán elmozdíthatják helyéről, a kialakult, egyezményes folyamatot pedig megkérdőjelezhetik.

Sokan ezt állították akkor is, amikor 2016-ban a Hillary Clinton ellen jól szereplő Bernie Sanders elnökjelöltségére a philadelphiai jelölőgyűlés úgy tett pontot, hogy a pénzesebb donorok „szuperdelegátusai” végül Clintont választották ki, szoros verseny után – bár a folyamat nem csupán rajtuk múlott. Clinton végül 2016 őszén veszített az amúgy nem túl népszerű Donald Trumppal szemben. Négy évvel később, 2020-ban, amikor Sanders ismét elindult, immár a most is közbelépő Barack Obamának kellett beavatkoznia, egyfajta „Bernie-ellenes koalíció” végén. Tehát 2020 nyarán, Milwaukee-ban Sanders annak ellenére is veszített, hogy a szuperdelegátusok jogköreit éppen a 2016-os tapasztalatokat követően korlátozták.

Tehát, noha súlyos kérdések eddig is árnyékot vetettek a Demokrata Párt kiválasztási folyamatára (a szavazatszámlálás és az ehhez használt szoftverek körül forgott itt a vita), az a kérdés, hogy előbb Hillary Clinton, majd Joe Biden jogosan nyert-e a korábban teljes, baloldali fordulatot és a pártelit bukását ígérő Sanders-szel szemben. 2024 nyarán olyan pillanat jött viszont el, amikor a folyamatban való hitet jóformán az összes párttag szemében megrengették a történtek.

Persze érvelhetne mindenki azzal is, a helyzet rendkívüli, Trump egyfajta „egyeduralom” de legalábbis jobboldali „hegemónia” bevezetésére készül megválasztása esetén az elnöki hatalom adta, széles jogkörét kihasználva. Tervei szerint megkísérelné lecserélni majdnem a teljes államapparátust, nagyarányú deportálásokat szervezne az általa „illegális bevándorlóknak” tekintettek ellen, a legszélesebb körben segítené az abortusz ellehetetlenítését is, és megkérdőjelezné az 1949 óta fennálló Észak-Atlanti Szövetség (NATO) létjogosultságát is.

Akik viszont úgy érvelnek, a drasztikus beavatkozásra és az új jelölt castingolására azért van szükség, mert „a demokrácia forog kockán”, jogosan szembesülnek azzal a kérdéssel is, ez esetben miért volt évekig fontosabb Joe Biden és udvartartása ennél a valóban válságban lévő „demokratikus jogállamnál”?

Miért nem álltak elő éppen a nemzet és a „magasabb jó” érdekében még idejében világmegváltónak szánt javaslataikkal?

Könnyen lehet, hogy a felmérések tévednek, és hogy azoknak a megmondóembereknek lesz igazuk, akik szerint a félig afroamerikai, a párt centrumához közel álló, és az államigazgatásban (főként annak folyamatosan túlterjeszekedő rendpárti-rendészeti vonalában) tapasztalatokkal rendelkező Harris alelnök valóban megveri majd Donald Trumpot. Trump amúgy ezt nem gondolja, az ellenfélváltásra nyilván számítva azonnal válogatott inzultusokkal támadt Harrisre, és „idétlen nevetgéléséről” értekezett saját közösségi médiaplatformján, a TruthSocial-on.

Azonban az elmúlt másfél évtizedet Magyarországon végigélve már észrevehetjük azt is, régen rossz, ha a politikai teret az esetleg autoriter vágyálmokkal és tervekkel rendelkező Nagy Ellenfél, Trump uralja, és régen rossz az is, ha kapkodó szereplőválogatás indul egyedül azon szempont alapján, hogy ki tudná legyőzni a Nagy Ellenfelet.

Az utolsó pillanatban a néhai, jegesvizes budapesti főpolgármester-jelölt és volt tisztifőorvos Falus Ferenc helyére 2014 őszén beugró Bokros Lajos, vagy éppen a választási küzdelem előtt pár hónappal Karácsony Gergelyre cserélt Botka László miniszterelnök-jelölttel a hátunk mögött ez világos. Hiába nagyobb és magasabb életszínvonallal rendelkező ország az Egyesült Államok, az egyre terjedő gazdasági, politikai és háborús bizonytalanság, az energiaválság, a klímaválság, a vagyoni egyenlőtlenségek és a kizsákmányolás mértékének elképesztő ütemű növekedése együttesen kitermelték a polgári demokrácia válságát. Erre pedig egyelőre Franciaországban, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban is a hatalomátmentés vezérelte, hirtelen ötletelés a válasz. Csak nehogy itt is éppen ez taszítsa a Nagy Vezér markaiba választók további tömegeit – ezt ugyanis nem csupán az amerikai választók, hanem az egész világ nyögni fogja még.