Az Egyesült Királyság csütörtökön választ, és a rendszer válsága már jól tapintható. Soha ilyen mértékben még nem omlott össze a Konzervatív Párt, ez pedig azt jelenti, hogy Keir Starmer munkáspárti vezető akár több mint 400 fős többséggel is kormányozhat július után. Minek tudható be a Konzervatívok történelmi kudarca, és miféle Munkáspárt kap történelmi felhatalmazást? 

Eljön hát hamarosan a nagy nap! Nagy-Britannia, amit Tony Blair lemondása és Gordon Brown 2010-es, gyors bukása után mindig a Konzervatív és Unionista Párt vezetett, végre megszabadulhat a fölötte tizennégy éve uralkodó jobboldali kormányzástól. Nem is akárhogyan. A brexit, a covid-válság kezelése, a háborús európai infláció és az ország gazdasági teljesítményének stagnálása úgy verte szét a Konzervatív Pártot, hogy olyat még az ország nem látott. Csakhogy Őfelsége ellenzékének színtelen, bürokrata vezetője mindebben ártatlan.

Keir Starmer Jeremy Corbyn lemondását követően, 2020-ban, az addigi irány folytatásával lett a Munkáspárt vezetője. Azóta szinte minden 2020-as ígéretét (főként a több szakszervezeti hatalomra, értelmes külpolitikára és antirasszista menekültpolitikára vonatkozóakat) megszegte, pártjából pedig nemcsak Corbyn, de több tízezer hívét is kipenderítette. A hosszú politikai küzdelem során a párton belül Starmer egyre népszerűtlenebb lett.

Mi is történt?

A Boris Johnson 2019-es győzelme után az országban még meg is erősödő Konzervatívok az akkori 42 százalékos eredményről 18-17 százalékra csúsztak vissza. Ez bámulatos, sohasem látott mélypont.

De a Munkáspárt a Konzervatívok összeomlása mellett sem erősödött meg. A Corbyn 2017-es kampánya körüli, 40-41 százalékos szavazati arányt Starmer pontról pontra hozza. A visszarendeződés a brexit hatásával magyarázható. Corbyn 2019 decemberében, a legmélyebb ponton, fáradtan brexit-ellenes kampányával kapott ki, ehhez képest most éppen a 2017 és 2019 közötti kilépési vita során a Liberális Demokratákhoz és Konzervatívokhoz vándorolt szavazók tértek vissza – éppen a hét évvel ezelőtti eredményt prognosztizálva Starmernek is. Mivel viszont a két nagy pártot felvonultató brit választási rendszerben listás, és kompenzációs listás szavazás nincs, ezért csak az számít, melyik párt tud több egyéni képviselőt akár csak egyetlen szavazattal is a Westminsterbe juttatni. Az aránytalan választási rendszer 1983-ban kis híján az eltűnés szélére sodorta a Munkáspártot, amikor Margaret Thatcher a szavazatok 42,4 százalékával 397 képviselői helyet szerzett, Michael Foot munkáspárti, szociáldemokrata vezető pedig a szavazatok 36 százalékával 209 helyet, és 1979-es vereségéhez képest is 60 helyet bukott.

Ez volt az eddig látott egyik legnagyobb munkáspárti válság, ennél kissé súlyosabb volt Jeremy Corbyn 2019-es veresége, ahol viszont 32 százalékos eredménye vezetett 202 képviselői helyhez.

A mostani eredménnyel kapcsolatban persze jóformán még semmi sem biztos. A legújabb adatok szerint a Konzervatívok némileg visszajöttek, de vereségük így is jókora lenne, tör viszont felfelé a tengeren menekültekre lövetni kívánó, és egyebekben radikálisan piacpárti Nigel Farage és legújabb vállalkozása, a Brexit Pártból átalakított Reform Párt. A Keir Starmer vezette Munkáspárt mindenesetre 40 százalékos eredménnyel most 441 képviselőre számíthatna, a toryk eközben 18 százalékra, és mindössze 96 (!) képviselőt juttatnának az alsóházba. A hasonló támogatottsággal bíró, radikális jobboldali Nigel Farage vezette Reform Párt szavazatai az országban majdnem egyenletesen oszlanak el, ezért, miközben a Konzervatívok támogatottságát beomlasztották, csupán néhány képviselői helyre számíthatnának.

A privilégiumok pártja összeomlik

A brexit folyamat évekig húzódó és halálosan unalmas pártharcok végén tehát a brit jobboldal történelmi vereségével zárul. Johnson nem igazán tudta megmutatni, mit is ért a kilépés után brit politikán, hiszen győzelme után azonnal bekövetkezett a 2020-as koronavírus járvány. Ebben pedig kormánya olyan szánalmasan teljesített, hogy még az EU vezetőit is alulmúlta. Röviden: az Egyesült Királyság úgy nem tudott a járványtól megmenteni 232 000, többségében idős állampolgárt, hogy az országban közben a legszigorúbb, rendészetileg is folyamatosan ellenőrzött lezárások voltak érvényben 2020-2021 folyamán többször is.

Ráadásul Johnson végül belebukott abba, hogy kiderült, kormánya tagjai és dolgozói az általuk hozott előírásokat semmibe vették, partikon élték világukat, miközben az egész országot szigorú karanténra kötelezték. Ezenkívül fő kampányígéret, hogy a brexittel az „idegennek” tekintett menekültek és vendégmunkások Nagy-Britanniába való érkezése leáll, a brit történelem egyik legnagyobb hazugságának bizonyult. Boris Johnson ugyanis úgy vonult be a történelembe mint a miniszterelnök, akinek idején a (főként Európai Unión kívüli) bevándorlás az ország közel ezeréves történelme alatt nem látott rekordot döntött. 2022-ben a nettó bevándorlás a súlyos gazdasági gondokkal küzdő Egyesült Királyságba 745 000 fő volt. Ennyien még Tony Blair Új Munkáspártja alatt sem érkeztek az országba, sőt, Hódító Vilmos király 1066-os hatalomra kerülése és a normann uralom kezdete óta soha. A magyarázat:

akármilyen népszerű is a bevándorlóellenesség a brit választók körében, a tőkének egyre több, egyre olcsóbb munkaerőre van szüksége a haszonkulcsok fenntartásához – és egyre több, sokszor nyomorúságos körülmények között tengődő munkanélkülire a dolgozók sakkban tartásához.

A párttársai bizalmát vesztő Johnsont először Liz Truss váltotta, majd Rishi Sunak. Előbbi, elfuserált gazdasági „sokkterápiájával” majdnem bedöntötte a gazdaságot, utóbbinak már csak a balhé elvitele maradt a nagy Tory díjak sorából, de még ebben a helyzetben is volt ideje egy, menedékkérőket ruandai táborokba deportáló, és börtönhajókra zsúfoló terv elfogadtatására. Sunak és Truss is úgy lettek miniszterelnökei egy 65 milliós országnak, hogy a kormányválság, a „bulibotrány” és Boris Johnson végül bejelentett távozása után pár tízezer konzervatív párttag szavazott rájuk.

Ez magában nem volna válságtünet. Az angol-brit demokrácia – amely idősebb a francia forradalomnál – a 17. század vége óta úgy védelmezi meg magát, hogy megpróbálja a választások, és népszavazások, népi kezdeményezések körét a lehető legszűkebbre szorítani, a helyieknek szélesebb körű autonómiát biztosítani, cserébe pedig akár még a miniszterelnök-váltásokat is szűkebb körben lerendezni. Boris Johnson lemondása után maga a brit sajtó is emlékeztetett, nem számolva az újraválasztásokkal, 1900 óta, 28 miniszterelnöki megbízatás közül mindössze 11 olyan volt, amikor a britek egy polgárt választás útján bíztak meg a kormányfői pozícióval. A maradék 17 esetben a miniszterelnöki kinevezés nem választás útján történt meg.

Sunak és Truss pozíciója tehát nem szokatlan, hanem maga a norma. Fel lehetne még vetni, hogy a másfél évszázada létező Konzervatív és Unionista Pártot a brexit verte szét, hiszen sokan mondták 2016 óta, hogy ez a brit alkotmányos politika legnagyobb válsága. De ez is kétséges: India elvesztése, a náci Németország angliai csatája, Anthony Eden konzervatív miniszterelnök szuezi válsága mind nagyobb és nehezebben kiheverhető válságoknak tűnnek ennél, olyannyira, hogy az Európai Unió bűnbakká tétele és megbüntetése is jó részben az elmúlt és visszavágyott világhatalmi státusz, birodalmi büszkeség visszaszerzésének kísérlete. A kísérlet éppen a globális kapitalizmus ellentmondást nem tűrő előretörésével vallott kudarcot. Ez ugyanis ősi előjogokra, kimódolt kultúrfölény-elméletekre nincsen tekintettel. Kereskedni akar, a kereskedelem elé állított határokat akarja ledönteni, vagy mint 2020-21 óta ismét látjuk, háborúkat szít a kereskedelmi és gazdasági dominancia kérdése körül.

A britek – csakúgy mint a ma már a kormányválságok miatt folyton szavazgató nyugat-európaiak – avagy a politikát egyre véresebb gladiátorharcnak tekintő észak-amerikaiak – elkezdtek kiábrándulni a hagyományos intézményekből, új intézményekkel, új módszerekkel szeretnék azokat leváltani akár jobboldali, akár baloldali pártokat és politikusokat támogattak.

A brit királyságban ennek oka az az életek millióit tönkretevő, a gyermekektől, rászorulóktól szinte minden segítséget elvevő, és a közegészségügyi rendszert tönkretevő megszorítópolitika, ami miatt a gazdag, és spekuláns múlttal rendelkező Sunakot valószínűleg sohasem választanák újra az ország lakói. Soros György pénzembernek jogosan van nagyon rossz híre Nagy-Britanniában a font kilencvenes évekbeli shortolása és gazdasági válság okozása miatt. Rishi Sunak és befektetési bankár barátai mindezt 2007-ben csinálták meg, ezt követően lett választás nélkül miniszterelnök. Tarthatatlan arcátlanság, tarthatatlan állapot. De akármennyire is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az évtizede tartó, szörnyű megszorítópolitika miatt esett szét a Konzervatív Párt, ez sem elégséges magyarázat. Ha Boris Johnson visszatérne (és a covid-meghallgatások után vissza tudna egyáltalán térni), akkor minden bizonnyal most is győzne a választáson, vagy csupán pár százalékkal maradna le. Továbbra is népszerű, minden gazság ellenére, amit bizonyíthatóan elkövetett a britek ellen.

Szélsőségesek és kerékkötők balról és jobbról

A globális neoliberális korszak, a megszorítópolitika fontos okai persze a helyzetnek, a kiábrándulás látszik viszont a legfontosabb és történetileg a legmélyebb oknak. Míg a huszadik századot a nagy pártok évtizedes uralma és stabil szavazóbázisa jellemezte, a huszonegyedik század tízes évei óta a pártrendszerek folyamatosan változnak: politikai pártok évek alatt jutnak el a látszólagos hegemóniáig, majd a bejutási küszöbre, vagy az alá zuhannak. Láttunk már ilyet Csehországban, Szlovákiában is a térségünkben, de hasonló módon emelkedett fel és bukott csúfosan François Hollande, és most a harmadik Emmanuel Macron-féle párt Franciaországban, a szociáldemokrata-liberális-zöld „jelzőlámpa-koalíció” is pár év alatt vált vezető erőből sereghajtóvá Németországban. Az ezredfordulós „újbaloldal” története is ennek egy fejezete. Így esett szét Alekszisz Tsziprasz Szirizája végül Görögországban, és így vált radikális „baloldali kocsmatulajdonos” az egykor a kormányzásra készülő Podemos volt elnökéből, Pablo Iglesiasból. Az elvárás a világ megváltoztatása volt, az eredmény pedig: pár koalíciós minisztérium, néhány energiapolitikai reform vagy pár új adókulcs. A következmény: mindenki csalódott.

A nyugati demokráciákról szóló politikatudományi irodalom, publicisztika, miegymás az 1990-es és 2000-es évek folyamán főként a politikai apátiát és érdektelenséget kárhoztatta. Ebben az időszakban egyre több „fejlett” demokráciában egyre kevesebb ember járult az urnák elé, csatlakozott politikai pártokhoz, vállalt aktivista-szerepet, vagy alacsonyabb rangú hivatást ezekben – tehát vett részt a közéletben. Okként hozták fel, hogy a hagyományos – kereszténydemokrata és szociáldemokrata értékeket valló  – pártok egyre inkább egymásra hasonlítanak, és a pénzügyi szektorral fonódnak össze, miközben pártbázisukra már nincs szükségük. A társadalmi szervezetek, amelyek annak idején ezeket a pártokat létrehozták – egyrészről a keresztény egyházak, másrészről a munkásmozgalom szakszervezetei – a pártokkal együtt indultak sorvadásnak.

A 2010-es évektől mindez teret adott egy másik, robbanásszerűen növekvő jelenségnek: hirtelen tömegmozgalmak, nyomásgyakorló csoportok, majd a hagyományos pártokat átvenni kívánó tömegkezdeményezések jelentek meg, jóformán a semmiből: Occupy Wall Street, Sziriza, Podemos, Pegida, brexit, Trump, Corbyn. A sorból jóformán egyetlen modern állam sem maradt ki, a „populizmusnak” nevezett hullám pedig végigsöpört a Fülöp-szigetektől Brazíliáig minden polgári demokratikus rendszert így-úgy működtető államon. Nagy-Britannia pedig az események középpontjában állt.

Az emberek ezekben a mozgalmakban szerveződtek, de nem alkottak tartós szervezeteket. Boris Johnson úgy döntött, a brexit-kampány élére áll, követőtábora milliósra nőtt 2019-es megválasztásáig, és kitartottak mellette utána is. Jeremy Corbyn  hasonló populista mozgalmat formált a baloldalon, átvette még a brit Munkáspárt vezetését is, és kormányzati pozícióra tört.

Itt állunk 2024-ben: Boris Johnson, bár továbbra is népszerű, eltűnt mint szürke szamár a ködben. Corbyn – miután őt és több ezer hívét egyfajta kirakatper-rendszerben az őket mindig is utáló munkáspárti apparátus (székhelyük után a Southside emberei) felfüggesztette pártjában, majd kizárta -saját választókerületében, a londoni Islingtonban indított független jelölti kampányt, immár a Konzervatívok és a munkáspárti jelölt ellen is esélyesen. A munkáspárti hivatalnokok sora pedig feljelentések sorozatát vizsgálja meg a Corbynnak kampányoló helyi párttagok ellen, akik legutóbb már bokrokban bujkáltak a spiclik elől, végül pedig inkább otthagyták a Labourt.

Johnsont és Corbynt a még mindig mindenről döntő, nagyhatalmú és főként fővárosi politikai, pénzügyi-gazdasági, rendészeti párt- és megfigyelő-, valamint sajtóelit ejtette ki a politika élvonalából. Mindketten „szélsőségesek” és „a folyamatokat megakasztók” voltak.

Mindketten népi felhatalmazásukra, az őket követő tömegekre hivatkoztak hatalmuk legitimációjaként, ezzel pedig áthágták a brit történelmi alkotmány és polgári rendszer szabályait, ahol a népakarat semmit sem irányíthat, azt felülbírálni hivatott állami hivatalnokok és magántisztviselők kell, hogy a népítélet után kimondják az utolsó szót, bírák kellenek ahhoz, hogy ezt értelmezzék.

Az elit által kijelölt miniszterelnökök azonban népszerűtlenek. És nincsen már nagy, funkcionális párt, amely új jelöltet tudna állítani a történelmi brit jobboldal részére.

Ez nem mélyállam, hanem éppen a felszíni állam többfelé elosztott hatalma. A német és a brit állameszme közötti fő különbséget Ernst Fraenkel, Hitler elől elmenekült német jogtudós írta meg. Elmélkedése szerint a német egység után a demokrácia nem törhetett teljhatalomra, mert hiába létezett, azt a mindig az ország területén állomásozó német hadsereg és nagyiparosok szövetsége, „párhuzamos állama” korlátozta (hasonlóképpen volt és van ez Olaszországban is). Britannia azonban a tenger habjait uralta, otthon állomásozó, szárazföldi hadserege elhanyagolható méretű, haditengerészete azonban soha nincsen az országban, a gyarmatokon és koronatartományokon uralkodott vaskézzel. Így a brit iparosoknak nincs tisztikara és gyorsan mozgósítható ütőképes hadereje, amivel a demokratákat sakkban tarthatnák. A törvények elvileg tényleg mindenkire vonatkoznak. A bírói hatalom nem eszköz, hanem önálló hatalmi ág, diktátor a többi diktátort ellensúlyozandó. A sok diktatúrából – a bírói, végrehajtói és törvényhozói önkényből összeadódva egymás ellenőrzése lesz, párhuzamos intéző állam a maga teljes fegyverzetében ebből kiugrani nem tud.

A brit rendőrség tisztjei törvények által szabályozva még lőfegyvert sem hordhatnak magukon őrjáratban – ezt is a törvények szabályozzák, ami a nép, a kormány és a bírák egymással való kiegyezéséből, tehát egymástól való félelméből keletkezett. Történelmi alkotmány.

Perry Anderson ennek kapcsán 2021-ben meg is jegyezte: a történelmi alkotmány brit elitje nem tud olyan oligarchikus lenni mint az Európai Unióé (Fraenkel Németországának szellemi utódáé), hiszen a brexitben megnyilvánuló népakaratot sem tudta megváltoztatni, „második népszavazás” sem lesz. Az Európai Unió, akár „zöld hullám” éri mint 2019-ben – akár „barna” szélsőjobboldali mint 2024-ben, tehetnénk immár hozzá -, minden folyamatot be tud csatornázni és vissza tud fordítani bürokráciáján keresztül. Britanniában ez másképpen van, a vezetők meg nem választott részének mindenkor egyezkednie kell, és értelmező kapcsolatra kell lépnie a választók akaratával.

A brit politikai pártok ennek az alkotmánynak az értelmezése szerint oszlottak kétfelé, és rendezték a modern állam soraiba saját – keresztény és munkásmozgalmi szervezeteiket. A Tory felfogás szerint az alkotmány rendje felett a nem demokratikus intézmények és a királyi udvar őrködnek, feladatuk a zabolátlan nép zabolázása. A 20. század derekán letűnt, másik történeti párt, a whigek felfogása szerint az alkotmány a nép küzdelmeinek, vívmányainak összessége, amelyet a megállíthatatlan haladás érdekében – azt követendő – folyamatosan új jogok és kötelezvények kell, hogy bővítsék.

A Munkáspárt immár visszavedlett a Whiggé

A Munkáspárt – azaz a Labour – megérkezése ebbe a rendszerbe maga is politikai válság volt a huszadik század elején. Amióta a whigek eltűntek, és beolvadtak, a brit alkotmányban anomália keletkezett – éppen a modernizáció során megjelenő proletár, az ipari munkás, segédmunkás révén. A Labour ugyanis nem csupán jogkiterjesztést akart, hanem de facto világforradalmat: a brit polgári, de a királlyal és arisztokráciával végül kiegyező „dicsőséges forradalom” befejezését, olyanformán, hogy az ember szabadsága királyi kegyadományból kivívott igazsággá formálható. A feszültség mind az államban, mind magában a Munkáspártban a kezdetektől megjelent: 1917-ben végül nem azonosultak Lenin bolsevik forradalmával, helyette a parlamentbe jutottak, leváltva a régi Whig pártot. Ezzel azonban ők maguk is félig Whiggé – tehát polgári liberálissá váltak – míg félig maradtak a munkásforradalom – tehát a polgári forradalom befejezésének – hívei.

A párt története során ez számos szakadáshoz és vitához vezetett: a társalapító Ramsay McDonald által vezetett Labour a harmincas évekre kényszerűen az általa kritizált Brit Birodalom védnöke és Őfelsége kormánya lett: a hagyományos hatalom sáncain belülről próbált jellegükben whig reformokat érvényesíteni, miközben a munkásmozgalom, a szakszervezetek révén a forradalmi jelleg a párton belül megmaradt.

Noha 124 éves történelme alatt pártszakadások és viták kísérték a Munkáspártot, az úgy tűnik, 2020 és a jogtudós Keir Starmer alatt döntött végül: mind a Tony Blair által meghirdetett programot, amelyben a tőke és a munka kéz a kézben, egymás megelégedésére, nagy befektetésekkel modernizál, mind pedig a Corbyn-féle új szociáldemokrácia problémáját elveti.

Tehát a Munkáspárt két klasszikus irányvonala: a New Labour és az „Old Labour” is fiókba kerül. Hogy mi lesz helyette? Starmer most, hogy a választást végül a megsemmisülő toryk kiírták, nem sokat árul el pártprogramjában. Bár a pártvezető a szakpolitikák szintjén eleinte nem ment szembe az előző vezetéssel, a választási program döntő – szinte megütközést keltő mértékben üt el nemcsak Jeremy Corbyn 2017-es és 2019-es, de Tony Blair 1997-es manifesztumától is. Az étvizedes Tory megszorítást, a középosztály lecsúszását, az általános brit gazdasági hanyatlást nem is kísérli meg olyan nagyszabású modernizációs befektetésekkel és „korlátozott nagylelkűséggel” megállítani, mint akár Blair, akár Corbyn tették és ígérték.

Ezzel szemben a program az eddig elképzelhető legminimálisabb újraelosztási tervet tárta elénk. Ez sem nem a New Labour-terv, sem nem a corbynista újbaloldal. Ez az alkotmányos „whig” megoldás: az állami apparátusok, milliárdosok és a biztonsági állam, a bírák és a választók akaratából levont „ésszerű következtetés”.

A szervezett munkások egykori lapja, a Guardian nemrég lelkesen jelentette be: Starmer Labour-vezetősége és a brit Szakszervezetek Kongresszusa (az 1868-ban, még Marx életében alapított Trades Union Congress, azaz a TUC) – „megállapodást” kötöttek a kormányprogramról és az abban szereplő munkaügyi javaslatokról. A Munkáspártot a TUC és a dolgozók alapították a saját céljaikra, pártprogramját mindenkor főleg ők írták, és a pártvezetők (némi szortírozás után) csupán szentesítették.

Mégis mit jelent az, hogy Starmer és árnyékkormánya „megegyezett” a Munkáspárt szellemi és fizikai atyjával, a szakszervezetekkel? Azaz mi mást jelentene, mint hogy a nevében még Munkáspárt mára formailag és lényegében is burzsoá osztálypárt, a „whigek” brit zászlóba csavart örököse?

Aminek még a pártkongresszusán is a nemzeti lobogó virít az addigi vörös helyett, és ahol a „God save the King!”, a brit nemzeti himnusz zengi be a csarnokot a Munkáspárt himnusza, a „Red flag” helyett, ami immár enerváltan szól.

Ez a végpont, vagyis a történelem újrakezdése, ahol a munka szervezetei a parlamenten kívülre kerülnek, és maximum „tárgyalhatnak” a végrehajtó és törvényhozó hatalommal. Miközben a Munkáspárt születése 1900-ban azt jelentette, bekerültek oda. Ez viszont már nemzeti liberalizmus: Starmer a munkások pártját – nem kevés elnyomást és kizárást, valamint megszegett ígéretet követően – az eddig tetszhalott whigeknek adta át, akár fuzionálhatna is a Liberális Demokratákkal ezen a ponton.

Max Horkheimer és Theodor Adorno óta tudjuk, a felvilágosodás folyamatának legnagyobb ellentmondása az, hogy a világ megértése, darabokra szedése, leírása újratermeli az emberiség legsötétebb, leginkább ésszerűtlen és legkegyetlenebb hiedelmeit, mítoszait is, az ismeretek tárházának hirtelen, óriási kibővülése teret ad a megismerés nyomán keletkező félelemnek és az arra válaszul jelentkező mítoszoknak is. Ilyen 120 éves mítosz a kapitalizmus globalizációja nyomán megérkező „idegen” munka és „idegen” tőke mint a kapitalizmus erkölcstelenségének forrása. Az „idegen kapitalista” az íreken kívül Charles Dickensnél még a londoni East Endre érkező keleti zsidó, az alvilági figura, Fagin képében jelenik meg, a Twist Olivérben mint az amúgy „régi jó erkölcsök” által szabályozott piacgazdaság megrontója és a nyomor felelőse. Pedig az „idegen” kapitalisták ugyanazt csinálták mint a „törzsökös tőke”: a tolvajlásra kényszerített árva gyerekeket egyre több zsákmány szerzésére bírják rá, a szűkös nyomortanyán biztosított szállás fejében. A kizsákmányolás általános és gyorsuló logikáját viszont a népszerű Dickens az „idegen” által okozott erkölcsi romlásnak állítja be.

Ez a mítosz a pakisztáni és általában a „muszlim” képében tért vissza Angliába a 21. század elején. Ez az új „idegen” ugyancsak a jó erkölcsök megrontója, és a brit nép szabadságára törő ellenség a jobboldali képzeletben, de ráadásul már felelős a vallási és faji türelmetlenségért is.

Az Egyesült Királyság a 19. század zsidógyűlöletét jelenleg szemforgató módon ugyancsak a muszlim „idegenre” vetíti: még amúgy makulátlan, de Izrael-kritikus munkáspárti, de muszlim képviselőjelöltet is zártak ki ilyen koholmány alapján.

Keir Starmer ugyanis az első munkáspárti – tehát „baloldali” –  miniszterelnök-jelölt, aki a felvilágosodás után iszonyatos erővel visszatérő mítoszokat a pártprogram és kormányprogram szintjére emeli: egyik legfőbb ígérete a megreformált, hatékony és szigorú idegenrendészet felállítása. Miközben a toryk szándékosan látványos és gonosz tervekkel népszerűsítették magukat – így a börtönhajóval és a Ruanda-tervvel is – ezek nagyon alacsony hatékonyságú, és egyenesen hosszú távon fenntarthatatlan, kivitelezhetetlen tervek is. Starmeré azért ijesztő, mert a brexit nyomán visszatérő ősi mítoszt, – az „idegenek” legalább egy jó részétől való megszabadulást – valóban hatékonyan építené vissza és racionalizálná a brit államban, miközben a látványosan gonosz tervek nagy részével – így a ruandai táborba való deportálással – leszámolna.

Szerepel még a pártprogramban némi újraelosztás is: a legvagyonosabbak és a gazdag magániskolák megadóztatása, a tanári béremelés.

Emellett a készülő, új munkáspárti kormánynak nincs valódi programja a növekvő kizsákmányolás, az ismét felszaporodó háborúkban való brit részvétel és egyéb, kardinális, lényegi problémák megoldására. Ebben a tekintetben Keir Starmer – valószínűleg Őfelsége következő miniszterelnöke – fekete doboz. Amit viszont róla és terveiről eddig tudunk, semmi jót nem ígér.