Kemény Lili regénye a su/curesale kiadó gondozásában, részben saját terjesztésben idén áprilisban jelent meg. Fikciós önéletírásként olvasható, az elbeszélő felnövését és annak körülményeit, majd a Színház és Filmművészeti Egyetemen töltött idején és az SZFE alapítványosítását övező tüntetést mutatja be szubjektívan. Mindeközben leírja a szerelmei általi személyiségformálódását és rengeteg vendégszöveget szerepeltet el nem készült, vagy félig elkészült műveiből, hangulatképet adva az elmúlt tíz év színházi-, filmes és részben irodalmi világáról.

Kemény Lili regénye a két hét alatt, amíg olvastam, annyira foglalkoztatott, hogy nem egy barátomat vettem rá, olvassa velem együtt, sőt, a saját példányomat másodszor is be kellett szereznem, mert az elsőt elcsenték. Napokon keresztül váltottam róla üzeneteket egy barátnőmmel, beszéltünk róla otthon. Volt, hogy szüneteltetnünk kellett a szövegről való beszélgetést és elterelni a gondolatainkat, mert sokáig ott lebegett a voyeurség kellemetlen érzése olvasás közben. Ezt főleg az váltotta ki, hogy a regény világa sok ponton olyan szorosan kapcsolódik ahhoz a budapesti miliőhöz, amelyben én is mozogtam az utóbbi években, hogy önkéntelenül is összehasonlítottam az elbeszélés gondolatfolyamait azzal, amit ugyanezekben az időkben teljesen más életlehetőségekkel és más környezetből érkezve átéltem.

Egyszerre inspirált, izgatott és undorított az, amit olvastam. Épp ezért arról fogok a továbbiakban írni, hogy milyen hatást vált ki egy budapesti többgenerációs értelmiségi vallomásos regénye egy vidékről származó elsőgenerációs kulturális migránsból.

Küzdelem az alkotásért/önmagunkért

Nagy áldozathozatalnak tartom, hogy a szerző a könyv tárgyává, és nem hősévé teszi önmagát. Ezt úgy éri el – amire több vele készült interjúban, a Nem rossz könyvek podcastben és a Könyves Magazinon is reflektál –, hogy eltávolítja az elbeszélő éntől az őt vizslató külső, ítélkező tekintetet.

Így nincs erkölcsi felmentés a leírtak alól, ugyanakkor ítélet sincs kimondva a főhős Kemény Lilire.

A szerző egyébként elméletileg is gondolkodik a regényben a parrhészia (igazmondás) fogalmáról, amelynek gyakorlatba ültetésére kísérletet is tesz az elbeszélésnek ezzel a nyers, saját magát tárgyává tevő módjával. Az alábbiakban a kamaszkori műveiről beszél, ami azonban már nem a mindenkori E/2-höz szólóan, de igaz a regény felnőttként írott szövegére is:

„Írtam róluk szerelmes verseket és dalokat, hűen a rejtjeles igazmondás hagyományához. Igazmondás annyiban, hogy a szövegben megképzett hamis titkoknak létezett referenciális feloldása, de egyben hazugság is, mert számomra nem jelentős eseményekből gyúrtam a jelképes meséket. Olyan volt az életművem, mint minden kamaszlányé: egy temető seregnyi identikus E/2-nek.” (37.o.)

Kemény Alice Millerhez, a holokauszttúlélő pszichoanalitikushoz hasonlóan (aki a hetvenes évektől a gyerekkori traumák és a szülő–gyermek viszony szemléletének megváltoztatását szorgalmazta műveiben), „a tehetséges gyermek drámájaként” festi le gyerekkorát. Ez elől azonban a későbbiekben szinte teljesen az elmélet és a freudiánus analízis elefántcsonttornyába zárkózik (amikor elkezd járni szeretője, Mikes terapeutájához, az istenért nem lehet kihúzni belőle semmit a gyerekkoráról).

„A pszichológus heteken keresztül emlékekért nyaggatott, de nem igazán volt mondanivalóm a kislánykoromról.” (400.o.)

De a saját szembesülése a regény szempontjából nem számít: annyi mindent elérhet szülei irányításával, annyit dolgozhat gyerekkorában (az események feldolgozásához megfelelően érett idegrendszer nélkül), hogy olyan, mintha már húszéves koráig leélt volna egy életet – és egyszerűen elfárad. Ez sokunk élményeinek lehet fájdalmasan pontos leírása: annak a szülői viselkedésnek, amikor addig-addig erőltetik a gyerek számára, hogy kivételezettként – Kemény szóhasználatában káprázatosként – tekintsen magára, hogy egyrészt  csak sokára és keserves küzdelem árán tud kilépni kondícionált nárcizmusából, másrészt sok időre elveszíti olyannyira bálványozott tehetségét: „És abban a pillanatban, mintha elvágták volna, megszűnt az íráskészségem.” (43.o.)

A regény emiatt egyrészt Nemet mondás erre a nárcizmusra, másrészt harc azért, hogy ez a Nem valóban beteljesülhessen.

Lili, az elbeszélő két fronton harcol: saját szociokulturális forrásvidéke ellen (akkor érezve győzelmet, amikor egy kispesti panel dohos szobájában fetrenghet másnaposan), és alkotókészsége visszaszerzéséért. Mindkét küzdelmet izgalmas volt végigkövetnem, mivel az alkotókészség elvesztését a regénybeli Lilihez hasonló módon éltem át, az eredetmítoszomat ugyanakkor éppen az ellenkezőjére akartam fordítani: felvidéki faluból származva elmondhatatlanul sokszor kívántam a Budapestre érkezésem utáni első néhány évben, hogy bárcsak értelmiségi családba születtem volna, bárcsak ismerném a kulturális kódokat, és bárcsak olyan műveltségem és ízlésem lenne, mint másoknak – vagyis azt irigyeltem és hiányoltam, amitől a regényben az elbeszélő szabadulni akar.

Pontosabban Lili a műveltségétől és az ízlésétől nem szabadulna, de kevéssé ismer rá – csak Mikesen keresztül –, hogy abba másfajta ízlés is integrálható olyan populáris műveken keresztül, amelyeket szerelme kedvel. Valójában azonban kérdéses maradt számomra, hogy a szimbolikus gesztusokon túl mennyire lehetséges, hogy az elbeszélő valóban szembemenjen saját értelmiségi eredetével.

„Nyers boldogsággal töltött el, hogy kikerültem a burokból, amibe születtem. Minden éles volt – itt fekszem Kispesten a panelek lábánál egy gipszporos padlástérben, a földszinten a barátaink alszanak, még száll a levegőben a speed meg a kátrány, még a garatomban érzem a keserűt, új pattanás nő sajogva a fül- tövemnél, álmában magához húz ez a gyönyörű, kócos fiú, és ez vagyok én.” (293.o.)

Míg ugyanebben az életkorban sok kortársunknak a megélhetésért, albérletfizetésért kell dolgoznia és küzdenie az alkotómunka és a bérmunka összeegyeztetésével, az elbeszélő a Balatonon fordítja az Infinite Jestet, Athénban nyaral, lakása van, és annak ellenére kezd járni és tanítani az SZFE doktori iskolájában, hogy saját elmondása szerint nem sikerül egyik rendezése sem. Természetesen közben ír szappanopera-dialógusokat, tanít az egyetemen és fordít, de éveken keresztül kvázi főállású tevékenységgé tudja tenni az alkotókészsége visszaszerzését.

Az alkotókészség visszaszerzésére tett próbálkozásoknak a forgatókönyv-, álinterjú- és színdarabbetéteken keresztül lehetünk szemtanúi. Ezek beépítése a regény egyik legizgalmasabb formai megoldása, e megoldás önismétlései,  sokszor unalmas részei ellenére is, főként, hogy a regény cselekményét végigkíséri az Infinite Jest fordítása, amely hasonlóképp épül fel, és a fordításnak a szerzőre gyakorolt hatása szervesül a regényben.

A narrátor szerelmi életét is részben az alkotókészség visszaszerzése motiválja. Sipos Balázst, akivel érzelmi-intellektuális kapcsolata van, előbb D.-vel csalja meg, majd párhuzamos és ugyanolyan fontos testi-érzelmi kapcsolatba kezd Mikessel. Az elbeszélés a szerző életének jelentős szövegmunkáival köti össze a szerelmeit: Balázshoz a Jest rigorózus fordítása, D.-hez a filmes és színházi szövegek, Mikeshez pedig az ő novelláinak és Freud Patkányemberének olvasása kötődik. A szöveg úgy is jelzi a szerelmek alkotókészségre gyakorolt jelentőségét, hogy ingadozik az egyes szám első és az egyes szám harmadik személyű elbeszélés között, az utóbbit akkor használva, mikor „kívül áll” saját magán és képtelen filmjeit vagy írásait befejezni, az egyes szám első személyt pedig, amikor alkotókészsége erejétől fűtve újra magára talál:

„Először érezte, hogy új emberek – színészek, képzősök, Lóránt, Zsótér – komolyan veszik, és sikerül valami. Elsőre. Könnyedén. Ami nem egyenlő a lapra szarással. A névtelen új énje, amelyik az elmúlt hét évben annyit küzdött az egyetemi közegével, amelyik kiírta magát a struktúrából, hogy mindent elölről kezdjen, amelyik Balázst vette családja helyett családjául, végre, újrakezdett-tiszta életében először elkezdett és befejezett valamit, amit élvezettel és jól csinált. És mások ezt látták. Számított a dicséret. Fájdalmasan számított. Születésétől fogva elismerésen élt, rá volt szorulva, aztán megvonta magától, és majdnem belehalt – a majdani valódi tágasság reményében. Most úgy megrészegítette, hogy kicsit távolodott Balázstól, hadd élvezze a szemöldökjátéka nélkül. Én nem vagyok aszkéta. Én nem merítek erőt az önfegyelemből, az egyedüllétből, a magamutogató kevésigényűségből, amiről az anorexia szól.” (125.o.)

Az elbeszélő általában Balázson keresztül fogadja be a világot, rajta keresztül értesül új könyvekről és filmekről. Intellektuális kapcsolatuk a Mikessel dúló szimbiózis tetőpontján is meghatározó része a gondolkodásának, ami indokot ad arra is, hogy miért ne szakítson Balázzsal. Ebben az értelemben a nem-exkluzív kapcsolatokra tett kísérlete a hatalomgyakorlás és a saját élete feletti kontroll megszerzésének sajátos egyvelege, amelyben szerelmei manipulálását és saját céljaira való felhasználását eufemizálja az elbeszélő környezete poliamóriaként.

„Hogy a pszeudo-hármas felállásunkat mindenki megcsodálja és félreérti, inkább bosszantott. Volt, aki ügyesen megfejtette, hogy akkor nyilván Mikes a testi, Balázs a szellemi pártner, a nagyon okos balosok meg jöttek a poliamóriával.” (230.o.)

Mivel a tettek utólagos magyarázása nem célja a regénynek, a szöveg nem helyezi a társadalmi nemi szerepek nagyobb kontextusába ezt a bántalmazást, ahogy azt például Annie Ernaux teszi önéletírásaiban.

Lili küzdelme az alkotókézségéért (és egyben saját élete feletti autonómiájáért) a regényben párhuzamba van állítva szerelmei kényszereivel, betegségeivel. Mind étkezési zavarral, mind függőséggel küzdő emberekkel szörnyen nehéz együtt lenni. A regény Balázs étkezési zavarán keresztül szemléletesen mutatja be, milyen elidegenedni valakitől, amikor a rutinba zárt evésmegvonás elfogyasztja mind a zavarral küzdőt, mind az ő közeli környezetében élőket.

Mikes kényszerbetegségét (rosszul lesz, ha olyan szót, kulcsszót hall, amit ő korábban leírt vagy kimondott) Lili Freud alapján próbálja gyógyítani, egy időre ez válik fő tevékenységévé, szinte az alkotás helyébe lépve. Így nem meglepő, hogy Mikes novellájának a részletei az egyetlen nem sajátként közölt vendégszöveg. Egy helyen az elbeszélő meg is jegyzi, hogy ő maga minek is írjon, ha Mikes ilyen tehetséges, a regény által persze mégis ő publikálja ilyenformán a novellát. Ez azért is jelentőségteljes – összeolvasztva Mikes gyógyulását és íráskészségének visszaszerzését –, mert Mikes kényszere a saját szavai eredetiségét próbálja újra és újra igazolni, novellájának Kemény kötetében szereplő leiratával pedig épp ez az eredetiség veszik el.

A regényben nincs szó arról, hogy Mikes legyőzi-e ezt a kényszert, és ha igen, mikor, de szövegének a regénybe való emelése jelentéshordozó gesztus a kényszer lényegét és Lili alkotókészségért folytatott küzdelmét tekintve.

Közösségi alkotás – a FreeSZFE kudarca

A magánéletet a regényben átszövi a közélet. Lili és Mikes együttélése a koronavírus-járvány és a Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalásának idejére esik. Az elbeszélő egy szűkkörű akciócsoporttal próbálja megtervezni a foglalás menetét. Azon is gondolkodnak,  hogy ezek a demonstrációk hogyan válhatnának a régi intézmény és az azt leváltó alapítványi forma kritikájává egyaránt, tematizálva az SZFE oktatási gyakorlatának addig is létező problémáit. Kemény az életet és a művészetet egyesítő politikai praxisként gondol az egyetemfoglalásra, ami organikusan szerveződik és egyre dúsul anélkül, hogy próbálná a külvilágot megnyerni a maga számára.

Egy idő múlva viszont világossá válik, hogy a rajtuk kívüli szerveződőknek teljesen más elképzelései vannak a modellváltás elleni demonstrációról. Fórumot alakítanak, amely a bázisdemokratikus normarendszer szabályainak megfelelően lassú tempóban halad, a legfontosabb feladatává pedig az egyetemi polgárság és dolgozók minden rétegének reprezentációja válik, mindenki akaratát a közösbe gyúrva. Az elbeszélőt látszólag teljesen meglepi, hogy egy csoport mások akaratát is figyelembe akarja venni: végül az akció kimenetelét is kudarcként éli meg.

Az elbeszélőnek az egyetemfoglalás félresikerültsége miatt érzett dühe is az együttérzés és elidegenedés sajátos keverékét váltotta ki belőlem. Együtt éreztem a tettvággyal, a mély intézménykritika és nemcsak az elkövetkező, hanem az eddigi rend megváltoztatásának az igényével. A bázisdemokrácia önmaga farkába harapó kígyójában pedig éreztem a tehetetlenség vergődését.

Az is elidegenített, hogy egy elit csapat, amelynek Kemény is tagja, és amelyik elviekben tudja, mit kéne tenni, egy idő után csak cinikusan füvezik a háttérben.

A FreeSZFE nyilvánosságbeli történetében engem az idegesített a legjobban, hogy a foglalás után apolitikussá próbálták tenni nagyon is politikai harcukat. Egy ponton a tanításnak helyet adó épületről mondtak le amiatt, mert kijelentették, nem politizálnak. A konszolidáció szimbolikusságba és apolitikus mártírságba hajló jellegét pontosan ábrázolja Kemény regénye, és azt is, hogy hogyan szelídült a korábbi intézményt is átfogó kritika azzá, hogy „csak minden maradjon a régiben”.

Az SZFE elfoglalása után két évvel egy francia egyetemen voltam épp, amikor a Le Pen–Macron közötti választás elleni tiltakozás és az egyetemre tervezett kamerarendszer telepítése ellen demonstrálva három napra elfoglalták diákok  a kampuszt. Én az első napon voltam jelen. Ez szintén fórumozással kezdődött. Késő délután, mikor már halálra untam magam a fórumon, és még nem volt meg, hogy hogyan fogunk nyomást gyakorolni a rektorra a kamerarendszer ellen, vagy hogy mit kéne tenni a választások kapcsán, beültem inkább a könyvtárba tanulni. Az esti fórum közben egy szélsőjobboldali csoport tört be a kampuszra, rengeteg számítógépet tönkretettek az épületben, horogkereszteket festettek a falra, és elszabadult az őrület a foglalók és a foglalókat foglaló jobbosok között. A megrongált épületet, ahol az egyik kedvenc termem volt, abban a szemeszterben már nem tudtuk többet használni.

Ilyen csalódottsággal végződik Kemény Lili regénye is az SZFE elesése után, amelyben saját marginális szerepét és azt, ahogy ellenszenvessé válik a többiek számára, ugyanolyan szenvtelenséggel írja le, mint korábban magánéletének részleteit. Az egyetemfoglalásban is az alkotás és az alkotás általi politizálás érdekli: inkább kollektív művészeti projekteket és közösségeket hozna létre, semmint jogi vagy reprezentációs vitákba bonyolódna, ugyanakkor az egyetemfoglalók többsége teljesen másképp gondolkodik az alkotás általi kívülállás és annak demonstrációs erejéről, mint Kemény.  Az elveszett alkotókészségét a regény jelenidejében kollektív módon sem sikerül visszaszereznie: valódi sikert egyedül a kezünkben tartott könyv létrejötte jelent, és az, hogy benne Kemény sajnálkozás vagy önmaga jó színben feltüntetése helyett a szemérmetlenséget választotta.