Hevesen reagált a Semmelweis Egyetem, miután Palya Tamás, a VI. kerületi Kölcsey Ferenc Gimnázium volt matematika–kémia szakos tanára nyilvánosan is kifejezte felháborodását az orvosi pályára készülő diákok szóbeli felvételijén történtek miatt.

Az elmúlt hetekben futott körbe a sajtóban, hogy a SOTE-ra jelentkező, idén első alkalommal szóbeli felvételire is behívott diákok közül többen is arra panaszkodtak, hogy megalázó, a felvételihez semmilyen módon nem kapcsolódó, kellemetlen kérdéseket tettek fel nekik.

Egy lánytól megkérdezte például az egyik vizsgáztató, hány kiló, majd túlsúlyosnak nevezte. Egy másik lánytól azt, van-e barátja, valaki pedig azt a kérdést kapta, hogy mit tenne, ha férfi orvos lenne, és egy lány hallgató szeretne a lakásán találkozni vele.

A SOTE erre reagálva közölte:

„(…) az egyik bizottság két tagjától is panasz érkezett a bizottsági elnök túlságosan kritikus megnyilvánulásai miatt. Az eset azonnali kivizsgálása után az adott vizsgaelnök eredményeit kizárták és az érintett diákok felvételi pontszámánál a másik két tag véleményét figyelembe véve állapították meg a pontszámot. A többi, azaz, 92 bizottság esetében nem volt probléma, sem panasz. A 3500 diák közül senki nem tett panaszt, vagy bejelentést az egyetemen a felvételivel kapcsolatosan.”

Palya az RTL-nek is beszámolt a hozzá érkezett panaszokról, és leszögezte, elfogadhatatlannak tartja, hogy ilyesmi megtörténhet egy felvételi beszélgetésen, amit elmondása szerint stressztesztnek tudott be az egyetem. Ezután a SOTE újabb közleményt adott ki, melyben hosszan sorolják, mennyire fontos, hogy az orvosnak készülő diákok empatikusak legyenek, és jól tűrjék a stresszhelyzeteket, ennek tesztelésére pedig jó alkalom a szóbeli felvételi beszélgetés. A közleményben – nem nevesítve ugyan, de egyértelműen beazonosíthatóan – rosszhiszeműnek és alaptalannak ítélték Palya Tamás véleménynyilvánítását.

„A hallgatók már az első év végétől folyamatosan találkoznak betegekkel, egészségügyi dolgozókkal, segítői helyzetbe kerülnek. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan viselkednek a súlyos betegséggel küzdő, és emiatt aggódó, esetleg kétségbeesett betegekkel és hozzátartozóikkal, és az sem, hogy érzelmileg túlterhelődnek-e egy olyan helyzetben, aminek megtapasztalására még nem érettek. Az empatikus és méltóságot tisztelő viselkedés minden egészségügyi munka alapfeltétele.

Mint tudjuk, az orvosi és egészségügyi hivatás gyakran magában foglalja a változásokat és a stresszes szituációkat, ezért fontos, hogy már az egyetemi képzés elején a hallgatók képesek legyenek alkalmazkodni és hatékonyan kezelni a stresszt”

– sorolja hosszasan a SOTE. A közleményben újra leírták,

„fontos azt is hangsúlyozni, hogy sem a felvételi eljárás során, sem az azt követő időszakban semmilyen hivatalos panasz nem érkezett a Semmelweis Egyetemre”.

Bár érthető, hogy az egyetem próbálja csitítani a kedélyeket, hiszen minél inkább megkérdőjeleződik a felvételi méltányossága, annál nagyobb botrány kerekedik, talán érdemes lett volna néhány lépést hátrálni az ügytől a közlemények megírása előtt.

Először is, azzal érvelni, hogy nem érkezett írásbeli panasz, több mint naivitás:

senki sem gondolhatja komolyan, hogy az orvosira évek óta kőkeményen készülő fiatalok, akiket a hatalmi helyzetből megaláztak a felvételin, veszik a bátorságot, hogy panaszt tegyenek azokkal szemben, akik a jövőjükről döntenek.

Az egyetem annyit közölt, hogy a „túl kritikus” bizottsági elnök eredményeit nem vették figyelembe a nála felvételizőknél, ami korrekt, ám korántsem elég. Nem derült ki, hogy vizsgálják-e például, hogy a hallgatókkal is hasonlóan problematikusan kommunikál-e az illető. És nem kaptak nyilvános bocsánatkérést sem az érintettek, mindeközben sok-sok bekezdésen keresztül arról ír az egyetem, milyen fontos, hogy a leendő hallgatók empatikusak legyenek.

Talán elhanyagolhatónak, egyedi esetnek tűnik, és akként is kezelik, hogy mindez kiderült egyetlen felvételiztető elnökről. De milyen szájízzel, milyen üzenettel indulnak el az orvosi pályán azok a fiatal lányok, akiket már a nulladik pillanatban lenyomott, megalázott az autoritásával visszaélő, „stressztesztet végző” felvételiztető? És találkoznak-e még hasonló helyzettel egyetemi éveik alatt vagy fiatal orvosként?

Ha pedig már ennyiszer kiemelték az empatikus orvosok kinevelésének fontosságát, jegyezzük meg: ez üdvözlendő törekvés. De ha bárkivel beszélgetünk az egészségügyben szerzett élményeiről, nem valószínű, hogy az empátia lesz az első dolog, ami eszébe jut. Aminek persze megvannak a maga strukturális okai – végtelenül kizsigerelve, lerohadt kórházakban, kiégve és alulfizetve sokszor nehéz a tizensokadik órában türelmesnek lenni mindenkivel, de talán túl megengedő lenne minden rossz tapasztalatot ennek betudni.

Vegyük például az empátiahiány talán leglátványosabb színterét, a szülész-nőgyógyászatot. Minden barátnőm mesélt már arról, hogyan alázták porig őket lányként vagy fiatal felnőttként nőgyógyászok. Egy most szült barátnőm nemrég írt, hogy már nagyon menne haza a babával, mert ma a harmadik kórházi dolgozó viselkedik bántóan vele. Beszélgettem szülészeti erőszakot átélt nőkkel, az orvosok kommunikációs készségeivel kritikus rezidens nőgyógyásszal, olvasom, hallom a történeteket a hasbakönyöklésekről, kézzel tágított méhszájakról, a nők kiskorúként/hülyeként kezeléséről, szóbeli bántalmazásról, rossz bánásmódról, és nehéz nem arra gondolni, hogy valami nincs rendben az oktatással, a rendszer pedig sokakból (természetesen nem mindenkiből) idővel kigyilkolja a maradék empátiát is.

Persze, ez csak az én szubjektív beszámolóm, és találkoztam már én is végtelenül kedves orvosokkal. (Innen is köszönöm nekik!) A kérdés pedig, még egyszer hangsúlyozom, nagyon összetett. De nem lehet véletlen, hogy ennyien találkozunk ennyire rossz bánásmódokkal is. Ezt erősítik meg a teljes rendszert – a szakmaiatlan nőgyógyászati tankönyvektől az egyetemi képzés hiányosságain át az egységes, emberséges, evidenciaalapú szülészeti irányelv hiányáig – kritizáló civil szervezetek is, akik a szülő nők jogaiért harcolnak. Fontos lenne tehát, hogy az empátia ne csak a leendő orvostanhallgatóktól legyen elvárt, hanem a felvételiztetőktől, a tananyagtól, és minden orvostól, akkor is, amikor már 25 éve praktizálnak, bármely szakterületen is.